Azt, hogy ez nem egy alternatív történelmi eseménysorozatot bemutató könyv, a legjobban az időkezelésével lehet illusztrálni.
A csepeli kikötőbe tett látogatás “időutazás. Vagy egy megálló az időben, törés a térben.” (193) A Hotel Menthol az a hely, “ahova idő- és személyiségzavarban szenvedő fiatalok járnak” (195). Milla lakásának és “minden órának, amit Nemes ott tölt” a padlószőnyeg “egyfajta intim időtlenséget adott” (210), Nemes anyjának lakása is a múlthoz tartozik, az egyik helyszín az áthelyezett, de mégiscsak a 19. századból öröklődött Két Pisztoly[1] (400), a De la Motte-palota[2] olyan, “Akárha Wells időgépe működne itt: mintha kétszáz éve semmi sem változott volna.” (413) Nemes néha nem érti, mit keres Milla a 20. században (517), a tüntetésekre tett utalás pedig egyértelműen a mi korunkra vonatkoztatható (519). A cselekmény ideje a képzeletbeli 1966, ami akár 1866 is lehetne (415), és nem egyetlen jól behatárolható, lineáris időszakasz, hanem több, egymásra vetítve, különböző korszakokból. Galgóczi Erzsébet első novelláskötete 1953-ban jelenik meg, de A főügyész felesége című színműve, ami indokolttá teszi egy rendező szereplését a szövegben, 1970-ben. Kellér Andor halálának éve 1963. A Hungária Hotel Menthol című albuma 1981-ben jött ki. A Második magyar köztársaság Budapestjének világa tehát nem csak területileg áll több részből (vö: a csepeli kikötő “város a városban”, “egy másik világ” (188), ami az “értelemmel és jelentéssel bíró” (294) várossal ellentétben a pszichedelikus álmok helye kétszeresen is: az ott történtek és Nemes álma miatt. (Budapesten viszont a vasárnap dél “mindig olyan, mint a reggeli gyógyszerosztás a Sárga házban”[3] 306). A városháza a gúnyneve miatt maga is egy város, a tabáni lakótelep szintén önálló egység), hanem időbelileg is párhuzamos világok alkotják, amelyek úgy vannak együtt és egyszerre jelen, ahogyan az ember idősebb korában is jelen vannak a korábbi élményei, emlékei a jelen történései között. Ezért hasonlít Budapest öregemberre (Üllői út, 57) és “tiszteletre méltó idős hölgyre” (186). A különféle öregemberek egyébként is számosan vannak jelen és röpke felbukkanásaik ellenére hangsúlyos mellékszereplők a szövegben: a patológus, az egyetemi tanár, Vécsey Leó (256-258), az, aki a fiúk anyai örökségét elküldi, aki a botjával megállítja a villamost (249), a jegyszedők (252), a szigeten az algebratanár (262), a rejtvényfejtő (376). Az egymásra vetített valós és képzeletbeli idősíkok mellett egymásra van vetítve Nemes filmszerű, folyamatos jelenidejű elbeszélése – amikor saját magát szakítja félbe egy esemény miatt (73, 76) – és a borítékban talált, múltban írt elbeszélés.
Néha azért Kondor nem tudta megállni, hogy ne írja túl a szöveget, ami itt abban érhető tetten, hogy egy-egy hatásos, de borzasztóan közhelyes jelenetről nem bír lemondani. Szerencsére nincs sok ilyen és nem is igazán bosszantóak: például amikor az egyébként nem dohányzó Nemes előrántja az öngyújtóját, hogy remegő kezekkel meggyújtsa a telt ajkú, vörös hajú Edit cigarettáját (201) – ez az önmagában gyenge epizód azért fér el mégis, mert a regényvilág egésze, és a popkultúra felől nézve beleillik a képregényes, filmes és irodalmi utalások (és Nemes ironikus önképei) közé. (Vécseynek meg gyufát gyújt, ki tudja, mit hord még magánál 257.)
