Szarvassy László könyve egyszerre volt kellemes meglepetés és tömény kínlódás.

A korábbi negatív tapasztalataim miatt jókora hátrányból indult a regény, így az első meglepetés az volt, hogy az előítéleteimmel szemben határozottan jól van megírva és még ötletes is. A jól eltalált abszurd és ismerős világok keveredése és a groteszk fekete humor mellett tele van hangulatos és különleges költői képekkel. A főszereplő megküzdési stratégiája viszont egészen a legutolsó oldalakig kimerül az önsajnálatban és az alkoholba menekülésben, ami ugyan teljesen életszerű, és egy ideig szórakoztató is, de később viszont már borzasztóan idegesítő és unalmas. Őszintén szólva nem vártam, hogy ezt képes lesz a szöveg helyrehozni, de itt jött a következő meglepetés: a legvégén sikerült szintet lépni és elérni, hogy mégis elégedett legyek a könyvvel.

A mágikus lények sokszínűségével Nicholas Eames A Wadon királyai című regényét juttatta az eszembe, de sajnos nem lett annyira egyenletes színvonalú, mint az. A Wadon királyai cselekménye egy kiöregedett zenekar búcsúturnéjának narratíváját követi, van egy igazán fontos küldetés, amelyet az öregek nem azért vállalnak, mert saját régi fényükben akarnak tetszelegni, hanem mert tényleg fontos. Ugyan a regény végére kiderül, hogy nem volt igazán szükséges az erőfeszítésük, mégsem volt hiábavaló: megerősítette a kapcsolataikat, értelmet adott a szentimentális nosztalgiának, méltóságot az öregedésüknek. Ehhez képest a Főnix sokkal szélesebb skálán mozog: a hülye viccektől és falusi (ál)idilltől kezdve az egészen hátborzongató és gyomorforgató jelenetekig van itt minden.

Csabi szinte egészen a regény végéig egy seggfej – egészen pontosan egy elkényeztetett_kis_pöcs, aki nem csak rasszista és hímsoviniszta, de meg van róla győződve, hogy nem az, mi több, ő egy igazából rendes gyerek, aki ártatlanul szenved, és egyébként is mindenki csak bántja – amiben van némi igazság, hiszen senki nem érdemli meg, hogy elveszítse a szeretteit – de az ő értelmezésében mindez feljogosítja arra, hogy ne csak saját magát és a nagyszüleit csinálja ki, hanem arra is, hogy mások életébe beleszóljon. Közben megállás nélkül nyávog és sajnáltatja magát, de eszébe sem jut, hogy tehetne is valamit a saját érdekében, csak azt várja, hogy majd csak megoldódik magától az a helyzet, amibe került, és azt, hogy nem oldódik meg magától a helyzet, kizárólag az ivásra való biztatásként tudja értelmezni, azt bezzeg nagyon jól tudja, hogy másoknak mit kellene csinálnia. Ettől már az elején idegesítő a srác, és ezt szinte az utolsó pillanatig fokozza.

Csabinak nem tűnik fel, hogy nem kellene más helyett randevút megbeszélni, de még az sem, hogy milyen szemét módon kihasználta a nagyszüleit. A nagymamája szemüvegének története egészen vérlázító. A nagymama nem vesz magának egy új szemüveget, ami szép és kényelmes, hanem hosszú évek siránkozását unja meg Csabi és a nagypapa, és hogy a nagymama hallgasson már el végre, vesznek neki egy szemüveget (amit nem tudom, hogy oldanak meg a nagymama nélkül) majd veregetik a saját vállukat, hogy milyen jó fejek és a nagymama az elvárásoknak megfelelően örül, és ez az öröm minden pénzt megért – hiszen Csabi és a nagypapa a saját_pénzüket költötték az egyébként házicselédként tartott nagymamára, aki boldogan elhallgat végre. Jedrik kesztyűs kézzel bánt Csabival én ütöttem volna, amíg mozog.   Ezzel már csak a gyámügyes történet vetekszik, hát ki tudná jobban egy elkényeztetett srácnál meg egy kapzsi koboldnál, hogy mi a helyes és valódi segítség egy ilyen helyzetben, és ki tudna néhány mondattal náluk könnyebben megoldani egy ilyen problémahalmazt? De mivel megteremtették a megoldás illúzióját, rendkívül elégedettek lesznek magukkal. Ez persze a rasszizmus/sovinizmus egy változata, nem is annyira a sztereotípiák miatt, hanem inkább azért, mert a megoldás Csabi és Jedrik megoldása.

Ez egy macsó szöveg, és nem azért, mert minden főszereplő férfi, és nők csak illusztrációként szerepelnek benne, hanem mert a cselekmény szempontjából igazából súlytalan a cselédként tartott nagymama és szintén súlytalan a cselédként tartott Anna is, előbbi csak Csabi, utóbbi csak Jedrik miatt érdekes és nem saját jogon. Rajtuk (meg Márk szerelmén) kívül minden nőnemű szereplő negatív figura: a gyereklány dzsinnek és a szirén is. A dzsinnek ugyanazt a feladatot látják el, mint a zombis filmekben a zombik: alakjukban az áldozatokat gonosszá és menthetetlenné transzformálják, hogy jogosnak és az egyetlen lehetséges megoldásnak lehessen kikiáltani az elpusztításukat, amivel aztán a befogadó számára meg is oldódik a probléma, hiszen nem kell szembenézni semmivel, sem elszámolni a lelkiismerettel, sem felelősséget vállalni.

