Fritsi Péter regénye abszolút pozitív fogadtatásban részesült, nem csak a Molyon szerették, hanem (szinte meglepően sok) ajánlót is írtak róla, több interjú is készült a szerzővel. A könyv a népszerűségét nem csak a mostanra szinte divattá váló folklór elemek használatának köszönheti, hanem a sokak számára ismeretlen bányász-tematikának és annak, hogy egy-két kivételtől eltekintve képes ellenállni a bevett kliséknek, a jól ismert horror-eszköztárat egyéni módszerrel használja, és hogy az alapvetően nyomasztó és feszült hangulatot sikerült végig tartania. De mégsem ezek miatt érdemel figyelmet.

Hanem azért, mert ez a könyv egy nagyobb közösség (Komló és környéke), közelebbről egy család és barátok alkotta kisközösség, és végül egy ember (Weisz Kornél) egzisztenciájának (és ezzel egyet jelentő identitásának) pusztulását, felbomlását mutatja be, amelyben a boszorkánysághoz kapcsolódó hiedelmek ugyanazt a funkciót látják el, mint a salemi boszorkányperben: azokat a gazdasági és társadalmi változásokat jelenítik meg, amelyek romboló hatásával szemben az egyes ember és a közösség is tehetetlen[1].

A székkészítő Weisz Kornél vájár történetén keresztül mutatja be azt a válságot, ami ugyan korábban kezdődött, és eltartott egészen a kétezres évek elejéig[2], de a legjellemzőbb mégis a kilencvenes években volt. „A mikrotörténelmi esettanulmány előnye az, hogy fókuszpontot teremt. A fókusz konkrét esetekre, személyekre és körülményekre való beállítása a tárgy intenzív tanulmányozását teszi lehetővé, melynek révén egészen más képet kapunk a múltról, mint a nemzetek, államok, egyes társadalmi csoportok történetéből évtizedeket, századokat vagy valamely hosszú időtartamot felölelő vizsgálatok eredményeiből.”[3] Weisz Kornél családjáért való küzdelme a (folk) horror eszközeivel jeleníti meg az akkori valós eseményeket: a boszorkányok és a természetfeletti Gonosz fenyegető jelenléte az egykori valós félelmek szimbolikus megjelenítése. Így, ahogy a „mikrotörténelem jól sikerült darabjai mind messze túlmutatnak szűken értelmezett tárgyukon”[4] A székkészítő sem csak egy jumpscare-ekkel operáló ponyvahorror, hanem egy korszak, egy közösség és egy fiktív, de nagyon is hiteles egyén válságának bemutatása, sajátos történelemírás, emlékállítás. Egészen más egy lassan, de biztosan mindenét elvesztő, az együttérzésünket kiváltó férfi történetén keresztül látni ezt a folyamatot, mint mondjuk egy tanulmány racionális érvelésében.