Kondor regényében tettenérhető az, ami alapján az sff irodalmat alárendeltként szokás kezelni a “magas-” vagy szépirodalommal szemben: az eszképizmus. Ez egy élhető, szerethető világ, otthonos, biztonságos, kezelhető, merthogy mindenkinek megvan benne a maga helye, a maga feladata. A második magyar köztársaság ilyen értelemben egy ideális világ, amelyben a közösség részéről egységes akarat és lehetőség van a múltból itt ragadt valódi gonoszok eltakarítására – és ebben mindenki partner, bármilyen társadalmi státusza, munkája, egzisztenciája vagy világnézete is van, ideértve még a csempészek bandáját is. A cselekmény végére a történelem, az embernél jelentősebb túlvilági hatalmak okozta szükségszerűen és véletlenszerűen hibás működés helyett az egyes cselekvő emberek veszik át az irányítást, kijavítják a hibákat, a kitalált hagymázas nagyelbeszélések helyére a valóságos személyes történetek kerülnek, az elképzelt és erőszakosan létrehozni akart nagyközösség (Regnum Marianum) helyett pedig egy valóban összetartozó kisközösség (a focicsapatnak szurkoló társaság). Nekem tetszik ez a világ, mert szép és szórakoztató, de nem giccses – mert ez a gyönyörűen és tökéletesen berendezett álomvilág nem illúzióba ringat, hanem felmutatja mindannak a hiányát, amit ez az ország végérvényesen és visszavonhatatlanul eljátszott, és aminek talán soha nem is volt meg a lehetősége, és már nem is lesz. A világháborúban elkövetett nyilvánvaló bűnei (403, 429, 447) után a második magyar köztársaság le tudott mondani a Hitler által visszacsatolt területekről (242), és ugyan megvan még az urambátyámozás, de a levéltárra korlátozódik, mások nem élnek vissza a hatalmukkal (382) így a nevében valóban hiteles dolog letartóztatni egy Kun páter-féle alakot (549) – ellentétben azokkal a krimikkel, amikben a korrupt nyomozók jönnek a törvény nevében-szöveggel.
Ebből a szempontból a focimeccs a regény csúcspontja: nem hiszem, hogy létezett vagy létezik bárki, aki tényleg úgy és olyan őszinte, gyermeki örömmel, felszabadultan, és az összetartozás igazi élményével tudott volna szurkolni bármilyen világversenyen a magyar focicsapatnak, ahogy Nemes és a társasága tette és biztos vagyok benne, hogy már nem is lesz, hiszen ehhez nem csak megfelelő (sport- és egyéb) teljesítmény, hanem megfelelő közösség is kellene, de ilyenek már csak fantasy-regényekben vannak.
Hogy ennek a hiánynak testet, formát, arcot és történetet ad a regény, ez a legnagyobb erénye. “Mert az épületeket újjá lehet építeni, a városokat újra lehet tervezni, a gyárakat fel lehet húzni, a földeket be lehet vetni, de az eltűnteket soha nem lehet már megtalálni, és hiányuk akkor is érezhető, ha tudjuk, hogy mi történt velük.” (447) A hagyományos krimikkel ellentétben ez a regény nem elsősorban, vagy nem kizárólag azzal foglalkozik, hogy ki volt a gyilkos és mi volt az indíték, hanem azzal, hogy ki volt az áldozat, és milyen volt (vagy ha úgy tetszik, milyen is lehetett volna) a szükségszerűen és véletlenszerűen hibás működés folyamata, aminek a végén megölték. Azok az áldoztok, akik csak szellemként léteznek, pontosabban akik “mintha nem léteztek volna” (403), történeteket, vagyis utólagos létezést kapnak, és innentől érzékelhető lesz a hiányuk. Ezt a visszavonhatatlan hiányérzetet erősíti az is, hogy olyan embereket (és az el nem készült műveiket) tételez létezőnek és cselekvőnek, mint például Szerb Antal és Radnóti Miklós. Azzal, hogy az egyesek kicsi történeteire koncentrál, nem csak felfoghatóvá és ezzel átélhetővé teszi a tömegeket érintő szenvedést, hanem a relativizmussal is szembeszáll: “A szenvedés nem lehet licit tárgya.” (185) – mondja Nemes a kiugrás és a nemzetek, országok veszteségeivel kapcsolatban, és ez ad súlyt a legapróbbnak tűnő dolgoknak is, amelyek így az egyénekhez rendelődnek, miközben történelmi jelentőségre tesznek szert. MacLeod szerint viszont ez összeadódik, ezért lehetséges “számokban mérni az embertelenséget” (350). Így lesz az egyes, névtelen, elfeledett, eltűnt áldozat a történelem meghatározójává. Az a törekvés, hogy “a történelmet a győztesek írják” narratívájával szemben az áldozatok is kapjanak lehetőséget a saját történeteik elbeszélésére, legyen nekik is hangjuk, ma már egy tendencia[4], de még mindig nem általános és főleg nem ez az uralkodó szemlélet. És mivel a város felejt (447), az embereknek kell emlékezniük. Éppen ezért nagyon fontos minden ilyen jellegű elbeszélés: Kondor Vilmos regénye attól kiemelkedő, hogy egy látszólag könnyed műfajnak súlyt adva, színvonalas és különleges szövegben képviseli ezt a szemléletet.
—————————————-
Kondor Vilmos, Második magyar köztársaság, Budapest, Open Books, 2022.
—————————————-
[1] https://hu.museum-digital.org/object/62703
[2] https://budapest100.hu/house/disz-ter-15/
[4] Lásd például A halálmevetőről szóló bejegyzést.