Az alternatív történelmi regény “olyan spekulatív fikció, amelyben fogunk egy pontot a történelemben, megváltoztatjuk, és ebből bontunk ki egy alternatív történelmi idővonalat.”[1] Kondor regényében a sikeres kiugrás nem egy ilyen pont, hanem egy olyan változó, ami a “milyen lett volna, ha” kérdés egyik összetevője, és a többi esemény sem abban a szigorú logikai rendben követi egymást, ahogy azt a történelmi elbeszélésektől megszokhattuk. Nem egyszerűen más a szöveg történelem-felfogása, mint mondjuk a történelem-tankönyveknek, a történelmi és áltörténelmi regényeknek, vagy történelemfilozófiával foglalkozó műveknek – mert ezek mind feltételezik a történelemről, hogy az egy létező dolog – , hanem a történelmet, mint létező dolgot, jelenséget, eseménysort narratívát, mint irodalmat és mint valóságot kérdőjelezi meg, ahogy az a mottóból világosan kiderül.
Ha csinálhatunk úgy, mintha létezne történelem, akkor csinálhatunk úgyis, mintha másképpen létezne, mondjuk mentesen azoktól a társadalmi-gazdasági és egyéb folyamatoktól, amiket szokás a történetírásban az események logikus kiváltó okaiként és következményeiként taglalni, hiszen ezek a folyamatok is csak konstrukciók. Az események soha nem az emberi logikát követik – ami egyébként is ugyanolyan konstrukció, ráadásul “az ember, mint tudjuk, nem racionális lény” (234), csak “azt szeretjük hinni, hogy racionális teremtmények vagyunk” (480). A történetírás ezért pont olyan szellem-kergetés, mint ahogy Nemes próbálja kideríteni az áldozat és a gyilkosa sorsát. (Alternatív) történelmi regényként ez a szöveg az első lapon atomjaira hullik és nem fog működni. Viszont ezt a történetírásban használatos fogalmaink, ismereteink szerint “logikátlan”, összefüggéstelen és széttartó világot a felsőbb hatalmak szükségszerűen és véletlenszerűen hibás működése, az urban fantasy törvényszerűségei koherenssé teszik.
Az urban fantasyra tett egyértelmű utalás, hogy szinte mindennek két neve van: egy hivatalos és egy olyan, amit valamilyen másik világból kölcsönöztek a jelenség (épület, jármű, eszköz, stb) tulajdonságainak kifejezésére, behozva ezzel annak a másik világnak az összes velejáróját a szövegektől, filmektől és képregényektől kezdve a történelmi tapasztalatokig: a piros metró mint Orient Expressz, a Városháza mint Gotham és így tovább. Nemes mindig eltéved London zegzugos utcáin – ellenben Budapesten – a saját városában – tökéletesen eligazodik, mert ez az ő városa: minden rétegét – a hivatalost és a “kölcsönzötteket” is – ismeri. (MacLeod meg itt téved el.) A szellemlényekkel, jó és rossz entitásokkal csak úgy tud nem foglalkozni, hogy a széles, átlátható tereken közlekedik, ahol a problémát a száguldozó jampecek[2] okozzák (akik ebben a világban is kitűnnek a ruházatukkal és a társadalmi normák szempontjából deviáns viselkedésükkel). Az eligazodás képessége és az otthonosság a különféle rétegekben nem csak az utcákon, a külső tereken, hanem az épületeken belül is jellemző, például csukott szemmel is odatalál a boncmester irodájába, aki nem mellesleg “egy másik világból ragadt itt”[3]. Beresford meg “mintha többet élt volna a koránál”. Az ördög állandó jelenlétére utal Milla is, amikor személyesen akarja lerúgni Nemest a pokolba, merthogy Nemes szerint tudja is, hogy hol van a pokol. A barna borítékban lapuló történet is egy külön világ, ami egy ponton összeér, sőt, azonos lesz Nemes világával: “Tudtam, hogy odakinn, a nyitott ablakon túl a városom terül el, az ajtón túl pedig egy kórház zakatol, de a világom most erre a helyiségre szűkült le, erre a kétágyas kórteremre és a barna borítékra, amelyből MacLeod kihúzott egy papírköteget és felém nyújtotta.” (340)