Norbert[1] szerint a visszaemlékezéseken keresztül a regény a gyászról és az elengedésről szól. Szerintem meg arról, hogy egy hülyegyerek elveszti a kényelmes kis életét és nem a nagyszülei hiányoznak neki, hanem a full extrás kiszolgálás, és erre még akkor sem jön rá, amikor végtelenül idegesítő módon újra és újra elmeséli, hogy milyen rossz neki és miért is ilyen rossz, hiszen nem tudja már a nagyanyja hímzését lehányni meg nem tudja ugrasztani a nagyapját, hogy szedje már össze az árokpartól. Csabi nem a nagyszüleit sajnálja, hanem saját magát, azt viszont olyan intenzíven teszi, hogy két bekezdéssel többet már nem bírtam volna elviselni, pedig vannak a regénynek igazán jól sikerült részei, amelyek egyébként határozottan kiemelik az átlagból – a különleges költői képeket, tájleírásokat, a koboldok figuráit és a párbeszédeket (itt jegyezném meg, hogy a dobozos italok “felszisszentése” elsőre nagyon jó volt, de ötödszörre már borzasztóan idegesítő).

Ami a varázsvilágot illeti, tényleg ötletes, de Csabi időnként tömény giccsbe hajló folytonos hisztije miatt nem tud igazán fenyegető lenni, illetve azok a szereplők, akiknek Csabi a testébe kerül, egy pillanatig sem hitelesek – pedig ha azok lennének, esetleg valódi bűnesetek egykori elkövetői, akkor nem hatásvadász horrorkodás lenne a szöveg ezen része, hanem igazán hátborzongató. A grimdarkban van valami (groteszk) fenyegetés, amit mégis komolyan lehet venni –  erre a legjobb példa talán a Fekete sereg[2]. A Főnixben a szándék látszik, a megvalósítás már felemás: semmit nem lehet igazán komolyan venni, mert minden csak Csabi siránkozásáról szól. A szörnyűségekkel nem az a baja, hogy másoknak rettenetes sorsa van/volt, hanem az, hogy neki kényelmetlenséget okoznak, amiben a kényelmetlenség leginkább az, hogy nem tud inni és hányni majd újra inni. Ez egy ideig persze vicces, de nem négyszáz oldalon keresztül. Nagyjából a felénél untam meg a regényt. De végül mégis átrágtam magam a fennmaradó kétszáz oldalon, amit viszont egyáltalán nem bántam meg, mert a Főnixnek sikerült az a bravúr, ami eddig nagyon kevés regénynek: a legvége visszahozta és feltámasztotta a már éppen hamvában holt pozitív véleményemet.

A végére ugyanis kiderült, hogy Csabi mégsem teljesen reménytelen. A nagymamája alakját felvevő szirén támadása, és a koboldok életét is veszélybe sodró menekülésük után ugyanis egészen megváltozik. Nem csak lejjebb tekeri a siránkozást, hanem mintha kevésbé volna már önző, ami nem csak az elbeszélése stílusában érezhető, hanem abban is, hogy végre cselekedni kezd és megpróbálja kimenteni az őt elrabolni akaró öregasszonyt. Egy ilyen helyzetben a regény eleji Csabi vinnyogva befogta volna a fülét és mantrázta volna, hogy ébredjen már fel. A mások életébe való beledumálás és ítélkezés helyét az utolsó húsz oldalon átveszi a szilárd erkölcsi alapokon álló cselekvés, sikerül elkerülni a giccset is, és ez attól válik még hangsúlyosabbá, hogy Csabi pontosan tudja, hogy az életére törnek. Ez a váltás határozottan jót tett a regénynek, még akkor is, ha a túl sok korábbi nyávogás miatt nem tűnik rendesen megalapozottnak, inkább egy hirtelen fordulat, mint gondosan előkészített folyamat eredménye. Innentől Csabi megint kicsit visszalép, hiszen az, hogy hagyja magát elvinni Annáért cserébe, megint inkább passzivitást jelent. Ferdum megjelenése és a magyarázkodás is kissé a hajánál fogva van előrángatva a korábbiakhoz képest, hiába van meg az előzménye, ez mégsem az “egyszerre oldódik meg minden”, inkább csak a “fejezzük már be valahogy”. Jedrik korongja meg teljesen kiszámítható volt.

A történet azonban az epilógusnak köszönhetően kétféleképpen értelmezhető: vagy minden történés egy hatalmas zárójelbe kerül, mert egy szokásosnál is görbébb este okozta hallucináció volt, vagy tényleg megtörtént. Az eredmény mindkét esetben ugyanaz: a jó értelemben vett kijózanodás és felnőtté válás. Ez pedig azt is jelenti, hogy Csabi rémségesen irritáló karaktere a szerzői koncepció része volt, ahogy a megváltozása is: akár hallucinált, akár nem, saját elhatározásából úgy dönt, hogy nem a részegséget és az önsajnálatot választja. Így aztán minden hibának tűnő megoldás értelmet nyert: mégis megérdemelte ez a regény, hogy végigbosszankodjam.[3]

————————-

Szarvassy László, Főnix, Hajdúböszörmény, Főnix Astra, 2023.

————————-

Eames, Nicholas, A Wadon királyai, ford. Matolcsy Kálmán, Budapest, Fumax, 2018.

————————-

 

 

 

 

[1] https://www.youtube.com/watch?v=Gpjz7I1oZtM

[2] Cook, Glen, A fekete sereg krónikái, Budapest, Tuan, 2022-

[3] A folytatással kapcsolatban ezért elég erős kétségeim vannak, mert nem hiszem, hogy ilyen kevés idő elég egy igazán jó szöveghez, de ne legyen igazam. (És van egy olyan tippem, hogy Csabi a magyar Harry Potter, akinek a szülei azért fulladtak a vízbe, mert valakik ezzel a módszerrel akadályozták meg a főnixszé alakulásukat.)  https://fonixkonyv.hu/2024/01/08/kiadoi-tervek/?utm_source=pocket_saves