Csupa jót hallottam erről a könyvről és a róla készült sorozatról, a kritikák is többnyire pozitívak voltak. Nem tudnám megmondani, mire számítottam, de erre a tömény giccsparádéra biztosan nem. Szerintem a Tizenegyes állomás egy logikátlanságokkal teli szirupos közhelygyűjtemény, ami néhány helyen megvillant valamit abból, amitől kimondottan jó lehetett volna.

Van, aki szerint a veszteségről szól[1], és tényleg alig marad benne valami a végére. A cselekmény mindössze annyi, hogy egy zenés színház közlekedik a Kistarcsa-Ferihegy vonalon és mindenféle kalandok esnek meg velük, de végül elérik az úticélt és megtalálják egymást. Ez van teletűzdelve az emberiség és emberség mibenlétéről való konyhafilozófiával. Rögtön az elején az arcunkba van tolva a didaktikus, faékegyszerűségű mondanivaló, miszerint „életben maradni nem elég”, meg hogy Shakespeare – naná, ő az, akinek a műveire való utalást minden nyomorult disztópiába meg katasztrófafilmbe bele kell tenni, mert attól rögtön irodalmi meg művészi lesz – Szentivánéji álom, kultúra, vagyis KULTÚRA még a zombi apokalipszis után is, és mindez egy elandalító, nosztalgikus hangulatban, amikor minden szereplő szimbolikusan ellovagol a naplementébe, függetlenül attól, hogy egyébként mit csinál.

A Tizenegyes állomás a be nem tartott ígéretek regénye. Ígér sci-fit, thrillert, krimit, kalandot, romantikát, azt hiszed, lesz itt apokalipszis, szenvedés, mély társadalmi és egyéni dráma, rejtély, borzongás, mindent elsöprő szerelem vagy legalább öncélú hentelés, de aztán egyik sem. Még az urban fantasy is megidéződik Clark bolyongásával („és már az étterem előtt is voltak, egy mellékutcácskában, amelyről Clark megesküdött volna, hogy tíz perccel korábban, amikor elment mellette, még ott se volt.” 120), de ez is csak félmondatos utalás marad.

A „gyönyörű, szépirodalmi igényességű szöveg”[2] igazából csak megüt egy szintet, a regény alapvetően szépen van megfogalmazva és olvastatja magát, a régen történt dolgok jelen időben, a cselekmény idején játszódók pedig múlt időben vannak elbeszélve, de nyelvileg nem túl különleges[3], és ez a fajta elbeszélésmód nem egy kiugróan nagy teljesítmény. Vannak benne jól sikerült képek, például tudjuk, milyen, amikor a hálivúdi híresség méregdrága kocsiján megcsillan a fény (113), vagy amikor az iroda ablakából látszik a tó a vitorlásokkal – pontosabban látjuk magunk előtt, de ezek jelentése, jelentősége a szövegben csak hangulatok és érzésfoszlányok megmutatása, felidézése, mondanivaló vagy felismerés nélkül.

Az, hogy nem lineáris a cselekményvezetése, szintén nem képvisel különösebb művészi értéket, mégpedig azért nem, mert ez a megoldás sem állítja próba elé az olvasót. Az egyes részek elején ugyanis pontosan megkapjuk mind az időt, mind a helyet, az olyan részletek pedig, mint például a klarinétos feljegyzése, túl vannak magyarázva (311).

De ennél sokkal nagyobb probléma a giccs és a közhelyek tömkelege, ami igazából azt eredményezi, hogy kivétel nélkül minden szereplő ostoba és idegesítő lesz – egymás számára is (141), ami önmagában nem lenne baj, csakhogy ezek a karakterek felületesek és üresek is. A „ki tud nagyobb baromságot mondani” verseny győztese nálam a Diakko nevű kotnyeles könyvtáros, aki egy történelem nélküli világban „hisz a történelem megértésének fontosságában” (125) – mondjuk egy könyvtárostól nem is várhatunk ennél többet. Őt csak kicsit lemaradva követi Clark, aki “Hirtelen arra gondolt, hogy fel kéne hívnia valakit, ami azt illeti, mindenkit, fel kéne hívnia mindenkit, akit valaha is szeretett, és beszélnie kell velük, el kell mondania mindazt, ami számít, de úgy tűnt, ezzel már elkésett” (253). Clark nem a járvány miatt késik el ezzel, hanem mert az égvilágon semmi olyan nincs ebben a regényben, és így Clark életében sem, ami tényleg számít, és nem csak egy hangulati elem. Ennek alátámasztására Clark a halott ismerőse emlékére viselt lufthansás kendővel a nyakában „már nem volt igazán szomorú, de minden egyes pillanatban tisztában volt a halál tényével.” (297) Clarkról mindent elmond, hogy ezt a témát még egy hajóelme is árnyaltabban képes kezelni, ha elmagyarázzák neki[4].