Első olvasás alkalmával az eleje a családi kirándulással kissé erőltetettnek tűnt és azt hittem, ennek a bevezető epizódnak nem is lesz más funkciója, mint hogy bemutassa a család tagjait és a köztük lévő viszonyrendszereket, meg hogy elhangozhasson egy rémtörténet. Az elejével így nem voltam teljesen kibékülve, másodszorra olvasva azonban már egyértelmű volt, hogy ez a szöveg sokkal jobban össze van rakva, mint ahogy azt feltételeztem. A fülszövegben ígért idill nem létezik, a feszültség és a családi béke törékenysége; az, hogy a felszín alatt valami ismeretlen fenyegetés van, már az első oldalaktól nyilvánvaló. Ráadásul ez a regény elérte nálam, hogy teljesen belefeledkezzek, ami elég nagy teljesítmény. Ez először is annak köszönhető, hogy az elbeszélő teljesen hiteles. Elhittem, hogy egy bányászként dolgozó férfi így gondolkodik, beszél és cselekszik – a köszönéstől kezdve (29, 81, 270) a szék elkészítéséig. (Ezt egy kicsit gyengítette az igazgatónővel lezajlott jelenet (82), nem tudom, miért mániája manapság majdnem minden regényben valakinek azon rugózni, hogy márpedig a keresztnevén szólítsák.) És mivel egyes szám első személyű az elbeszélés, ez a hitelesség kiterjed a közegre és a hangulatra is – és csak néha bicsaklik meg. Kornél kemény, zárkózott alakja elviszi a hátán az egészet, mégpedig azért, mert látjuk azt, amit ő nem, tudniillik, hogy nem (csak) a boszorkányokkal, hanem a kilencvenes évekre annyira jellemző gazdasági-társadalmi változások okozta egzisztenciális válsággal küzd – és nem csak ő, hanem az összes többi szereplő is, kivétel nélkül. Kornélra nem csak a napi szinten életveszélyes munkája elvégzése hárul, ahol nem csak magáért felelős, hanem a feje felett lebeg a bánya bezárásának lehetősége, ehhez társul a felnőtt nővé érő lány viselkedésének kezelése, amelyhez nincsenek eszközei. Fruzsi azzal szembesül, hogy tizenhatévnyi háztartásbeliség után kellene visszatérnie a munkaerőpiacra, de ez jó eséllyel nem fog menni (86), és ha Kornéllal történik valami, akár munkaképtelenné válik, akár megszűnik a munkahelye, Fruzsi sem tud majd miből megélni, ehhez ugyanis a csirkék és disznók tartása sem elegendő (ráadásul az is ellehetetlenül). Máté az, aki folyton szóba hozza a bányabezárást, és az ő családi élete is tönkremegy. Balla Gergő sem véletlenül iszik magányosan a kocsmában, ott van Ván Rózsa alkoholizmusa, amit a férje balesete váltott ki vagy tett legyőzhetetlenné, és így tovább, egészen az intézetis gyerekek kilátástalanságáig. A válság és a problémák, illetve az ezekre adott válaszok örököltek is: a harminc éves előtörténet megmutatja, hogy az egzisztenciális fenyegettséget, ami a problémákat okozza, korábban is kivetítették.

Nem véletlen, hogy a korábbi boszorkány egy cigánylány volt (252): Kornélék nem csak azért félnek a cigányoktól, mert nem ismerik őket és számukra teljesen idegen az életmódjuk, hanem azért is, mert ők testesítik meg azt a szabadságot, ami a társadalmi normákat elfogadó identitásukat veszélyezteti. A kötelességteljesítés, a nehéz és veszélyes munka, a városi (természettől elszakadt) életmód, az állandó és nyomasztó felelősségvállalás szöges ellentéte a cigányok öntörvényűsége, önállósága és szabadsága, amely megkérdőjelezi a szigorú és áthághatatlan társadalmi szabályok szerint élők igazát és az ettől való szenvedésüket is.

„Néha egészen közel merészkedtünk a nem olyan távoli cigánytelephez, és a számunkra furcsa emberek után leskelődtünk. Csodálkoztunk rajta, hogyan tudnak olyan körülmények között élni, holott nem olyan régen a malomházban se vizet, se áramot nem használtunk. Mégis, ahogy az erdőből összelopott, fából tákolt házakat néztük, ahogy a teljesen meztelen gyerekek a rájuk ragadt portól mocskosan szaladgáltak a felnőttek körül, ahogy a sárból tapasztott, egyszerű kemencéjükben sütöttek éppen, amit megfogtak vagy szereztek valahonnan, abban volt valami egészen állatias. Nem feltétlenül csak a körülmények, hanem inkább a szabadság miatt, ami kijutott nekik. Egyszerre volt áldás és átok.” (91)

Aki képes a természetben megélni, és nem függ a feje felett a munkája elvesztésének Damoklész-kardja, azt irigylik és bűnbakká teszik, aki kívül áll a társadalmi kereteken és nem hagyja magát azoktól megnyomorítani, az ennek a társadalomnak a normáit kérdőjelezi meg és veszélyezteti a fennmaradását, mégpedig azért, mert egyértelművé teszi, hogy van másik lehetőség is. Kornélék egy ideig ugyanúgy élnek, mint a cigányok, áram és vezetékes víz nélkül, ráadásul ugyanúgy a származásuk miatt közösítik ki őket. A különbség az erre adott válaszreakcióban, és ennek a válasznak a lehetőségében rejlik, de az eredmény hasonló: fenyegettség és bukás, hiszen Sára is az állatok vérére fog szomjazni.

„– Ugye, ha megdöglik az egyik disznónk, nem temeted el fönt a régi indián temetőben?

