Kornél tehát egyrészt örökli a korábbi félelmeket a munkája elvesztésétől, attól, hogy nem tud megfelelni a családfenntartó szerepének, és mindehhez nem csak az újfajta férj- és apaszerepek kihívásai társulnak, hanem az a tapasztalat is, hogy ezek közül egyik sem rajta múlik, holott mindezek alapja az a meggyőződés, hogy egy családos férfi attól férfi, hogy egymaga oldja meg ezeket a problémákat, sőt, ha valamiért nyilvánosságra kerülnek a gondok, akkor még az együttérzés is sértő.

„Máté negyedóra múlva kettőt dudált a ház előtt, jelezve, hogy megérkezett. Mikor beszálltunk a kocsijába, kezet fogtunk, de nem szólt semmit, és a szemében sem láttam szánakozást, amiért rettentően hálás voltam neki.” (72)

„Az első napokban néha észrevettem az öltözőben vagy a farézolóban egy-egy szánakozó vagy aggódó pillantást, de igyekeztem nem törődni vele. Igazából megértettem, hogy a legtöbben félnek, a föld alatt éppen elég veszélyforrás éri az embert, nincs szükség még egy figyelmetlen vájárra is.

A csapatom ebből semmit nem érzékeltetett velem, sohasem szerettem őket annyira, mint akkor, amikor az első munkanapomon ugyanúgy csipkelődtek és viccelődtek velem, mintha mi sem történt volna.” (163)

Az új szerepekhez nincs mintája, a régi megoldások pedig kudarchoz vezetnek. A megoldás a menekülés lehetne, de Kornél az öröklött viselkedésminták miatt a korábbi problémamegoldást választja: szembeszáll a fenyegettséggel, mégpedig egyedül. Ráadásul nem is beszél a problémáiról. Kornél új elvárásokkal szembesül, miközben csak régi megoldásai vannak: a kemény munka, az erőszak, az alkohol, és az, hogy mindent egymaga akar megoldani, hiszen ez adja az identitását: ettől családapa, ettől férfi. Ugyanakkor a maga módján megpróbál új módszereket is, több-kevesebb sikerrel.

De nem fogadja meg a Bergmanli tanácsát és nem menekül és nem is engedi el Sárát, mert egy igazi családapa megvédi és megtartja az övéit.

„‒ Ha a lányod eljut abba házba, akkor hagyd ott. Ha visszahozod, sohasem lesz ugyanolyan. De tudod, mi lenne a legjobb? Ha fognád szépen a családodat, és olyan messze menekülnél, amennyire az csak lehetséges. Menj olyan messze, amikor már biztonságban érzed magad, és ha odaértél, akkor menj még tovább.” (53)

Kornél elköveti ugyanazt a hibát, mint az apja. Ő is figyelmen kívül hagyja ugyanis azt, hogy el kellene égetnie a Luca székét, „És haza kell vele szaladni, és a tűzre vetni, különben a családot széttépik a boszorkányok – egészítette ki a legendát Eszter.” (97)

És ami a legnagyobb baj, hogy nem beszél Fruzsival, akit be kellene avatnia és akinek meg kellene varrnia a Luca ingjét. „Luca inge, mindig a feleség varrta és hímezte ki, védelmet nyújtott a férfinak, miközben a boszorkánnyal harcolt.” (160)

Egy idő után még a kurtán-furcsán lezárt vagy csak nyilvánvaló dolgok megfogalmazására szorítkozó párbeszédek is elmaradnak, a beszédképtelenség és a félelem egyre általánosabb elmagányosodást, elidegenedést eredményez.

„Mindenki elmerült a saját kis világában, én pedig hirtelen idegennek éreztem magam a saját házamban.” (42)

Mindez a közösség, a család és az egyén széteséséhez vezet, fizikailag is: a szereplők lefogynak, megsérülnek, csonkulnak, meghalnak.

