A Vágyálmok ligája többek szerint túlírt, sok fölösleges párbeszéd, vagy hosszabb leírások, magyarázatok maradtak benne[1]. Ezzel nem értek, szerintem ez nagyon is kell, és így kell, mert ami Veres Attila szövegeiben a horrorba hajló groteszk (aka weird), az itt a cyberpunk.
Vannak jellegzetes témák a sci-fiben, mint az időutazás, a digitális tudatok vagy az idegen lényekkel való találkozás. Vannak egyértelműen a sci-fihez kötődő jellegzetes karakterek, mint az űrhajó legénységének tagjai a karbantartó gépésztől kezdve a pilótán át a kapitányig, de mondhatnám az androidot, a kutatót, vagy a gonosz vállalatigazgatót, esetleg a lecsúszott, balhés főhőst, a veterán katonát, vagy a főnök titkárnőjét meg a lebujban dolgozó prostituáltat is. És bizonyos szövegekben az újságíró is ilyen jellegzetes karakter, aki többnyire nem irányítója, vagy részese az eseményeknek, mégis fontos szerepe van: ő az, akinek a segítségével a regényvilágok belső, tágabb közege értesül azokról a fejleményekről, amelyekkel az olvasó a sajátos pozíciójának köszönhetően tisztában van. A kérdés tehát az, hogy ezekben a regényekben mi a hír, kik, kiknek és hogyan közvetítik az információkat és milyen céllal, és ami a legfontosabb: van-e ennek bármilyen befolyása az adott regény cselekményére?
Marion és Vireni ellentétében nem csak a hatalom, illetve a vezetői (uralkodói) szerep kétféle értelmezése jelenik meg, hanem az ő előtérbe kerülésük módja a hatalom legimtimációjának kérdéseit is felveti. Az uralkodói attitűdök vizsgálatához pedig a legkézenfekvőbb forrás még mindig Niccolo Machiavelli munkája.
A gyerekekkel és a testtel kapcsolatos az újhumán lét alapvető jellemzője is, ami pedig az emberiség, mint biológiai faj meghaladását jelenti.
Az Eldobható testekről szóló ismertetők vagy kritikák központi kérdésként leginkább az igazságkeresést jelölték meg.[1] Pedig a könyv igazi kérdése nem az, hogy mi az igazság, vagy hogy kicsoda Vireni Orlando, hiszen mindkettőre szinte azonnal választ kapunk.
A könyv első mondata, amit már az is tud fejből, aki még nem olvasta, elég hamar cáfolatot kap: a Naprendszert igazából egy orbitális hazugság tartja egyben, nevezetesen Melvin Kadek megmentőként eljátszott szerepe, amit a történet végére lecserélnek egy másik hazugságra, miszerint Vireni azt állítja, hogy nem másznak bele a digitális fejekbe. Míg Olga Ballardot a Xeno végén a „nagy Ballard-hazugság” az abszolút erköcsi győztessé emeli, addig az Eldobható testek Vireni Orlando bukástörténete.
Az Isten gépei szerintem nem sci-fi-, hanem esszéregény, és mint ilyen, a szórakoztató irodalom felől olvasva hiányos, elnagyolt és nem felel meg az elvárásoknak. Viszont a tudományos diskurzusok olyan műfajai felől értelmezve, mint az esszé, vagy a tanulmány, a szöveg elég meggyőzően illusztrálja és igazolja saját állításait.
A női nézőpontok szerepeltetése az irodalomban nem (csak) azt jelenti, hogy a regényekben, novellákban több a női szereplő, vagy hogy gyakran maga a főhős is nőalak, hanem azt is, hogy egyes szereplők, vagy maga a szöveg a cselekmény alakulása során megkerülhetetlen elemként képviseli ezeket a nézőpontokat. Nem egyszerűen egy (vagy több) női szereplővel játszódó történet halad valamilyen irányba, hanem kimondottan azért történik a cselekményben ez vagy az a fordulat, mert a történetet mozgató döntéseket női karakterek hozzák, női eszközökkel cselekszenek és női szerepeiknek megfelelően viszonyul hozzájuk a többi karakter. Erre kiváló példát ad a 2017-ben megjelent Xeno és Távolvíz.
Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén