Marion és Vireni ellentétében nem csak a hatalom, illetve a vezetői (uralkodói) szerep kétféle értelmezése jelenik meg, hanem az ő előtérbe kerülésük módja a hatalom legimtimációjának kérdéseit is felveti. Az uralkodói attitűdök vizsgálatához pedig a legkézenfekvőbb forrás még mindig Niccolo Machiavelli munkája.

“Machiavelli A fejedelemben a politikát az erkölcsi elvektől elkülönülő, önálló és saját törvényszerűségekkel rendelkező területként írja körül, mely során „az eszközöket függetleníthetőnek tekintette a céloktól és az azokkal kapcsolatban álló erkölcsi eszményektől.”[1] Machiavelli ugyanis alapvetően pragmatikus/realista szemléletű politikai gondolkodó hírében állt, s e jellemvonása a politikával kapcsolatos nézeteiben is visszaköszön, hiszen vizsgálódásai „elsősorban a „van” világára irányulnak és nem a »mi legyen«, a »hogyan kellene cselekedni« kérdéseinek etikailag színezett megválaszolására.”[2] A végcél ugyan lehet morális tartalmú, az ahhoz vezető úton viszont az erkölcsileg megkérdőjelezhető cselekedetek is megengedhetők – már amennyiben az etikus magatartás nem hoz eredményt.”[3]

A „polgári egyeduralom” az, amikor „népszuverenitás elve szerint minden hatalom a néptől ered, s az állam irányítói a nép akaratából gyakorolhatják hatalmukat.”[4]

Marion a hódító, aki azzal foglalkozik, ami „van” (a machiavellista egyébként pszichológiai fogalomként is létezik[5], és eléggé jellemzi Mariont), Vireni a „polgári egyeduralom” megválasztott uralkodóját jeleníti meg, aki ugyanakkor egyfolytában a „mi legyen” és a „hogyan kéne cselekedni” dilemmáin örlődik.

„A fejedelmi szuverenitástól azonban jelentős különbségként értékelendő tény, hogy a nép jóvoltából hatalomra kerülő fejedelemnek már az uralkodása megkezdése előtt bírnia kell az alattvalók támogatását, míg a fejedelmi szuverenitás esetén az egyeduralkodó a birodalom megszerzése után próbálja megnyerni magának alárendeltjeit. A fejedelem tehát elsősorban nem idoneitása révén, hanem a nép támogatása következtében kerül hatalomra.”[6]

Vireninek igazából semmi keresnivalója nem lenne ebben a folyamatban. A többiek mégis gyáva és álszent módon rányomják az egészet, az irányítást, a felelősséget, és mindezt Vireni saját döntéseként állítják be, mégpedig az alkalmasságára (és a népszerűségére!) hivatkozva.

“A legitimitás fogalmát eredeti értelmében nem a hatalom, illetve az uralom állampolgárok általi elfogadottságának, támogatottságnak körülírására alkalmazták. Maga a kifejezés a lex (törvény) szóból eredő legitimus fogalomból származik, és valójában törvényest, jogost és jogszerűt jelent. Az ókori Itáliában – a mai közjogival szemben – kizárólag magánjogi esetekben fordult elő (az öröklési jog, a tulajdoni- és birtokperek, valamint a gyermekek jogi státusza kapcsán) és csak a trónöröklés problematikájának következtében, a korai középkorban vált közjogi fogalommá, melyben a magánjogból már ismert öröklési jogi elemekkel is találkozhatunk: a trón öröklése, a trónörökös, valamint a trón örökhagyása. A trón esetében nem magának a tárgynak az öröklését hangsúlyozták – bár ennek is megvolt a maga szimbolikus jelentése –, hanem az ahhoz kapcsolódó uralmi jogokat. A legitimitás ennek következtében vált a latin-keresztény kultúrájú európai társadalmakban a politikai hatalom/uralom megszerzésének és gyakorlásának fogalmi kifejezőjévé: az uralkodót akkor tekintették legitimnek, amennyiben az alattvalók által érvényesnek elfogadott szabályok szerint került hatalomra, és a nép által elismert törvények szerint viselte hivatalát. A trónörökös pedig akkor volt legitim, ha az alattvalók jogosultnak tekintették az uralkodásra.[7] (…)A középkori politikatudományban a legitimitas (törvényesség) és az ideoneitas (alkalmasság) kettősségéből indultak ki, mely alapján a jurisztikusan legitim uralkodók legitimitása nem tekinthető abszolút értékűnek. A rendkívül komolyan vett legitimitás mellett így szem előtt tartottak egy meglehetősen pragmatikus szempontot is: a legitim uralkodó uralomra és kormányzásra való alkalmasságát, azaz az uralkodó idoneitását, amely elsősorban a keresztény egyház által favorizált felfogásként jelent meg a világi uralkodói körök legitimitáseszménye ellenében. (…) Az idoneitás a kormányzóképesség mai fogalmával egyeztethető össze, és a középkorban a legitimitással egyenrangú értéknek számított. Az idoneitás hiánya – vagyis az alkalmatlanság – az uralomból kizáró oknak, vagy áthidalandó problémának bizonyult. (…)”[8]