Ha az olvasó elégedett[5] egy könyv elolvasása után, az azt jelenti, hogy időpocsékolás volt elolvasni. Nem váltott ki belőle komoly reakciót, se megrendelülést, se örömet, nem kellett küzdeni a szöveggel, vagy a szövegért, nem lett fontos a befogadása és ez értelmezése.

Ha biztonságban érezzük magunkat egy posztapokaliptikus történetben, akkor az azt jelenti, hogy nem érzünk sem szomorúságot a veszteségek felett, sem szorongást, sem dühöt. Sajnos a Tizenegyes állomás nem szembesít ezzel, hanem rájátszik. Ez a könyv akkor lenne jó, ha észre vennénk tőle, hogy ez az elégedettség mennyire borzasztó, de azzal szemben, amit állít, éppen erre nem képes. Ha ugyanis csak egyszerűen elégedettek vagyunk egy könyv elolvasása után, még semmi sem történt azon kívül, hogy életben maradtunk, pedig állítólag az nem elég. Az olvasó így semmivel sem lesz különb, mint az alvajárók, akik azt a jelentéktelen eseménysort életnek nevezik, ami megtörténik velük (177), meg akik a telefonjukat nyomogatják és mint azok, akik csak elégedettek, valódi öröm nélkül – például Clark (178). Oké, rájövünk, hogy mi is emberek vagyunk, de közben majdnem belefulladunk a rózsaszínű cukorszirupba.

Az olvasó nem érez hiányt, mert a roncsok között botorkáló szereplők a borzalmakat szinte csak átugorják, a negatív tapasztalatok leírása néhány stilizált, vagy lecsupaszított mondatra korlátozódik (például a nemi erőszak 273), ellenben minden más szépen és plasztikusan, képszerűen van ábrázolva. Vagyis a szenvedés belesimul az andalító tájleírásokba, a hangulatos képekbe, ami megakadályozza, hogy megrendítő legyen. A művészet megrendítő és katartikus, de minimum elgondolkodtató, nem pedig egy kényelmes karosszék, amibe bele lehet süppedni.

Mit is vesztettek a regény szereplői? Meki, internet. Ájfón, tűsarkú. Néhány rokon meg barát, nagyjából ebben a sorrendben. Az apokalipszis másnapjától minden életben maradó profi módon lődözgeti a szarvasokat és nyulakat az erdőben, de valamiért nem ezekből készítenek ruhát, cipőt, hanem autógumiból. Nem robbannak fel a nem működő erőművek (194)[6], és a grúznátha után húsz évvel sem állnak vissza az állami keretek. Igaz, itt legalább meghalnak az emberek, ha belelépnek egy rozsdás szögbe, de ennyiben ki is merül a posztapokaliptikus világ hitelessége.

Az első, aminél felvontam a szemöldököm, a vírus szupergyors terjedése, a nagyon rövid lappangási idő volt, de ezen még könnyen túlléptem, mert én is csak a covid óta vagyok a tízmillió vírusszakértő egyike – mentségemre szóljon, hogy a focihoz, a gyerekneveléshez és az összeesküvések leleplezéséhez sokkal régebb óta értek. A Tizenegyes állomás nem a covidot jósolta meg, hanem azt láttatta előre, hogy egy világjárvány sem elég ahhoz, hogy az emberiség megváltozzon, és ebben igaza is lett, de ez is olyasmi, amit eddig is tudtunk.

A járványnak nincs tétje: semmi nem változik meg tőle érdemben; nem változtatja meg gyökeresen sem az emberi kapcsolatokat, sem az emberek reakcióit: minden történés olyan, ami járvány nélkül is bekövetkezhetett volna, a szektásodástól kezdve az erőszakon és vándorláson keresztül a megcsalásig és családalapításig.

Az egyetlen, amiben változást jelent a járvány, az az, hogy néhányan megtalálják önmagukat ebben a járvány utáni világban olyan módon, ahogyan anélkül talán nem sikerült volna nekik: Kirsten színésznő, Jeevan gyógyító lesz, Clark “több évtizednyi tiszteletre méltó céges lét után ezzel a frizurával végre újra önmagának érezte magát” (269). Ez Arthurnak és Mirandának nem sikerül, mindketten közvetlenül a haláluk előtt hagynak fel a szerepjátszással.

