A fény persze a káosz szempontjából is jelentőséggel bír, sőt, még abból a szempontból is, hogy csupa anyaszerepre vágyó, vagy azt ellátó nők haláláról van szó a regényben:
“Az orphikus kozmogónia rendteremtő princípiuma pedig az az elsőszülött istenség, akit Phanésnak hívnak. Phanés neve a φα- gyökből származik, és az ebből képzett szavaknak mindig „fény” alapjelentése van. Tehát Phanés az, aki világosságot hozott, és fénnyel árasztva el a sötétséget, feltárta az addig rejtett világot. Platonikus szemmel nézve a láthatatlant láthatóvá, a megfoghatatlant megfoghatóvá tette, és a meghatározhatatlan így vált meghatározhatóvá, vagyis a végtelen lehetőségek halmazából valami konkrét aktualitás körvonalazódott a fényben. Betegh Gábor megemlít egy Aristoxenos- (és eritreai Diodóros-) töredéket (fr. 13), amely szerint Pythagoras Zarathustrától sajátította volna el a korábban már említett princípiumelméletet. Ezek szerint két ellentétes princípium létezik: az apa és az anya. Ez azért érdekes, mert azon kívül, hogy az apa a fény és az anya a sötétség princípiuma, még más alapvető fizikai ellentétpárokat is köt hozzájuk: meleg–hideg, száraz–nedves, könnyű–nehéz, gyors–lassú. Habár a szöveg nem kapcsolja össze az anya-sötétséget a káosszal, azonban tökéletesen illeszkedik értelmezésünkhöz, amely szerint filozófiailag rokon fogalmak az anya, a differenciálatlan sötétség és a materia prima is.”[1]
A fény azonban a mágia fénye, így egyáltalán nem tekinthető egyértelműen pozitívnak a regényszövegben: “Clarának eszébe jut a fakó fény, amit Rainer vonásain látott, amikor a könyveibe mélyedt, éspróbálta megoldani a Horgász problémáját. Emlékszik, ahogy a fény elmosta a férje vonásait, és hogy ennek láttán alig tudta kordában tartani a félelmét. Letörli Rainer állát egy szalvétával, és arra gondol, talán az a halott fény belé ivódott és kilúgozott mindent, amire ráesett. Amikor Rainer kileheli a lelkét, Clara száraz szemmel Lottie-hoz fordul, és azt mondja neki, hogy már régen elvesztette a férjét. Elragadta az a fény, ami olyan színű volt, mint a telihold, mint a tajték egy hullám taraján, mint a halotti lepel.” (203)
A történetek részletei sok forrásból származnak, nem mindegyik megbízható, mégis ezek alapján áll össze a történet. Mindegyik forrás újabb ráközelítést jelent. Mapple tiszteletes kutatással rakta össze a történet egy részét (70), Rainer elmeséli Clarának, mi történt mikor Helen “visszajött” (97), “Maria, Helen legidősebb gyereke azt meséli majd Lottie húgának, Gretchennek, hogy olyan volt a zihálása, mint a nagyapjuké a halála előtti hónapokban: reszelős, nyers és még valamilyen, nedves, mint amikor az ember tüdeje tele van slejmmel. ” (101), Regina csak Italónak árulja el, mit mondott neki Helen.” (101)
“Az egyik gyerekük, Giovanni a háznál marad, hogy kihallgassa a szülei beszélgetését.” (101) “Másnap Giovanni elmeséli Christinának, a legkisebb Schmidt gyereknek, hogy mit hallott. Az apja először tombolt, meséli, át akart rohanni a halott nő házához, és visszadugni a földbe. Már éppen indult is volna, amikor az anyja azt mondta, a nő üzent neki valamit. Nagyon halkan ismételte el az üzenetet, Giovanni nem hallotta. ” (102) “Van még valami más is, amit Rainer nem hajlandó elárulni a felesége és lánya fenyegetése és átkozódása ellenére sem. Lottie majd aznap később hallja az egyik lánytól a munkahelyen, akinek a bátyja is George házához ment. ” (106) “Lottie majd Jacob Schmidttől szerez tudomást a délután és az este eseményeiről, habár közel két évtized kell, mire az egészet hallja. Se az apja, se az anyja, se Italo nem hajlandó mondani semmit arról, hogy mi történt előbb a szemközti házban, aztán a Dort-házban.” (143)
