Kergettem egy ideje a kis nyavalyást, és most, hogy sikerült lecsapni, megint kaphat valaki egy cuki izét a nippek mellé.
Kategória: Egyéb kategória 2 / 3 oldal
Tímár Krisztina regényét azért olvastam el, mert az általam ismert Dűne filmről szóló kritikák közül szerintem egyedül az ő írása volt a_Dűne_filmről_szóló_kritika.[1]
Vannak olyan könyvek, amiknek valamiért többször kell nekifutnom ahhoz, hogy elolvassam őket. Ennek több oka is van, A látszat mesterei esetében egész egyszerűen elriasztott, taszított a magzattestbe préselt felnőtt női tudat, ezt elsőre nem bírtam befogadni, még úgysem, hogy biznyos mértékig megvolt az előképe – épp a Dűnéből Alia[2]. De azt azért már akkor észrevettem, hogy ez egy nagyon-nagyon női könyv, és azt is, hogy ezt a regényt a mese és a folklór irányából érdemes olvasni, így lesz a mintapéldánya annak, amit urban folk fantasynak nevezhetünk[3].
Piia Leino díjnyertes könyve „elszigetelt lelkek története”[1], amit elsősorban disztópiaként lehet olvasni, de van benne a sci-fi lényegi elemeiből az összetett társadalmi folyamatok lehetséges következményeinek felvázolása mellett a fantasyból ismerős varázsgömb is, ennek köszönhetően a szöveg folyamatosan a szépirodalom és a fantasztikum határán mozog.
Zafírral nem (csak) az a baj, hogy giccsesek a szövegei, hanem az, hogy a rajongói választási lehetőség híjján ezeket a giccses szövegeket használják a valódinak vélt önkifejezésre, ami ezáltal egyenlővé válik Károly dicsőítésével és a hazugsággal (236). A Zafír szövegeivel való kritika nélküli azonosulás jelenti az önállóság igazi elvesztését. Vagyis nem az a baj, hogy az emberek kívülről tudják ezeket a dalokat, hanem az, hogy komolyan veszik és érvényesnek ismerik el őket.
Mivel készült egy komplett összehasonlító elemzés[1] is a János vitézzel (és más Petőfi-művekkel), így az újraírás, újraértelmezés kérdéseit a tanulmány és a hivatkozott kritikák alapján megspórolhatom. A kortárs angolszász zsánerszerzőkkel[2] való párhuzamot is megspórolnám, főleg azért, mert szerintem a popkultúra (is) sokkal hangsúlyosabban jelenik meg a filmes utalásokban.
Kezdjük az utóbbival. A Kukoriczára (is) úgy akadtam rá, hogy próbáltam megtudni, konkrétan milyen magyar sff regények jelentek meg az utóbbi tíz évben – alapvetően nem a megjelenések száma érdekelt, hanem maga a kínálat, de melléktermékként kaptam számokat is. Itt az eredmény.
Az elbeszélés leképezi azt a kétosztatú diskurzust, amely vagy szélsőségesen elítélő vagy szélsőségesen támogató, és amelyek közös vonása, hogy nem valódi ismeretekre és tapasztalatokra, nem is tudományos megismerésre alapulnak, és nincs rá esély, hogy igazi párbeszéd alakuljon ki a használatuk során.
A Pokolhurokról olvasott kritikákban[1] egy közös vonást találtam, mégpedig azt, hogy elsősorban nem magáról a könyvről szólnak, vagy legalábbis nem a szövegről[2].
Ez érthető is, hiszen nem lehet azt mondani, hogy a fiktív regényvilág egyértelműen elkülöníthető a mindennapi valóságunktól, és a regény által felvetett problémakör nagyon nehéz, bonyolult és messzire vezető kérdés, ami valamilyen formában mindannyiunkat érint.
De ha már ez egy „tudományos-fantasztikus mű”, akkor megpróbálom ebből kiindulva megközelíteni.
Varga Bea posztjában[1], ha eltekintünk a mindenki számára méltatlan hangnemtől, ha lefejtjük a személyes sértettséget, a régi díjjal kapcsolatos nosztalgiát meg a Könyvmolyképzős kiadványok esetlegesen más célközönséget feltételező jellegét, akkor azért sok megfontolandó megállapítás van, amelyek konstruktív vitákhoz is alapul szolgálhat(ná)nak. Megpróbálom ezeket összeszedni és reagálni rá.
Mindezek után egyértelmű, hogy miért operál ez a szöveg rengeteg konyhai alapanyaggal és elkészült ételek neveivel.