Nagyon szeretem azt a fajta fantasy-t, ami nem több, mint egy színvonalasan megírt, szórakoztató, fordulatos és kellő mértékben érzelmes történet, és mint ilyen, nem tol az arcomba nehéz problémákat, megoldhatatlannak tűnő kérdéseket, nem fáraszt le se érzelmileg, se agyilag, hanem egyszerűen csak szórakoztat. A vihar ígérete pont egy ilyen olvasmányos regény, amivel kapcsolatban két dolog tűnt fel azonnal: az egyik, hogy az egyes részletekről sorra jutottak eszembe más fantasy-regények a Holló jele-trilógiától kezdve a Vajákon és a Fekete seregen át a Mark Lawrence és Joe Abercrombie-sorozatokig. A másik, hogy milyen központi szerepet játszik a történet alakulásában a pénz. Ennek a világnak a rendezőelve a pénz, aminek az eredményeképpen az ezer fenyegető veszély közben attól lesz (főleg az olvasó számára)  érthető és biztonságos, hogy a szereplők mindegyike kiszámítható módon viszonyul a pénzhez, és ez a viszony egyúttal a jellemzésükként is szolgál.

A regény bő egyharmada a pénzügyek körül forog, és utána is rendre előkerül a téma. A főhősnő, Shara (akinek olyan a haja színe, mint Cirié 23)abból tartja fenn magát, hogy mágikus tárgyakat szerez mindenféle veszélyes helyeken, majd megpróbálja eladni őket mindenféle veszélyes embernek, magyarán csempész. Rögtön az első jelenet arról szól, szeretné megkapni a fizetséget az általa megszerzett mágikus érméért. A vevő persze nem akar fizetni, Sharának viszont „nagyon is szüksége volt a pénzre” (14). A lány eléggé dörzsölt üzletasszony, aki „sosem dolgozik előleg nélkül” (kivéve a nyitójelenetben látható esetben), és nincs lelkiismeret-furdalása a megszerzett tárgyak vagy az üzletek miatt (15). A szereplők döntéseit az határozza meg, hogy beárazzák a várható következményeket, vagyis minden tettük egyfajta adásvétel: mindig az a kérdés, hogy az adott dolog, cselekvés megéri-e – és ezt először mindig anyagiakban mérik. Például a gólem uralom alá hajásával kapcsolatban “Shara eddig életében egyszer csinált ilyet, és utána azt gondolta, nincs az a pénz, amiért újra elvállalná” (105) Ezt azonban gyorsan felülbírálja: “Még hogy nincs az a pénz… Jelenleg nem volt olyan helyzetben, hogy válogathasson. Mindene odalett, és a teljes vagyona egy kis erszénnyi, lassan fogyatkozó érme volt.” (105-106) A nyerget eladó fogadósnőnek Shara szeretett volna több pént adni, mint amiben megegyeztek, mert hálás volt neki: “Ha lett volna elég pénze, talán kifizette volna, de így a kialkudott áron felül egyebet nem tudott fizetségképpen hagyni.” (84)

A szereplők tetteit igazából mindig az anyagi helyzetük irányítja, a mozgásterüket ez határozza meg. Shara az üldöztetését is ennek az anyagias gondolkodásnak köszönheti: ebben a világban “Mindenki eladó” (65).

Sharának “eszébe sem jutott volna átkelni a határon. Annyi pénzt senki sem tudott volna fizetni neki. (16) Shara megvette a medált a katonától, hogy aztán másfélszeres áron továbbadja Jaycobnak. Legalábbis ez volt a terv.” (16) Mindennek tisztában vannak az anyagi értékével: “volt egy karperece, amelyet sok-sok éve egy mágustól vett. Ártalmatlanná tette a határ védővarázslatait. Akkor a teljes vagyonával, és még jó pár szívességgel fizetett érte, de megérte.” (18) A kocsmárosné „javasasszonyként egészíti ki a jövedelmét” (15), és megtiltja, hogy a kocsmájában mágikus tárgyakkal “üzleteljenek”, és akinek a fekete mágiáról való beszéde megakadályozhatja az eladást (15), de a közbeavatkozása legalább attól megmenti Sharát, hogy elvegyék az érméjét és ne fizessenek érte. Mindenki üzletel: a fogadós Elois a saját lováról maradt szerszámokat adja el, mit valamiért tartogatott pár hónapja (és ami egy igáslóé volt, hát nem tudom, mennyire szoktak igáslovakra nyerget tenni) A szerszámokhoz a nő hozzácsapja a hallgatását, így lesz az ár három arany (82-83) Ettől lesz hihető, amikor Carden azt mondja az apjának, hogy “üzleti ügyben” jött a városba (92)

Az egész regényvilág a kereskedelmre épül: ha Shara a városfalakon kívül kényszerül tölteni az éjszakát, egy kereskedőkaravánhoz csapódik és őrséget vállal. A megvesztegetés pont olyan üzlet, mint bármelyik másik: Shara “annak idején kisebb vagyonnal vesztegetett meg egy hivatalnokot, hogy hamis születési bizonyítványt állítson ki neki, de megérte.” (23) A lidérces varázsgömb ugyanígy jó üzletnek bizonyult (26).

