A depresszió pszichológiai, pszichiátriai problémát jelent, és olyan asszociációkat hordoz, mint az orvosi kezelés, a betegség, a tehetetlenség. A melankóliának is megvoltak a kapcsolatai a betegséggel, akár testi tüneteket, akár az őrületet nézzük – erről lásd a Földényi könyvek vonatkozó fejezeteit – de a melankólia nem a fizikai világhoz, a patológiához és a lélektől megfosztott testhez, hanem a művészetekhez és a filozófiához közelíti az embert.

Ahogy az Idegen mondja Abe-nek az Őrület Birodalmában: „A lábad nem akar továbbmenni, ezért megbetegedtél” (460) Az őrület betegségként való értelmezésére utal az is, hogy a sárkány az „Őrület Birodalmának hús-vér lakója” (221).

„Az újkori melankólia legjellemzőbb tünete a beletörődő szomorúság és a rettegés: nem tudni, ki rendelkezett így velünk, és azt sem tudni, kitől rettegünk. (…) Isten persze még létezik – de ennek bizonyossága nem azonos az isteni lényeg és akarat ismeretével. A Deus absconditus felelős a szomorúságért – az embert Isten magára hagyta – s ez az oka a rettenetnek is: a földi magány nemcsak Istent, hanem az emberi létezés értelmességét is kétségessé teszi.” (M 168)

De mindig van visszatérési lehetőség, még a depresszióból és az Őrület Birodalmából is, úrrá lehet lenni a félelmeken: „Jártam odaát, az őrület Birodalmában, és visszatértem. Most már nincs mitől félnem.” (455) – mondja Hubb. Félelem és szorongás nélkül visszatérni azt jelenti, hogy sikerült eleget tenni a „ne nézz vissza” parancsának. Az Idegen azt mondja Abe-nek: „Hagyd magad mögött a sajnálatot. Hagyd magad mögött a nem választott utak lehetőségeit.” (444) Omerigo pedig megígérteti ugyanezt Okszánával (274).

Ahogy Isten megtalálásának, vagy valamiben (mondjuk az időben) való felismerésének lehetősége is megvan a melankóliában: „Az Idegen hatalma a teremtésével vetekszik, de nem ő teremtette a világot.” (511) Abe: „Honnan tudod, hogy nincs nála nagyobb hatalmú univerzumvarázsló? – mosolygott Abe. – Honnan tudod, hogy egyáltalán kell valaki, aki létrehozza a végső hurkot?” (513) Véges és végtelen együtt, ami a melankólia sajátja, tulajdonképpen az idő érzékelése, és ez ad keretet az életnek (512). Annak esélye, hogy mégis megváltozhat valami, abban sejlik fel, hogy Abe és Olld Laddeán most először beszélgetnek a végességről az időhurkok kapcsán (511-512). A melankólia univerzumának “Nincsen kezdete és nincsen vége, hanem parttalan. Minden mindennel összefügg benne, miközben semmi nincsen közvetlen kapcsolatban egymással.” (MD 54) “A melankólia univerzuma magára van hagyva; nincsen isten, aki felügyelné. Ettől olyan zárt, de ettől hat olyan szétesettnek is.” (MD 55) Ez az összefüggés és egyben kapcsolatnélküliség tárul fel az Idegen elbeszélésében, és abban, amit Olld Laddeán mesél el Abe-nek. „A jövőre irányultság, amely az embert minden élőlény közül kiemeli, a melankolikus számára a szenvedés forrása; a jövő az eljövő lehetőségek kibontakozása – mivel azonban eleve mindent elmulasztott, nincs minek kibontakoznia. A jövő a melankolikus számára nem a lehetőségek megvalósulását jelenti, hanem a valóságos dolgok elmúlásának lehetőségét: a jövő a mulandóságra vonatkozik, azaz nem jövő, hanem egy, semmilyen igeidővel ki nem fejezhető eljövendő múlt.” (M 338)

A (világ)seb szimbóluma, a felejtés, vagy felejteni akarás mellett nem csak az Elveszett Gondvánában[1], hanem az Ezüstkézben is megjelenik, az Armadának[2] pedig a központi témája – ez akár konkrét kapcsolat lehetne Miéville-lel, de nem az, hiszen ez is egy korokon és tereken átívelő szimbólum. Földényi azt írja egy baszkföldi múzeumépületről (Fundación Museo Jorge Oteiza): “Olyannak láttam azt a baszkföldi múzeumépületet, mintha egy törés vagy seb lett volna. Megnyílik valami, amin át fölsejlik a teljességgel Más.” (MD 135) A szereplők számára a melankóliából a depresszión át az őrületbe merülés és az onnan való visszatérés eredménye az önreflexió, a seb következménye pedig a fájdalom, és ennek is reneszánsz előképe van: „Petrarca az első tudatos melankolikus – ezért van, hogy melankóliája nem őrület, de ez teszi lehetetlenné azt is, hogy saját melankóliájának véget vessen. Minél inkább tisztában van önnön helyzetével, annál mélyebbre merül alá benne.” A kétségbeesésből pedig kialakul a világfájdalom (M 114).