Ez viszont ebben a formában nem azt mutatja meg, hogy még egy ilyen embertelen világban is embernek lehet maradni a művészet meg az egymásról való gondoskodás, a közösség segítségével, hanem csak a naplementei hangulathoz járul hozzá: egy repülőtéren élve és egy utazó színház tagjaként is megtalálhatod önmagad, ha szerencséd van, de ha nincs, akkor biztosan szépen haltál meg, mert annak van megfelelő hangulata.

Így aztán a regény értékelhető részei azok maradnak, amelyekben a járvány kitörése előtti történéseket látjuk, és ezek azok a részek, amelyek úgy-ahogy elviszik a hátukon a regény egészét. Ezek a részek az emberekre, az emberi érzésekre, tapasztalatokra, az emberi kapcsolatokra fókuszálnak, és mindössze annyi a trükk bennük, hogy ezeket általában valamilyen hatásos képi eszközzel társítja az elbeszélő.

A karakterek azért nem kerülnek igazán közel az olvasóhoz, mert belül pont olyan üresek, mint az orvost körülvevő Tizenegyes állomás. Amikor a két nő, Elizabeth és Miranda a képregénytervekkel borított szobában ülnek, ugyanannak a helyzetnek elvileg az ellentétes, de valójában ugyanazon pontján, pontosan látható, hogy két sérült ember úgy van egymás mellett, hogy nincsenek együtt. Ugyanaz a tér mindkettő számára a saját külön magányt és fájdalmat jelenti. Ami összekötné őket, a közös tapasztalat, a közös élmény, az az Arthurral való kapcsolatuk, és éppen ez akadályozza meg őket abban, hogy kilépjenek a saját buborékjaikból. Minden szereplő a saját Tizenegyes állomásán él, azt építgeti az élete során, ahol nincs más, csak a megfelelő, elandalító hangulat a felismerés helyett. A lemondó mosolyú sajnálkozás, megrendülés helyett. Nincs eszközük ahhoz, hogy egy másik emberhez igazán közel kerülhessen valaki: ehhez nem elég a közös ismeret egy helyről, vagy a közös munka.

Arthurt mindenki „ismeri” (241) miközben semmit sem tudnak róla: ez nem csak a hülye kérdésekből (85-86) derül ki, hanem az asztaltárság beszélgetéséből is (101).

Mindenki önmagát keresi, és senki sem a másikat. Nem tudnak és igazából már nem is akarnak kapcsolatot, csak a kapcsolattal járó hangulatot, mindegy, hogy az „éppen összejövünk”, az „összeszokott páros” vagy a „botrányos szakítás” állapotában. Míg az Ég[7] szereplői a sérüléstől és a másik megsértésétől félnek, a Tizenegyes állomás karakterei egyszerűen kizárólag magukra gondolnak: felületes és kiüresedett énjük ural mindent, a másik emberből egyedül az általa kiváltott hangulat és érzés számít. Ennek egyik legnyilvánvalóbb jele az, hogy a szereplőket egymásból csak a külsőségek érdeklik. Clark például azért „fenséges”, mert rózsaszín a haja (343), Miranda szemében a tökéletes külsejű kolléganője az irigylendő példa (89-90, 222), és képes megnyomorítani magát azért, hogy ő is olyan legyen (116, 117, 224). Az emberek pont annyira „gyönyörűek”, mint a tulajdonképpen teljesen fölösleges tárgyak (47), és egyik szépségéhez sem kell más, csak a megfelelő „lelkiállapot” (275).

Ezért van az, hogy a szereplők nem ismerik egymást, és ez még csak fel sem tűnik nekik: Mirandát határozottnak és céltudatosnak látják: Arthur anyja szerint „nagyon elszánt és nagyon összeszedett” (85), Arthur dolgairól fogalmuk sincs (85-86). Jeevanról nem tudja meg senki, hogy mentős szeretne lenni, a barátnőjét nem is érdekli.

Arthur kapcsolatai (a családi, a baráti, a munkatársi és a szerelmiek ugyanúgy) azért mennek tönkre, mert a közös élethez, az együttgondolkodáshoz vagy csak a másik valódi megértéséhez nem elég a felszínes közös tudás, az illúzió arról, hogy ismerik egymást, hanem valódi közös élményre és mély megértésre lenne szükség, de az nincs. (Illetve valószínűleg ott követi el a hibát, hogy nem Clarkot választja, hiszen vele érzi magát igazán szabadnak).