A főhős nem egy kákabélű értelmiségi, aki lornyonnal az orrán, eltartott kisujjal lapozgatja a Necronomicont a gazdag nagybácsi kastélyában és éppen a felvilágosodásra alapozott tudományos műveltsége miatt okoz neki komoly traumát a néphitben, hiedelmekben és babonákban tetten érhető természetfelettivel való találkozás. Kornél maga is egy olyan közösség része, amely a különleges helyzete miatt egészen sajátos módon kénytelen ezekhez viszonyulni. Nem tarthatja képtelenségnek a babonákat, hiszen ebből a közegből származik, ugyanakkor nem is rendelkezhet minden információval, mert a modern világból a hiedelmek egy része kikopott. És nem is annyira a hiedelmekhez való viszonya a meghatározó, mint inkább a megoldási módszerei, amelyek az életmódjából következnek. Kornélnak és a környezetének is az a természetes, hogy nem kér segítséget, hogy az igazán nehéz dolgokról, a fontos eseményekről és érzésekről nem beszél még a feleségével és a barátjával és azok sem vele.

„– Mi történt tegnap este, Kornél? – kérdezte Máté, és tudtam, hogy a sebes, kissé megdagadt jobb kezemet bámulja.

– Semmi.

– Semmi?

Megráztam a fejem.

– Hát, jól van.” (73)

„Felém fordult egy pillanatra, és kaptam tőle egy mosolyt, amiből minden élet és kedvesség hiányzott. A szeme vörös lett a sok sírástól, néha hallottam, ahogy pityereg a fürdőben, de amikor bekopogtam hozzá, akkor azonnal elnémult, és nem válaszolt.” (76)

„Én nem szóltam, mert nem tudtam, mit mondhatnék, és azt hiszem, ő is ugyanígy érzett.” (105)

„– Akarsz róla beszélni? – kérdezte, miközben megtörölte az izzadt homlokát.

– Nem – feleltem, és megráztam a fejem. – Majd kicsit később.” (108)

A külvilágnak pedig még ennél is kevesebb mutatható meg: „ez egy olyan ügy, ami csak a családunkra tartozik, és nem gondolom, hogy megoldás lenne, ha kiteregetnénk a világ elé. Nem jó dolog kifelé élni.” (78) Ugyanilyen hiba, hogy Kornél Gergőnek sem mond el semmit (180, 183) Maga intéz mindent és hogy először üvöltve káromkodik, tör-zúz, lerészegedik, miközben mindezekkel párhuzamosan mégis felveszi a kesztyűt és igyekszik az új normáknak is megfelelni: például vacsorát készít a lányainak, még ha csak a kenyeret keni is meg és próbálja megérteni, a saját döntéseikben támogatni őket. Más kérdés, hogy ez kevésnek bizonyul. A házassága és a családja azért hullik szét, mert vagy nincsenek mintái, megfelelő eszközei a felmerülő problémák megoldására, vagy ha igen, akkor azokat nem tartja követendőnek. Kornél már az a fajta férfi, aki felé nem csak a család anyagi fenntartása az elvárás, hanem már a gyerekek életében érzelmileg is részt vevő apa és a megértő férj szerepe is. Ezekben a szerepekben bukik el minden erőfeszítése ellenére. Például ennek az új szerepnek a része, hogy Sárát állandóan hercegnőnek nevezi (17, 150, 239, 259, 265), megelőlegezve ezzel a boszorkány győzelmét: „– Erre a világra akarja elleni az igazi örökösét, boszorkányok hercegnőjét, te pedig majd segítesz neki.” (189)

A hagyományos férfiszerep, amely Kornél esetében még a keménykötésű vájár alakjával is összekapcsolódik, azt jelenti, hogy Kornélnak mindent magának kellene megoldania, egyedül, a kétségeiről és a félelmeiről pedig nem beszélhet, mert akkor gyengének látszana. Éppen ez okozza az elszigetelődését a többiektől, elsősorban a feleségétől, aki nincs tisztában Kornél erőfeszítéseivel, ezért ítéli meg tévesen.

tudtam, melyek azok a pillanatok, amikor kitisztul, ugyanis olyankor tekintetével perzselőn mért végig, pont, mint aki mindenért engem hibáztat. És bár hangosan sohasem mondta ki, attól még éreztem, hogy így van.” (146-147)

„Fruzsi lépett be a helyiségbe. Egy darabig csak nézett, ugyanazzal a parázs tekintettel, amivel az utóbbi napokban is végigmért. Tudtam, milyen szánalmasan festek.