A nyelvi sokszínűség további erénye a szövegnek. Talán ezért van, hogy olyan megoldásokat is könnyebben elviseltem, amiket ha más magyar szövegekben olvasok, idegbajt kapok tőlük, például az, hogy az emberek találkozáskor nem köszönnek, hanem a másik nevét (és titulusát) mondják, távozáskor meg biccentenek. Nem emlékszem más olyan regényre, amiben ennyiszer olvastam volna azt, hogy “végett” (375, 517), és minden egyes alkalommal gondosan ellenőriztem, hogy helyesen használja-e a beszélő (nem mindig, de azok az “üti” (323) vagy Frisch-Beresford megnyilvánulásai, így indokoltak: 138, 299). Többek között a Spacek meg Dönci-féléktől (274-275) lesz különleges hangulata a könyvnek. Az anyanyelvét saját bevallása szerint elfelejtő levélíró az első levelében nem vét erőltetett hibákat, de nem is túl magabiztos, a következő szövegrészben viszont már megtalálja a saját hangját – éppen azzal, hogy felidézi azt a mondatot, ami számára egyfelől a teljes idegenséget jelenti, másfelől viszont az utolsó emléke az anyjáról. Ennek a kettősségnek a feszültsége vonul végig az egész regényen: a szereplők számára legfontosabb és legjobb emberek, dolgok, események lényegébe mindig beleveszi magát valamilyen módon az esszenciálisan gonosz. A szöveg folyamatosan igazolja Nemes azon állítását, hogy az “égadta egy világ” (83, 445) a jó és a rossz közé szorult helyként annak a kettőnek a harci terepe.
Az irónia, az önirónia és a finom, vagy éppen kiszámítható, de mégis működő humor is ezt erősíti – nekem az összes poén bejött, az egymásnak való beszólogatásoktól Nemes hülyeségein, az egyéb szereplők viccein és a dalokon át a mindenféle utalásokig – meglepett, hogy milyen sokat nevettem ezen a szövegen – még úgyis, hogy az áttételesen megjelenő keserű szarkazmust, ami elsőre viccesnek tűnik, de inkább tragikussá teszi a szöveget, nem számíthatom ide. Erre példa, mikor Dani az anyjuk haláláról értesülve azt mondja, hogy a koncentrációs tábor csak jó lehet, ha már az angolok találták ki (177) – nem mellesleg ennek is több rétege van: a búr háborúktól kezdve egy gyerek lehetséges világképéig sokmindenre utal. Más kontextusban valószínűleg nevetnénk rajta, így viszont megrázó. (Ezen kívül biztos vagyok benne, hogy van még egy rakás olyan vicc is a regényben, ami nekem nem tűnt fel.)
Folyt.köv.
—————————————-
Kondor Vilmos, Második magyar köztársaság, Budapest, Open Books, 2022.
—————————————-
[1] https://ugytudjuk.hu/cikk/2022-11-06_kondor-vilmos-masodik-magyar-koztarsasag
[2] A jampecekről lásd: Hammer Ferenc, A megátalkodott felmenő: a jampec, in: uő, …nem kellett élt vasalni a farmerbe: mindennapi élet a szocializmusban: tanulmányok, Budapest, Néprajzi Múz., 2013., 18-21., https://adt.arcanum.com/hu/view/NeprajziMaDokFuzetek_08/?pg=0&layout=s https://adt.arcanum.com/hu/view/NeprajziMaDokFuzetek_08/?pg=19&layout=s
[3] Amire az is bizonyíték, hogy létezik a Vezérfonal a bocoláshoz című könyv (csak egy kicsit másképpen, ahogy a piros metró meg az összes többi is): Orth, Johannes, Kórbonctani jelzéstan vezérfonala s útmutatás a boncolás végzésére, ford. Azary Ákos, Budapest, M. Orvosi Kvk. Társ., 1876.