De az is előfordul, hogy nincs forrás: “csak találgatni tudok” (134) – mondja az elbeszélő, akiről ekkor nem tudjuk, hogy éppen Lottie, Mapple tiszteletes, Howard, vagy Abe. “Szóval én úgy képzelem, hogy Rainer abban a fekete fényben fürdeti a szemét, amely azokból a könyvekből ömlik, és amely megüli a levegőt.” (135)
Abe gyerekekhez való viszonya is magyarázatot kap: “Volt idő, amikor úgy gondoltam, hogy szeretnék gyereket, legalább egyet, de manapság már a láttukra is felfordul a gyomrom.” (9) – a regény kezdetén olvasható mondatot a regény legvége magyarázza meg: Abe a saját gyerekeire gondolt. Az elbeszélésből kiderül, hogy Abe Marie miatt sajnálta, hogy nem született gyerekük: “Marie nagyon szeretett volna gyereket, és az egyik legnagyobb csalódása volt, hogy enélkül kell elhagynia a világot. Elég sokat beszélgettünk a témáról, tulajdonképpen a halála napjának reggeléig, és miután elment, nem bírtam gyerekek közelében lenni, látni Marie unokahúgait és unokaöccseit a családi összejöveteleken, amikre továbbra is meghívtak. Ha megpillantottam őket, ha bármilyen kisgyereket megláttam, az eszembe juttatta, ami Marie-nek és nekem nem adatott meg, pedig szerettük volna, és ez úgy fókuszálta a fájdalmamat, akár a nagyító a napfényt. Az évek elteltével aztán ezek az érzések leülepedtek, és jobban bírtam a gyerekek jelenlétét. Bár talán mégsem süllyedtek el annyira, mint szerettem volna. Csak annyi kellett, hogy beszélni kezdjek, és az érzések máris előbukkantak az üledék alól, kicsit sárosan, de egy darabban.” (38)
A szöveg természetesen felveti a kereszténységhez való viszony kérdését is. A vonatkozó bibliai hely a Teremtés könyvének eleje: “Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött. Isten szólt: „Legyen világosság”, és lett világosság. Isten látta, hogy a világosság jó. Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől. A világosságot nappalnak nevezte Isten, a sötétséget pedig éjszakának. Azután este lett és reggel: az első nap. Isten újra szólt: „A vizek közepén keletkezzék szilárd boltozat, és alkosson válaszfalat a vizek között.” Úgy is lett. Isten megalkotta a szilárd boltozatot, és elválasztotta vele a boltozat fölötti és a boltozat alatti vizeket. Isten a boltozatot égnek nevezte. Erre este lett és reggel: a második nap.9Isten ismét szólt: „Gyűljenek össze az ég alatti vizek egy helyre, és emelkedjék ki a száraz.” Úgy is történt.10Isten a szárazat földnek nevezte, az összefolyt vizeket pedig elnevezte tengernek. Isten látta, hogy ez jó.”[2] (Ter. 1.1 – 1.10.) Az antik káoszelméletek alapján azonban “Ha Isten teremtő szavára a semmiből minden lehet, akkor ebben az értelemben a semmi fogalma a végtelen potencialitással rokon, mert aktuálisan semmilyen létezőként nem tud megmutatkozni, míg potencialitásában mindenként. Ha viszont a görög filozófia ex nihilo nihil fit (semmiből nem lesz semmi) tételét nézzük, akkor a semmi potencialitásában sem végtelen, hanem egyszerűen: semmi. Ebben pedig az az érdekes, hogy a káosznak már az antikvitásban is az egyik jelentése mégis épp ez a végtelen potencialitás lesz (lásd később). És ez a végtelen potencialitás hordozza magában az abszolút rendezetlenséget is, amely felé a káosz jelentése végül eltolódik”[3]
A regény szövege ezt a kettőt szembesíti: amit Abe és a többi szereplő is megtapasztal, az az, hogy a káosz előbb volt, mint Isten. Rainer valójában pogány (“– És ha a gyerekeinknek kell felelni azért, amit tettünk? – teszi fel a kérdést Italo. – Vagy az unokáinknak? – Mi akkor már halottak leszünk, és nem fogunk törődni vele.” 192), a Horgászról nem tudjuk, de ha az is volt, nyilvánvalóan szembefordult a kereszténységgel.