– Nincs is indián temető az erdőben – mondta Aliz lekezelően. – Indiánok sem éltek erre.

– Valóban nincs, de van egy hely, amit úgy hívnak, Vadászforrás. Ha iszol a vizéből, állatok vérére fogsz szomjazni.

– Nem is igaz!

– De, ha mondom.

– Hazudsz!

– Régebben sokat jártam arra a nagyapáddal, nem messze onnan volt egy cigánytanya. Azok az emberek ott laktak az összetákolt kunyhóikban, és a forrás vizét itták.

Aliz most érdeklődve fürkészte az arcomat, barna szeme a hazugságot kereste az enyémben.

– Ez most az igazság, igaz?

Bólintottam.

– Igen.

– Az erdő közepén éltek. Akkor ott nem volt áram? – kérdezte.

– Nem bizony, se egy normális vécé.

Aliz fintorgott, úgy húzta össze a szemöldökét, mint az anyja, amikor nem tetszett neki valami. Abban a pillanatban megtévesztésig hasonlított rá.

– Fúj már!

– Én is egy olyan helyen születtem, ahol nem volt áram – mosolyogtam.” (39-40)

„– És miért nem volt áram? Olyan régi volt a ház? – kérdezte Aliz.

– Nem – ráztam meg a fejem. – Egyszerűen elvették.

– De miért?

– Mert a dédapád azt vallotta, hogy német az anyanyelve.

– És ennyi elég volt?

– Akkoriban igen. Voltak olyanok, akik sokkal rosszabbul jártak nálunk. Tőlük mindent elvettek, még a házukat is, és csak egy széket és egy ágyneműt vihettek magukkal fejenként.” (40)

Folyt.köv.

 

———————-

 

Fritsi Péter, A székkészítő, Gencsapáti, Szülőföld Kvk., 2023.

 

———————-

Paul Boyer – Stephen Nissenbaum, Boszorkányok Salemben: a boszorkányság társadalmi gyökerei, ford. Körtvélyes Zsuzsanna, Budapest, Osiris, 2002.

———————-

Szíjártó M. István: Mi a mikrotörténelem? in: Aetas 1996. 4. sz.,  https://epa.oszk.hu/00800/00861/00130/pdf/EPA00861_aetas_1996_04_157-182.pdf

————————

 

 

 

[1] Paul Boyer – Stephen Nissenbaum, Boszorkányok Salemben: a boszorkányság társadalmi gyökerei, ford. Körtvélyes Zsuzsanna, Budapest, Osiris, 2002.

[2] „Az 1982 elején induló állami nagyberuházás (Liász-program) szerint elvárt 900 kt/a kokszszénkoncentrátum csak 3400 kt/a föld alatti széntermeléssel lett volna biztosítható, de a termelő üzemek mélyművelésű termelése visszaesett 2651 kt-ra. A veszteségessé vált vállalatot 1987-ben szanálták, ám ez sem járt eredménnyel, ezért 1991 októberében felszámolási eljárást indítottak ellene. A vállalat új neve „Mecseki Szénbányák FA” lett. 1993. április 1-én a Pécsi Erőmű és a komlói szénbányák integrációjaként létrehozták a Pécsi Erőmű Részvénytársaságot (PERt), melyet 1997 végén egy amerikai befektető (CROSUS ONE) privatizált. 1998-tól megkezdődik az akkor már csak egyedüliként termelő Zobák-bányaüzem bezárása. A zobáki termelés 2000 januárjában fejeződött be. A bányabezárás folyamata 2003 végével lezárult.” Jäger László: A komlói kőszénbányászat története V. (befejező) rész (1945-2000) A komlói részmedence bányaüzemeinek működése, https://epa.oszk.hu/04500/04501/00014/pdf/EPA04501_banyaszat_2018_05-06_24-36.pdf

[3] Szíjártó M. István: Mi a mikrotörténelem? in: Aetas 1996. 4. sz.,  https://epa.oszk.hu/00800/00861/00130/pdf/EPA00861_aetas_1996_04_157-182.pdf

[4] Szíjártó M. István: Mi a mikrotörténelem? in: Aetas 1996. 4. sz.,  https://epa.oszk.hu/00800/00861/00130/pdf/EPA00861_aetas_1996_04_157-182.pdf