Carden, aki azért ússza meg, hogy felkössék, mert az anyja vagyonos, szintén egy “vagyont fizetett” a saját hamis okmányaiért (28), és “kamaszkorában a barátaival fogadásokat kötöttek, ki tudja a legtöbb pénzt kicsalni a kocsmákban italozó, szolgálaton kívüli katonákból” (52) Carden “néhány érmével lefizette a tulajdonost, hogy árulja el neki, melyik szobában szállt meg a lány.” (29), amikor sikerül feltörni a zárat, megállapítja, hogy “a kristály megérte az árát.” (29) Amikor elvállalja a gömb megszerzését és Omar Belcherrel “megállapodtak az összegben, ő szemérmetlenül magas árat mondott, nem is titkoltan abban a reményben, hogy a nemes majd felháborodottan visszautasítja. De ez nem történt meg.” (30) Carden egy olyan fogadóban vesz ki szobát, ahol “biztos lehetett benne, hogy itt senki sem foglalkozik azzal, kicsoda, amíg rendesen fizet.” (52) Carden ránézésre állapítja meg egy erszény tartalmáról az értékét, és azonnal pontosan vonja meg a fizetési mérleget, megállapítva a deficitet (56).

Shara és Carden alkudoznak egymással, a lidérces gömb ára “nagyjából” annyi, “amennyi egy képzett veterán hathavi zsoldja lett volna” (55) Shara aranyakért vette, és már az eladó boszorkány mosolyából tudta, hogy “gatyája is rá fog menni” (26) A borzasztóan drága gömb helyett Carden egy füsttel töltött gyerekjátékot vesz, “mindössze hat ezüstért.” (52) A gömb átadása “üzleti ügy” (54), a gömb megszerzése Sharának “megtérülő befektetés” (55) Ahogy az érme árában a jómodor, a (hamis) gömb árában a használati útmutató nincs benne (57) – hát ebből látszik, hogy a mágikus tárgyakkal való kereskedés mégiscsak különbözik egy átlagos adás-vételtől.

A házat Fraser megveszi, az ő halála után Shara “alaposan megfizetett egy boszorkányt, hogy rajta kívül senki se akadhasson a házra.” (46) Kislányként “minden összekoldult vagy lopkodott vagyona ráment arra, hogy Lángot istállóban tarthassa, de már akkor is tudta, hogy ló az egyetlen tulajdona. Nem kapott volna annyi pénzt érte, hogy megérje eladni, a lókupecek egészen biztosan megpróbálták volna átverni. Tizenegy éves, vézna kislány volt, el is lophatták volna tőle a lovat, de így, hogy meg tudott fizetni egy állást valamelyik fogadó istállójában, senki sem vetett szemet az állatra.” (47) Ez így kissé naivan hangzik, de legyen, ebben a világban ezek szerint vannak félig-meddig becsületes emberek is, akiknek az üzlet az üzlet: pénzt (igaz, nem sokat, egy hétre néhány érmét” (47) várnak és fogadnak el egy árva koldusgyerektől, de cserébe legalább nem ölik vagy erőszakolják meg és nem veszik el a lovát, pedig bármelyiket megtehették volna. (Mások meg is próbálják, de velük Shara egy idő után nem hajlandó alkudozni – a szex az ilyenek szerint értékesebb, mint az ezüst 197)

Fraser nem pénzben gondolkodik, hanem a klasszikus csere-kereskedelemben: “megmentette Shara életét, gondoskodott róla, és felajánlotta neki, hogy maradjon nála. Ráadásul ezért cserébe nem is várt el semmit, csupán annyit, hogy a lány hajlandó legyen tanulni tőle.” (59)

A “mágikus ketyerék” drágák (70, 331, 358), és nem feltétlenül működnek tökéletesen. De kellő mennyiségű pénzzel még ez is megoldható: Shara “nem kételkedett benne, hogy császár megfizette az árát, hogy ez, és társai a lehető legpontosabbak, és legmegbízhatóbbak legyenek.” (70) Ez egészen bizonyos akkor lesz, amikor Bright bejelenti, hogy “Látom a költségvetést. A kristályok, amiket néhány hónapja útnak indított, egy kisebb vagyonba kerültek.” (457) Royle-nak “kisebb vagyona ment el azokra az amulettekre” (465)

