minden könyv nekem szól

Kategória: Egyéb kategória 2 / 4 oldal

Egy halott műfaj kikel a sírjából I. (Az utolsó tanú)

Lőrinczy Judit regényéről két jellegzetességet emeltek ki a kritikák, az egyik, hogy mindenféle zsáner keveredik benne (sci-fi, fantasy, eastern, krimi stb) amelyek a felismerhetőségeik ellenére egyesek szerint szépen összeolvadnak, mások szerint pedig éppen hogy agyonütik egymást a szövegben.  Szerintem ez a szöveg gond nélkül olvasható a kortárs fantasztikus irodalom alzsánerei felől, de igazából nincs értelme megpróbálni sem a sci-fi, sem az epikus fantasy, sem az eastern kaptafájára ráhúzni, mert nem ezektől különleges. Az utolsó tanú ugyanis a monda műfaját támasztja fel és aktualizálja, lényegében konkretizálja, átírja, újraírja és folytatja is, és még ennél is érdekesebb az, hogy hogyan, milyen eljárásokkal teszi ezt.

Az öncélúság szörnye (Infected Monstrum)

A könyvbemutató egy nagyon kényes műfaj, sok minden kell ahhoz, hogy jó legyen – mindenekelőtt egy igazán jó könyv, aztán egy olyan szerző, aki komfortosan érzi magát a helyzetben, olyan kérdezők, akik fel tudják kelteni az érdeklődést a kötet iránt és olyan közönség, aminek a tagjai mindezt értékelik.

Miután Pintér Bence felhívta rá a figyelmemet, megnéztem az Infected Monstrum könyvbemutatóját[1]. Első körben kiderült, hogy nem vagyok jó közönség. A kötet sem kezdett el érdekelni, viszont csúnya előítéleteim támadtak – amiket utólag persze igazolva láttam. A szerző mondjuk láthatóan jól érezte magát, de hát ki nem élvezi, ha két másik (egyébként szimpatikus) emberrel együtt veregetheti a saját vállát. A könyv pedig nem lett jó, ami az egyetlen valódi probléma az előbb felsoroltak közül.

Szirupos világvége cukormázzal leöntve (Tizenegyes állomás)

Csupa jót hallottam erről a könyvről és a róla készült sorozatról, a kritikák is többnyire pozitívak voltak. Nem tudnám megmondani, mire számítottam, de erre a tömény giccsparádéra biztosan nem. Szerintem a Tizenegyes állomás egy logikátlanságokkal teli szirupos közhelygyűjtemény, ami néhány helyen megvillant valamit abból, amitől kimondottan jó lehetett volna.

Melankólia, depresszió, őrület IV. (Elveszett Gondvána)

A depresszió pszichológiai, pszichiátriai problémát jelent, és olyan asszociációkat hordoz, mint az orvosi kezelés, a betegség, a tehetetlenség. A melankóliának is megvoltak a kapcsolatai a betegséggel, akár testi tüneteket, akár az őrületet nézzük – erről lásd a Földényi könyvek vonatkozó fejezeteit – de a melankólia nem a fizikai világhoz, a patológiához és a lélektől megfosztott testhez, hanem a művészetekhez és a filozófiához közelíti az embert.

Melankólia, depresszió, őrület III. (Elveszett Gondvána)

Melankolikus maga a táj, a város, a tartomány és az Őrület Birodalma is, és az is, hogy a síkban köztük nincsenek éles határok. A sáv nem éles határ: csak akkor derül ki, hogy odaát vannak, amikor már átértek: „ez a sáv talán nem is sáv, hanem maga a túloldal, vagyis az Őrület Birodalma létezik odaát.” – mondja Thor Borhrberg (134). „Már odaát volnánk?” (411) Olld Laddeán szerint „a határok a maguk módján átjárhatók” (510).

Melankólia, depresszió, őrület II. (Elveszett Gondvána)

Az egyes szereplők nem csak önmagukban, hanem egymáshoz fűződő kapcsolataikban, viszonyaikban, jellemeikben és cselekedeteikben is melankolikusak. Abe, Dmitri és Okszána egymáshoz való kapcsolata egyszerre alapul titkokon, elhallgatásokon és a társadalmi normák megsértésén.

Melankólia, depresszió, őrület I. (Elveszett Gondvána)

Az Elveszett Gondvána vagy nagyon lenyűgözte az olvasóit[1], vagy nagyon zavarba hozta őket. A recenziók, kritikák írói leginkább értetlenkedtek, nem tudták, hogyan is viszonyuljanak a szöveghez[2]. Megpróbáltak előképeket keresni hozzá, és meg is találták Miéville-t, meg Gaimant[3]. Ami Miéville-t illeti, elsőre az olyan megszemélyesítések és metaforák miatt merülhetett fel a neve, mint hogy Sadness Springs kikötője „tumorszerű, fémszínű kinövés a város testén” (35), és a „kifüggesztett kikötői gázlámpák pislákoltak, beteges, sárga fényt öklendezve a nedves, töredezett járdára.” (503)[4] A nyilvánvaló utalások ellenére azonban egyik párhuzam sem segít a zavar feloldásában, mégpedig azért, mert az Elveszett Gondvána alapvetően nem Sadness Springs városáról szól, meg nem is a társadalmi feszültségekről, nem a fantáziavilágokról, hanem a melankóliáról, a depresszióról és az őrületről.

Döglött Ufó Díj: a győztes

Igyekszem röviden és pontosan megindokolni a választásomat.

Idén is lesz Döglött Ufó Díj!

Kergettem egy ideje a kis nyavalyást, és most, hogy sikerült lecsapni, megint kaphat valaki egy cuki izét a nippek mellé.

Az anya, a lány és a női lélek – meg a karneváli kultúra egy igazi urban folk fantasyban (A látszat mesterei)

Tímár Krisztina regényét azért olvastam el, mert az általam ismert Dűne filmről szóló kritikák közül szerintem egyedül az ő írása volt a_Dűne_filmről_szóló_kritika.[1]

Vannak olyan könyvek, amiknek valamiért többször kell nekifutnom ahhoz, hogy elolvassam őket. Ennek több oka is van, A látszat mesterei esetében egész egyszerűen elriasztott, taszított a magzattestbe préselt felnőtt női tudat, ezt elsőre nem bírtam befogadni, még úgysem, hogy biznyos mértékig megvolt az előképe – épp a Dűnéből Alia[2]. De azt azért már akkor észrevettem, hogy ez egy nagyon-nagyon női könyv, és azt is, hogy ezt a regényt a mese és a folklór irányából érdemes olvasni, így lesz a mintapéldánya annak, amit urban folk fantasynak nevezhetünk[3].

2 / 4 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén