A “vissza a természetbe” toposza és annak kifordítása könnyen felismerhető ellentétekben mutatkozik meg: ahogy a barbárok meztelenül gyalogolnak a mesterséges környezetben, és ahogy Rany és Ayers ugyanabban a közegben szerelmeskednek, vagy ahogyan a digitális tudatok természetes testekre vágynak és azokba veszik be magukat.

Az egyes szereplők természethez való (v)iszonyát a származása határozza meg, és ez egyedül Ayers esetében változik meg a tapasztalatai alapján: megváltozik a véleménye Ranyról, meglátja a szépségét (236), és pontos és határozott különbséget tesz a gépek és az élők között, (266, 318) miközben észreveszi az emberek és állatk közötti hasonlóságot: „Különös látványt nyújtott az egymáshoz bújó, meztelen emberek sokasága. Minden intimitást nélkülöző, szinte ősi állapotokat tükrözött, olyan kort idézett meg, amikor még nyoma sem volt a civilizációnak, és az ember alig különbözött az állatoktól. Most ők váltak állatokká, gondolta Ayers.” (317)

Az overtouniak küzdenek a természet és a természetes dolgok ellen, a juraiak úgy védik, hogy közben nem ismerik el a húsevést természetesnek, hiszen a „kultúrájuk a bukás utáni vezeklésre épül” (37). Kinkaku-ji lakói “elszakadtak a világtól, mert a filozófiájuk szerint épp ezzel védik meg.” (269) A halhatatlanoknak becézett egykori emberek pedig csak kihasználják, hideg számítás alapján, lelketlenül (279). A természethez való viszony egyedül a barbárok (Rany) esetében “természetes”. Sőt, ami a saját természetességüket illeti, abból a meztelenség még nekik is sok, bár ezt elég érdekes stílusban közli velünk Holden: „kétezer petyhüdt kolbász látványától már kezd felmenni bennem a pumpa!” (321)

A „kultúrális” különbségeknek ellenére a szövegben mégis általában a „civilizációra” hivatkoznak többször is: „a civilizáció folytonos konfliktusban áll az ösztönökkel, a természettel és a fizikai korlátainkkal.” (295), a szintetiszféra az ember által irányított élővilág volna, amiből hiányzik mindaz, ami a civilizációra fenyegetést jelent, de megvan benne minden, ami szükséges (297-298), civilizáció az, ami megkülönbözteti az embert az állatoktól (317).

A regény (és a trilógia) központi eleme az emlékezés, és az emlékezésre képes emberek különlegessége, az Inoblitusok olyan gyerekek, akik majd továbbörökítik az emlékeiket az utódaikra (35). Az emlék többféle szerepet tölt be: segítő társ, ugyanakkor zavaró is lehet, öntudatlanul vagy akarattal előhívott, lehet saját és úgynevezett ősemlék. Rany nincs egyedül: „egymaga esélytelenül harcolt volna egy ilyen ellenféllel (…) De az öröklődő emlékezet, amely ott élt a sejtjeiben, a veszély hatására réges-régi tapasztalatokat támasztott fel” (18), „A Mentmore-ok között minden a múltról és az emlékezésről szólt” tárgyakkal, bútorokkal próbálnak emlékeket előhívni (23), Ranynak „rá kellett döbbennie, hogy a saját emlékei könnyebben megfakulnak, mint a többszáz éves, génjeibe vésődött érzések, képek és tapasztalatok.” (28)

A saját és ősemlékek nem mindig választhatók szét egyértelműen és kiszámíthatatlan a felbukkanásuk, és az emlékekhez hozzátartozik a figyelmeztetés, például az erős arccsont is Ayersnél (81, 250). Ayers megtanulta kezelni a rátörő emlékeket úgy, hogy elkülöníti magát tőlük (81), Ranynak „Az ősei által örökül hagyott harci kiképzés emléke ott volt a sejtjeiben, az izmai reflexszerűen ismételték el a valaha begyakorolt mozdulatokat, viszont nem rendelkezett a kellő erőnléttel.” (155) Amikor Rany újraéleszti a kisgyereket, akkor „Az öntudata csak lassan nyerte vissza az uralmát a saját teste fölött, a kihagyott másodpercekben ősöreg tapasztalatok vezették a karját.” (190)

A kollektív tudattalan már nem működik, nincsenek univerzálisan előforduló mesék és mítoszok, csak “családi tudat” (81), emlékező emberekben elszórt emlékek vannak, amelyek nyomokban tartalmazhatják ezeket is: a mézeskalácsház például beválik csalinak (230-235). A mesék és az (ál)valóság másik konkrét megjelenése a cselekményben XVIII. Edward és a „szájról szájra terjedő, fennmaradt történetek” (114) felbukkanása.