Shara azért választja a Favágó nevű fogadót, mert az “anyagi lehetőségei jelenleg igencsak behatároltak voltak” (72) “A fa gyökerei között elrejtett pénz szűkösen egy hétre lesz elegendő, vagyis néhány napra, ha valóban megvesz mindent amire szüksége van. Bár az anyagiak miatt aggódott a legkevésbé.” (72) Ellinek “Vissza kellett volna vinnie a fiút Lápra, ismét egy rakás pénzt fizetni a banyának, hogy újítsa meg a varázslatot, vagy készítsen másikat” (149) Az eredeti karkötőért “rengeteg pénzt fizettek” (158) Ezen a ponton merült fel bennem a kérdés, hogy vajon mihez kezdenek a banyák a pénzzel. Hirem arra hivatkozik, hogy azért hagyta futni Sharát, mert megérte a pénzt, amit fizetett érte (186)

Sharának gondot okoz, amikor nem tud valamit pénzben kifejezni: “Nem szeretett az adósa lenni senkinek, de nem tudta, hogyan fizethetné vissza a tartozását. Reagan a pénzét nem fogadta el.” (188) A tartozás rendezésének szándéka megfellebezhetetlen érv a legidiótább vállakozásra is (331). Shara ragaszkodását Lánghoz az mutatja, hogy nem hajlandó lemondani róla még a biztos megélhetésért és nyugalomért cserébe sem (195) Az amulett hatástalanításának sikere abból derül ki, hogy Sharáért már nem fizetnek (206).

Carden és a kifaggatott katona italának ára és a plusz információ együtt hat ezüst (173), a mágikus lokátort is már néhány ezüstért lehet kapni (179). A Gólem befogása ötven aranyat ér (106), a mágikus csirke három aranyba kerül (224) A két halottidéző medál nyolcvan, jó esetben száz aranyat is ér (508) Az elején eladott érme ára “negyven”(20) (mármint arany (20), ami nagyon soknak számít, mert “Ennyi pénzt semmiképp sem volt ajánlatos közszemlére tenni, főleg errefelé.”(21) De ebben az árban “nincs benne a jómodor” (20). Shara elfogása is egész jól fizetne: “Minden városban van legalább egy ilyen ember, aki az anyját is eladná azért a nyomorult ezer aranyért és a nyavalyás főnemesi címért.” (66)

A kopóvér megteszi komolyabb mennyiségű arany helyett (233-234), annyira, hogy ha Sharának “aranyba kellett volna átváltania a vállalkozás kockázatának mértékét, bármelyik városban házat vehetett volna magának. Akár Torrine-ban is.” (472) A Shara és a másik potenciális trónkövetelő felkutatásának érdekében vásárolt mágikus kristályoknak az a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy rohadtul drágák, ahogy a határon való átkelést biztosító védővarázslatok is – aminél nagyobb baj, hogy kétséges az eredmény (246).

Shara szép új ruháját Elli akciósan vásárolja (254), fizetségként megteszik a főzetek is (327), Dravent legjobban az jellemzi, hogy hazudik az üzletről, amit a kopóvérre köt, amit Shara az élete kockáztatásával szerez (430) – vagyis Draven manipulációja folyamatosan tisztességtelen üzletre kényszeríti a többieket. A nemesek fizetnek a katonáknak (434), “Belchernek legalább egy veteránt kellett volna alkalmaznia, de nyilvánvalóan nem futotta rá.” (54-55)

A konfliktus azonban – nem túl meglepő módon – mégsem a talizmánok magas áfakulcsán, a békanyálra és a kígyófarokra kivetett ársapkán, a gólemek beszerzésére hatással lévő alapkamat-emelésen vagy a lápi banyákat sújtó hiperinfláción tör ki, hanem azon, hogy kik (ne) üljenek az egyébként erejük teljében lévő uralkodók után a császári, illetve az éjkirályi trónra. Mindkét uralkodó nárcisztikus, agresszív tahó, akik kizárólag az erejükkel, a kegyetlenségükkel meg ezek hírével tartják fent a hatamukat. Nem egy bonyolult történet, a szereplők sem a lélektani mélységeket ostromolják, de elég szórakoztatóak, meg lehet őket különböztetni egymástól, a személyiségük nem merül ki pusztán az általuk megjelenített klisékben.

Bár korábban is felmerül, a könyv vége felé egyre gyakrabban lamentálnak a szereplők (főleg Shara) azon, hogy ki kiért-miért felelős, meg hogy van-e választásuk. A konklúzió az, hogy azért vagy felelős, akiért annak érzed magad, választás pedig nincs. Távolságok nem túl nagyok, néhány napnyi lovaglással keresztbe-kasul be lehet járni a teljes közeget.