– Egy semmi vagy, egy nulla – szólalt meg végül, majd megfordult, és kiment.” (150)

Amit Fruzsi lát és tapasztal, az Kornél tehetetlenségének fizikai megnyilvánulása: az agresszió, a részegség, és legfőképpen a szótlanság. Fruzsi is megfelel a saját hagyományos szerepeinek: szigorú a lányaival és elvégzi az otthoni teendőket, kiszolgálja a családot – az asztalra kerülő ebédek elkészítése például nagyon komoly munka. Ugyanakkor fiatalos és egyenrangú társ is, joggal várná el, hogy a férje beavassa.

Kornél a boszorkánynak tudtán kívül tesz ugyan esküt arról, hogy hallgatni fog: „(…) Megadhatom a címét, de ha bárki kérdezi, nem tőlem tudod.

A szívem fölé helyeztem az egyik tenyeremet, holott nem is látott.

‒ Esküszöm, nem mondom el senkinek.” (101)

Ez azonban csak súlyosbítja az egyébként is meglévő kommunikációs nehézségeit. Kornél a halott apjával és Alizzal tud beszélgetni – de míg az apja tanácsaira emlékszik és meg is fogadja őket, addig nem akarja elfogadni, hogy a lánya nem a rokoni kapcsolatnak megfelelően alárendelt, hanem partner ebben a helyzetben. „Lehet, hogy Dórival valami nagyon nincsen rendben, és hogy a házamban valami nagyon elcseszett dolog folyik, de nem azt a világot éljük, amikor a tizenhárom éves lányom fog engem megnyugtatni.” (55) Pedig Aliz (az olvasmányai és a különleges érzékenysége miatt) az egyetlen valódi szövetségese Kornélnak, vele még beszél(get/ne) Dóriról, a válásról, őt bízza meg azzal is hogy ne engedjen be senkit (16, 194-196, 218-220).

Kornélnak az apja az egyetlen, akitől valódi megértést kap és akihez igazán bizalma van – mert a helyzetük nagyon hasonló, nem csak a szerepek és a boszorkány fenyegetése, a szék elkészítése, hanem a megcsalatásuk miatt is. „Azt mondják, Fruzsi összeköltözött valami pénzes fickóval, aki politikus. Azt mondják, régebb óta találkozgattak. De nem igazán érdekel, nem akarok vele foglalkozni.” (275) Kornél apja nem csak a történeteivel, a tanácsaival van jelen az életében, hanem ő az egyetlen, aki Kornélnak vigaszt is nyújt (251).

Az eredmény a teljes hallgatás, és a bekövetkező katasztrófa: „Esténként legtöbbször együtt tévézünk mindannyian – ugyanúgy, mint mikor Dóri még élt –, de soha egy szót sem szólunk egymáshoz.” (184)

„– Te tudtál erről, és nem mondtál semmit.” (237)

Ugyanez megtörténik Mátéval is. „– Mintha elment volna az esze, az utóbbi időben akkor sem válaszolt, ha az ember hozzászólt.” (212)

Ha nem lehet beszélni az indokolt félelmekről, amelyek a megélhetéssel, munkával és a létbizonytalansággal kapcsolatosak, akkor az ezek nyomán fellépő irracionális szorongásról és természetfeletti történésekről még kevésbé lehet. „Apám figyelmeztethetett volna – futott át az agyamon a gondolat aznap már sokadszorra. De mégis hogyan mond el egy ilyen dolgot az ember bárkinek is?” (193)

Folyt.köv.

 

———————–

 

Fritsi Péter, A székkészítő, Gencsapáti, Szülőföld Kvk., 2023.

 

———————-

Paul Boyer – Stephen Nissenbaum, Boszorkányok Salemben: a boszorkányság társadalmi gyökerei, ford. Körtvélyes Zsuzsanna, Budapest, Osiris, 2002.

———————-

Szíjártó M. István: Mi a mikrotörténelem? in: Aetas 1996. 4. sz.,  https://epa.oszk.hu/00800/00861/00130/pdf/EPA00861_aetas_1996_04_157-182.pdf

————————