Abe kezdetben úgy általában a túlvilágban, vagy a lélekben sem hisz: “Minden eltelt évvel egyre inkább arra gondoltam, Marie talán nem is távozott ebből a világból, hanem még mélyebbre süllyedt benne. Miután eltemette a föld, talán kijutott belőle, átkerült a talajba, a vízbe, amíg része nem lett a dolgoknak. Talán megtalálta a módját, hogyan vezessen vissza magához.” (23) Azonban az istenhit (a történetmesélői szófordulatok mellett) mintha kapaszkodót adna neki a történtek feldolgozásához, mégha önáltatás szintjén is: “Aztán emlékeztetnem kell magam arra, hogy ami aznap történt a Dutchman-pataknál – amit hallottunk, amit láttunk, amit megérintettünk, isten bocsássa meg –, nem feltétlen Dan szavait igazolja. Csakhogy ez mellébeszélés. Nem is, kifejezetten tagadás. De vannak dolgok, amelyek hiába igazak, nem lehet együtt élni velük. Nemet kell rájuk mondani. Elfordítod a szemed arról, ami előtted kuporog, és úgy teszel, mintha nemcsak hogy nem lenne ott, de mintha eleve nem is láttad volna. Azért csinálod, mert a lelked törékeny, nem bírja ki a megvilágosodás kemencehevét, és a fenébe az igazsággal! Mi mást tehet az ember?” (43)
Az Istenre utaló szófordulatai lehetnek csak szófordulatok, de egy mágikus, teremtő nyelvről is beszélő szövegben ez nem intézhető el ennyivel: “Ezen a reggelen nem siettünk a patakhoz. Az elmúlt hét nagy részében szürke felhők tolongtak az égen, és annyi esőt zúdítottak ránk, hogy isten az atyám, kopoltyúval lehetett csak kilépni a házból. ” (54)
Dan szerint az Isten gonosz: “amikor abban a kereszteződésben ülök, és nézem a lámpát, ahogy vált, eszembe jutnak más… lehetőségek is. Hogy talán nem is olyan kedves a főnök, bárki vagy bármi legyen is az. Talán gonosz, őrült, unott vagy közömbös. Talán mindent abszolút rosszul gondolunk, mindent, és ha átláthatnánk a maszkon, beleroppannánk abba, amit látunk.” (42)
A kereszténység kérdése elég nagy hangsúlyt kap a történetben: “Khunrath alkímiával foglalkozott, mágiával. Azt a kérdést feszegette, hogy az ember lehet-e egyszerre mágus és jó keresztény. Azt kereste, hogy hol találkozik a mágia és a hit. A kutatása során elképesztő könyvtárat gyűjtött össze.” (155)
Látható, hogy az egész regény szemléletében a részvétlen űrt megtestesítő szörny(ek) révén és a látszat, a hétköznapi élet mögött meghúzódó valóság alapján kapcsolódik Lovecrafthoz, és hogy látható legyen az ihletforrás, Howard maga Lovecraft (57, 65) A közöny, a káosz, a történetmesélés, szóval minden egyesül ebben a pontban, amit Howard jelent: “Mintha minden összejátszana, hogy elmeséljem a történetet, nem igaz? – A hangja közönyösen csengett, de hirtelen felsejlett mögötte egy irdatlan, mocorgó massza, mintha az ígért történet vonszolná magát felénk.” (60) “A káosz a határtalanság fogalmán keresztül kapcsolódik a feketeség, (éj)sötétség fogalmához. Egy sötét, azaz fény nélküli tér olyan homogén, alaktalan masszának tűnő közeget alkot, amelyben bármi előfordulhat, bármi elképzelhető. A sötétség olyan, mindent egybemosó fogalom, amely fekete masszaként tesz mindent megismerhetetlenné és így meghatározhatatlanná (…)Az abszolút meghatározhatatlanság végtelen potencialitással jár, márpedig a mitológiai Káosz megszületésekor még semmi fény sincs a világban, amely megvilágítaná, meghatározná, és így legalább leszűkítené a lehetőségeket. Az abszolút sötétségben, ebben a mindent elnyelő masszában bármi lehetséges, mert bármit takarhat, és bármi húzódhat mögötte.”[4]
Lehetne még beszélni sokmindenről, például a bűntudatról, az álom és a halál kapcsolatáról vagy hogy Abe sztoikus volt-e vagy istenhívő, de nem fogok. Ennyiből is látható, hogy a Horgok egy összetett, önhasonló történet, ami a filozófiához és a matematikához közelíti az irodalmat, egyszerre új és több évezredes hagyományrendszereket építve a regényszöveg mögé.
—————————————
Langan, John, Horgok, ford. Pék Zoltán, Budapest, Agave Kv., 2024.
—————————————-
Molnár Dávid, A tér ürességétől a sokaság zűrzavaráig. Az antik káosz fogalmának története,
————————————–
[1] Molnár Dávid, A tér ürességétől a sokaság zűrzavaráig. Az antik káosz fogalmának története, 22.
[2] https://szentiras.hu/biblia/szit/gen/1 (érdemes elolvasni a jegyzeteket is!)
[3] Molnár 20.
[4] Molnár 22.