Az apró következetlenségek és bosszantó hibák ellenére ez egy igényesen megírt, szórakoztató mix, pont abból a fajából, amit kifejezetten szívesen olvasok, és kíváncsi vagyok a folytatására is. Ilyen következetlenség például, hogy használnak ugyan pisztolyt és létezik írásbeliség, ezek azonban mégsem járnak együtt a fejlődés más jeleivel vagy hozadékával, szóval igazából a pisztoly csak a szerző (és az olvasó) dolgát megkönnyítő díszítőelem, és ez még akkor is így van, ha a kopóvadászathoz jól jött; sőt, éppen ez mutatja, hogy a szöveg folyamatosan a még éppen hiteles, a regény világából szervesen következő elemek használata, meg a megúszós megoldások között egyensúlyoz. A sok összeollózott motívum egész jól működik együtt, de a „Mr Bright” megszólítás (459) durván kidobott a szövegből – mintha a szerző elfelejtette volna, hogy eddig milyen közegben játszódott a történet. Azt sem szeretem különösebben, hogy egy ilyen világban kilométerben mérik a távolságot (a mágia hatása amúgy ötven kilométer 179, 208, 524), de ezt mondjuk egy Anthony Ryan sem képes megugrani. Ennél is jobban kihozott a sodromból az örök vesszőparipám: a rengeteg anglicizmus, vagyis azok a múlt idejű mondatok, amiket magyarul jelen időben mondunk. Ez a regény nem csak tele van ilyenekkel, hanem olyan értelmetlen mondatszerkezetek is vannak benne, mint hogy “Nem volt túl sok fájuk, be kellett osztani, úgy talán hajnalig kibírta.” (368) A “Gondolom, nincs nálatok valami élelem.” (377) szintén értelmetlen, ez magyarul “Gondolom, nincs nálatok semmilyen élelem.”, vagy “Nincs nálatok valami élelem?”.

Az olyan ugrások a szövegben, mint hogy egy-két mondaton belül olvashatunk arról, hogy ki mikor hány éves volt, kissé zavarossá teszik a szöveget:  például amikor Carden “Nem tudta, mire is számítson, elvégre a lány mindössze tizenhat éves volt, amikor utoljára látta, és akkor sem beszélgettek túl sokáig. Szinte alig volt képes összeegyeztetni a mostani nőt azzal a tíz évvel ezelőtti kislánnyal.” (56) Ez így eléggé suta, hiába tudjuk viszonylag hamar összerakni, hogy mi volt tíz, illetve öt évvel ezelőtt. Remélem, a második kötetnél ezekre jobban oda fognak figyelni, mert ez a minimum, ami elvárható egy jónevű kiadó elismert szerzőjétől – az igényesség ugyanis nem műfaj- vagy zsánerfüggő.

A vihar ígérete ezzel együtt is megüt egy bizonyos színvonalat nyelvileg és a történetet tekintve is, és ezért abszolút élvezhető. Ez az a kategória, ami jó, hogy van, szívesen olvasom, de ennél nem több. Nem újítja meg a fantasy zsánerét se nyelvileg, se formailag, se tematikájában, és nem fogalmaz meg olyan általános emberi problémákat, amelyek túlmutatnának a kalandregény szórakoztató jellegén.[1] De ez nem baj. Attól még lehet létjogosultsága egy könyvnek, hogy nem foglalkozik társadalmi és/vagy egyéni, húsbavágó problémákkal, vagy nem újítja meg az irodalmi nyelvet. Van benne jópasi karddal, vannak benne szerelmesek, akik összejönnek, de mégsem egy szirupos, kártékony lányregény, nekem meg létezik az a mentális állapotom, amikor pont ennyi kell és egy centivel se több, mert mondjuk egy végigdolgozott nap után simán csak olvasni szeretnék valamit, ami nem megerőltető. A vihar ígérete egy remek kalandregény, ami pont attól jó, hogy nem is akar több lenni.

—————————–

Vivien Holloway, A vihar ígérete, Budapest, Fumax, 2022.

—————————–

[1] Az irodalmi díjak szükségszerű velejárója az a fajta elitizmus, ami az előbb felsoroltakat kéri számon egy szövegen – ez az oka annak, hogy az ilyen szimpla kalandregény jellegű szövegek, legyenek bármilyen jók a maguk kategóriájában, nem valók a Zsoldos-shortlistre. De amit jelölőként számonkérnék rajta, azt mezei olvasóként nem igénylem, mert ennek a kategóriának nem ez a dolga.