Üresség, máz, színjáték mindig és mindenhol, közhelyek és giccs – ez az egyes ember, ez az emberiség, felszínes kapcsolatok és őszintétlen, mélységükben át nem élt élmények: a Tizenegyes állomás szereplői közül mindenki önmagát és a mély érzéseket meg a katarzist, az igazi művészetet keresi, de csak az öltözködésig, hajviseletig jutnak, kitöltetlen szövegbuborékokat, felszínes hangulatot találnak, művészet helyett pedig egymásnak eljátszott jeleneteket (122, 227-228).

Az emberek csak magukkal törődnek, csak saját maguk érdekli őket és ez nem önzés, mert az önzésben ott van referenciaként a másik. Itt nincs referencia, nincs másik, mert a másik egy másik Tizenegyes állomás, és nincs átjárás, nincs igazi kapcsolat, nincs közös élmény, de nincs erre már igény sem. Mindenki jól elvan saját magával, és a magány nem egy olyan megszüntetendő, átmenetinek tekinthető lelkiállapot, amire szükség van ahhoz, hogy előtte-utána az ember értékelje a társaságot, hanem egy létforma, és ezért nincs alternatívája.

Mivel nem sikerül fontossá tenni őket, a kutyát nem érdekli, mi történt a párral meg a babával, vagy Sayiddal, akiről összesen annyit tudunk, hogy ő az „egyik színész” (53), és haragszik Kirstenre, amiért az megcsalta, ami, valljuk be, nem túl egyéni tulajdonság.

De igaza van Annette-nek: lehetne rosszabb is (277).

A járványt megelőző időszakról szóló részek néhol egészen jól sikerültek. Ezekben a szöveg mintha elszakadna a giccstől, mintha egyszerre volna benne társadalomkritika és önirónia: az egyik erre utaló, kiemelkedő rész Arthur és Miranda vendégeinek beszélgetése: „nincs más, csak te és a hullámok és a magánoktató…” mondja egy bizonyos Heller felesége a vacsorán (101), ami zseniálisan leplezi le azt a fajta felületességet, amit az egész szöveg megjelenít, és egyúttal képvisel.

A járvány előtti élet ábrázolásában van valami finom érzékenység, empátia, amivel a regény azt sugallja, hogy az ember a jelentéktelenségében is ember, az értetlenségében is intelligens lény, az emberi élet az esetlenségében is szép, és éppen emiatt értékes minden, még akkor is, ha üres és felületes, akár emberi kapcsolat, akár valamilyen apró vacak az, aminek jelentést tulajdonítunk vagy amihez kötődünk érzelmileg, mindegy, hogy az egy ismertnek gondolt személy, vagy egy képregény, egy bulvárcikk, egy hógömb, vagy bármi más. Csakhogy a világ az emberek nélkül is szép (160), a hógömb meg nem “az egyes tárgyak születéséhez szükséges emberi vállalkozó kedvtől” (275) lesz különleges, hiszen senki egyedi tehetsége nem szükséges hozzá, hanem attól, hogy adott helyen adott időben adott személy jelentőséget tulajdonít neki valamiért.

Éppen ezért ez a szöveg folyamatosan billeg a giccs meg a finom empátia, a közhelyek és az igazi meglátások, a didaktikusság és az irónia határán, vagy inkább hullámzik egyikből a másikba és vissza. Emiatt aztán nehéz is egyértelműen megítélni, de abban biztos vagyok, hogy sokkal jobb is lehetett volna, ami annyiban mégis pozitívum, hogy egyáltalán nem vagyok vele elégedett.

—————————————

 

Mandel, Emily St. John, Tizenegyes állomás, ford. Körmendi Ágnes, Budapest, Gabo, 2016.

 

————————————–

 

[1] http://acelpatkany.blogspot.com/2016/03/tizenegyes-allomas.html

[2] https://roboraptor.24.hu/2016/11/25/de-mi-marad-belolunk-az-apokalipszis-utan/

[3] Vö: http://lesen-in-der-fremdsprache.blogspot.com/2018/04/station-eleven.html

[4] Vö: László Zoltán, Mindig egyre több, Budapest, Gabo, 2021.

[5]https://scifi.mandiner.hu/cikk/20160810_egy_jo_hangulatu_apokalipszis_emily_st_john_mandel_tizenegyes_allomas

[6] A World War Z-ben pont ezt a tökéletesen végigvitt folyamatot szerettem, ami innen teljességgel hiányzik. Brooks, Max, World War Z, ford. Pásztor Zoltán, Szeged, Könyvmolyképző K., 2011.

[7] Leino, Piia, Ég, ford. Patat Bence, Budapest, Scolar, 2021.