A valóság-álom-fantázia-emlék-mesék-gyerekek között folyamatos oda-vissza utalás zajlik: Ayers, „amikor először eszébe jutott ez az emlék, azt hitte, csak egy gyermeki fantáziával nyakon öntött álom, mert a világító növényeken kívül egy egyszarvú is szerepelt benne. Aztán később rájött, hogy a mesebeli állat egykor éppoly valóságos volt, mint a módosított orchideák.” (61) Ideális esetben az emlékek, a természet és a természetes ember adekvát módon kapcsolódik össze – Overtounban ezt bontják meg, ezt rontják el, és ez visszahat rájuk nem csak abban, ahogyan a természettel, vagy egymással bánnak, hanem az észlelésükben is: „Az átlagos overtouni polgár számára aligha hordozott volna magában bármi gyönyörködtetőt e látvány[1], ám a Mentmore-ok emlékeztek azokra az időkre, amikor még a szépség egyik megtestesülése volt” (84) A Moentmore-ok ettől még nem lesznek különbek, sőt. Ahogy Rany megállapítja: „A Mentmore-okat mindössze két dolog érdekelte belőle: az elméje és a petefészke. A múltra való emlékezés, illetve annak továbbörökítése.” (26)

Az emlékekhez kapcsolódva az ösztön is felbukkan: az adott helyzetre reagáló ösztön előhívja az emlékeket: Ranyt a méhkaptár mellett az „ösztönei folyton csípésekre emlékeztették” (45), „a természetes életösztönt szinte képtelenség felülírni” – ezért hiányos az overtouni polgárok Mentmore-okat védő kondícionálása (58). Ösztöneik a médáknak is vannak: „Ann ösztönösen a sál alatt rejtegetett sebhelyhez nyúlt.” (91) Malka „ösztönösen mozdult (…) egyenesen neki a városőrnek.” (291) Az ösztön az élők olyan igénye, ami a gépekből hiányzik: az evés és az ürítés (235, 202), de a legfontosabb persze a szexualitással kapcsolatos: mikor szerelmeskednek (302-303), Rany „hagyta, hogy a vágyak és az ösztönök vezéreljék mozdulatait.” (303)

A szöveg jól olvasható, de engem több megoldása is zavart: Ayers fiú helyett “ifjú” (pl: 365, 366), a déliek beszéde erőltetett és mesterkélt – és mivel főleg fordításokban találkoztam eddig ilyennel, ez már inkább azoknak az anglicizmusoknak az egyike, amelyek még jellemzőek a regényre. Van egy típushiba, amitől nekem a fordítások esetében is égnek áll a hajam, de ott még valamennyire érthető (bár őszintén szólva nem tudom, miért nem szúr szemet valakinek). Arról a jelenségről van szó, amikor az angol szövegben múlt idejű igék szerepelnek, mert a történetmesélés idejéhez képest múlt időben vagyunk. De magyarul ilyenkor is jelen időben kell(ene) mesélni, mert különben befejezett cselekvésnek vesszük azt, ami éppen folyamatában történik. Hogy érthető legyen:

“A királyfi bátran megtámadta a sárkányt. Meg kellett mentenie a királylányt.” = A küldetés sikerült, a királylány meg van mentve.

“A királyfi bátran megtámadta a sárkányt. Meg kell mentenie a királylányt.” = A szándék megvan, az eredményt viszont még nem tudjuk.[2]

Sajnos többször előfordulnak a szövegben ügyetlen, hálivúdi filmes megoldások is, mintha ezekre a részere már nem jutott volna elég figyelem vagy energia: „A tüskék visszahúzódtak az alakzatba, a felnyársalt félszemű élettelenül rogyott össze, a londah-iak sírtak, a gyerekek sikítoztak.” (315) Amikor a barbárok beléphetnek Overtounba: „Üdvrivalgás és éljenzés tört ki, örömkönnyek hullottak, az emberek megölelték egymást, magukhoz szorították gyermekeiket.” (338)

Talán a médák naivságára való utalás akar lenni, hogy a tömegverekedés utcabálhoz hasonlít a szövegben, de nekem ez is inkább zavaró volt: „A téren rengeteg ember tömörült össze, színes, szinte fesztiváli forgatag alakult ki, de a polgárok most nem ünnepeltek – dühösek voltak.” (347) „A távoli csatazaj ide csak tompán ért el, a hangokból ítélve akár zenés felvonulás is folyhatott volna a szomszédos kerületben.” (354) Amikor megérkeznek a hófúvásból és a hidegből, Rany tücsökciripelést hall (335)

A Médák egyike azoknak a regényeknek, amelyekben a legfőbb bonyodalmat az okozza, hogy az emberek egyszerűen nem bírnak meghalni, vagy azért, mert nem akarnak (Eldobható testek), vagy mert nem hagyják őket (Mindig egyre több). Ebben a változatban ezek kombinációjaként azért akarnak és tudnak „visszatérni” a halottak, mert elfelejtették őket (267). A halál és a feledés-emlékezés nagyon fontos témakör és ez egy érdekes megoldás – kár, hogy a regényszöveg ebben is csak a felszínt kapargatja. A digitalizált tudatú halottak nem kapnak tömegével nyomtatott testeket és nem is használják fel őket az élők. Nekik „nem voltak jogaik, nem birtokolhattak semmit.” (167) Az ő módszerük egy ideig az önkéntes, fizetségen alapuló testbérlés volt, ez váltott át aztán testrablásba az apokalipszis után (267), és mivel mindegy, hogy az adott test emberé vagy állaté, egy egészen érdekes, eltorzított reinkarnáció lesz az eredmény.

Felbukkan egy nagyon erős gondolat a szövegben, mégpedig az, hogy csak a halálban lehet mindenki önmaga: „Talán csak a képzelete játszott vele, de úgy hitte, Ann utolsó pillanataiban nyoma sem maradt Lyrának. Egy méda volt csupán, egy nővér, egy barát. Az idegen haragtól torz vonásai kisimultak, tekintete ellágyult, mielőtt szeme örökre lecsukódott.” (395) Baid szintén a halála után nyeri vissza saját magát (412-413), csakhogy már a „halhatatlanoknak” köszönhetően. De ez a szöveg sajnos messze nem tud olyan színvonalon foglalkozni a halál, az emlékezés és a hovatartozás kérdésköreivel, mint például az Ólomerdő-trilógia vagy a Mindig egyre több, és ennek a szereplők üressége, jelentéktelensége, egysíkúsága az oka. Ez a szöveg azért nem vált ki valódi érzelmeket az olvasójából, mert a szereplők pont olyan műanyagok, mint a halhatatlanok által kreált világ és annak teremtményei.

Azért még reménykedem benne, hogy az utolsó részben az aprólékosan ábrázolt mesterséges környezet mellé majd kapunk jellemeket, igazi karaktereket, valódi konfliktusokat és emberi mélységeket is.

—————————————-

 

R. J. Hendon,

Médák: Overtoun-trilógia 2., Hajdúböszörmény, Főnix Astra, 2021.

Gyomláló [a Korcsok előzménytörténete], Hajdúböszörmény, Főnix Astra, 2020.

Korcsok: Overtoun-trilógia 1., Hajdúböszörmény, Főnix Astra, 2018.

 

—————————————

 

[1] A természetes völgy látványa.

[2] Vö: „nem mehetett tovább addig, míg egy tábortűznél fel nem melegszik” (20) „Közel tizenkét éve találkozott utoljára a kutyával, könnyen lehet, hogy már nem is élt.” (25) Rany „az egész szigetet átszelve érhette el a néhai Glasgow-tól északra fekvő Overtount.” (40) „De másra is rájött, noha a gondolat megrémítette. A villám azt is eltörölhette, ami vele utazott Jurába.” (281)