És mindezek tetejébe még maga a sárkány is melankolikus: „Az állatok között – írja Agrippa – szaturnikusak a csúszómászók, a magányosak, a szomorúak, a szemlélődésre hajlamosak, a buták, a melankolikusak, a lassúak, a tisztátalanok, valamint azok, amelyek megeszik saját kölykeiket. Ilyenek (…) a sárkánygyík (…).” (M 106)

Abe azért mosolyog a regény végén annyit, mert a melankóliát egyszerre jellemzi a “levertség” és a “látványos derű” (MD 77). A melankólia egyszerre reflektál a végesre és a végtelenre; az örök univerzumon belül létező emberi élet egyediségére. Ezért fontos, hogy az örökös újrakezdésben is legyen történet, és a történetnek legyen eleje, közepe és vége. (511-512)

„A melankólia mindenekelőtt nem búbánat, rosszkedv, hanem belső erő, aminek a birtokában az ember másra figyel, máshol fedezi fel azt, amit korábbi civilizációk „lényegnek” neveztek, s szakadatlanul rákérdez olyasmire, ami látszólag magától értetődő és evidens. A melankólia a metafizika iránti nyitottságot jelenti egy olyan világban, amely hadat üzent mindenfajta metafizikának, s amely ezt anakronisztikusnak látja, a múltból ittragadt furcsaságnak.” (MD 30) Az Elveszett Gondvána ezért nem lehet „olvasóbarátabb”[3]: ha az lenne, simulékonnyá és felületessé válna, Földényi szavaival „áramvonalassá”, ami manapság „mindennel szemben követelmény” az „eladhatóság legfőbb szempontjaként” (MD 263, 283) és éppen a melankóliát, a lényegét gyilkolná meg.

Az, hogy „az olvasónak a regény végére sem sikerül megfejtenie, hogy mi a tét”[4], nem „gond”, hanem a melankólia lényege, és mint ilyen, alapvető követelménye a melankolikus alkotásnak, így ennek a szövegnek is. Ha bármire konkrét megfejtést adna a regény, ha le akarná tisztázni a melankólia homályos jelentését, akkor az a fentebb említett „áramvonalasságot” eredményezné, és elgondolkodtató, kultúrtörténeti utazás helyett egy könnyen emészthető, érzelgős, felületes ponyva lenne.

Azzal, hogy az Elveszett Gondvána ellenáll ennek a kísértésnek, ahelyett, hogy a könnyen fogyaszthatóság igényének tenne eleget, inkább egy kultúra- és művészettörténeti hagyományrendszerbe írja bele magát, elsősorban reneszánsz alkotások képi és eszmetörténeti világát megidézve, egy létező szöveggé lesz, mivel „a műalkotás léte éppen attól függ, hogy képes-e a melankóliát formaelvvé tenni.” (M 265) Ez a regény formaelvvé teszi a melankóliát, visszaállítja eredeti jogaiba, alternatív és vállalható értelmezést adva ezzel a depressziónak. És mint ilyen, a kortárs magyar fantasztikus irodalom egyik legnagyobb teljesítménye.

———————————————-

Lőrinczy Judit, Elveszett Gondvána, Budapest, Gabo, cop. 2018.

———————————————-

 

Földényi F. László, Melankólia, Pozsony, Kalligram, 2003.

Földényi F. László, A melankólia dicsérete, 2. jav. kiad., Budapest, Jelenkor, 2018, cop. 2017.

 

———————————————-

 

Kleinheincz Csilla, Ezüstkéz, Budapest, Gabo, 2019.

 

Miéville, China, Armada 1-2, ford. Juhász Viktor, Budapest, Metropolis Media, 2008.

 

———————————————-

 

 

[1] „A szurdok, akár egy seb, nyílt meg előtte, amikor a távolság mélyére pillantott. (…) Feledés-szurdok. Aki visszatért, mind feledni akart, de sosem tudott.” (350)

[2] Az Armadáról és az Ezüstkézről is írtam a blogon, de teljesen más szempontból.

[3] https://roboraptor.24.hu/2018/08/13/a-korrupt-vilagbol-meg-csodaorszag-sem-jelent-kiutat-lorinczy-judit-elveszett-gondvana-konyvkritika/

[4] https://spekulativzona.blogspot.com/2018/06/gondvana-elveszett-lorinczy-judit.html