“A legitimáció a 20. század végére meglehetősen összetett fogalommá vált, s ezt több – a jogi és a „jogon túli” elemeket különválasztó – fogalompárral is érzékeltethetjük, mint például legalitás/legitimáció, metajurisztikus legitimáció/jurisztikus legitimáció és de jure legitimitás/de facto legitimitás. Empirikus értelemben pedig a következő definícióval írhatjuk körül a legitimitás lényegét: az állam területén működő főhatalom népesség általi törvényesnek/jogosnak való – s egyben belső indíttatásból eredeztethető, önkéntes – elfogadását jelenti, amely előfeltétele az alattvalók/állampolgárok főhatalom birtokosai felé irányuló – szintén önkéntes – engedelmességének”[9]

Machiavelli szerint a “fejedelmi szuverenitáson alapuló uralom tehát nem Isten akaratából, hanem sokkal inkább a fejedelem alkalmasságából/idoneitásából és tehetségéből táplálkozik (…)az újonnan szerzett tartomány lakosságát csak és kizárólag uralkodásra termett, alkalmas és tehetséges fejedelem képes megnyerni magának, a legitimitás tehát ebben az esetben a fejedelem vezetői képességein alapszik.”[10].

“Machiavelli idoneitáseszméje ezzel szemben az olyan politikai cselekvést tápláló erőt biztosító virtú-n alapszik, amely nélkül az uralkodó képtelen lenne elérni céljait. Lényege az adott körülményekhez való alkalmazkodás, a változó helyzet felismerése, és az ahhoz igazított cselekvés, mely a moralitás helyett a politikai hasznosságot/racionalitást állítja középpontba, és szükség esetén erkölcsileg vitatható cselekedetek végrehajtására is feljogosítja a fejedelmet. Mindezt egyedül a relatív értékfogalom korlátozza, amely elsősorban a jó hatalomgyakorlást, azaz a nép érdekeinek szem előtt tartását jelenti.”[11]

“Machiavelli szerint a nép elégedettségben tartása a fejedelemi hatalom egyik legfőbb biztosítéka.”[12] “Machiavelli felismerte, s egyben kiemelt szerepet tulajdonított a fejedelem nép általi elfogadottságának, azaz a mai, empirikus értelemben vett legitimitásnak.”[13]

Mindezek alapján Vireni hatalma minden, csak nem legitim, hiszen egyik részről sem valósul meg az önkéntesség. Ráadásul Vireni azzal, hogy elfogadja a többiek érvelését a saját alkalmasságáról, átveszi a Marion-féle machiavellista felfogás gyakorlatát (már jóval azelőtt, hogy eldöntené a tudatok manipulációját). Marion tehát nem azért győzött, mert megúszta a felelősségre vonást, hanem mert Vireni nem csak átveszi, de minden ellenérzése dacára alkalmazza is a módszereit. A hatalmi ágak többé egyáltalán nincsenek szétválasztva, Vireni minden korábbi vezetőt túlszárnyaló befolyással, gyakorlatilag korlátlan döntési joggal bír: ez így valóban az ő Naprendszere.

Az önmagával végképp meghasonlott Vireni számára így a vég nélküli élet vég nélküli büntetést is jelent. A koronázás, a tövikoronát viselők, és a szégyen nélküli meztelenség elég egyértelmű utalások a Bibliára, valamint a „kishalál” után újra és újra „feltámadó” testek is. Felismerhető az ember megistenülésének problémaköre, de a Bibliára utal Vireni személyisége is: azzal, hogy megőrizte a gyermeki igazságérzetét, egy igazi halál esetén az egyedüli esélyes lenne az üdvözülésre (Mt 18.3)[14]. Vireni ezt az igazságérzetet nyomja el végül: a bukása azért teljes és végleges, mert az üdvösségét játszotta el: „Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti.” (Mk 8.35.)[15]

——————————–

Brandon Hackett, Eldobható testek, Budapest, Agave, 2020.

—————————————–

Machiavelli, Niccolò, A fejedelem, ford. Lutter Éva, Budapest, Helikon, 2020. http://mek.oszk.hu/00800/00867/00867.htm?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201502

——————————————-

Gömbicz Nándor, A legitimitás és az idoneitás Niccoló Machiavelli „A fejedelem” című művében http://acta.bibl.u-szeged.hu/34362/1/moraakademia_001_145-161.pdf

——————————————–

Biblia https://szentiras.hu/

 

———————————————

[1] Takács Péter, Politika és erkölcs Machiavelli elméletében. In: Takács Péter (szerk.), Államelmélet I. Budapest 2010, 129–136., 131., idézi: Gömbicz Nándor, A legitimitás és az idoneitás Niccoló Machiavelli „A fejedelem” című művében 145.  http://acta.bibl.u-szeged.hu/34362/1/moraakademia_001_145-161.pdf

[2] Paczolay Péter – Szabó Máté, A politikatudomány kialakulása. A politikaelmélet története az ókortól a huszadik századig, Budapest 2006., 62., idézi: Gömbicz Nándor, A legitimitás és az idoneitás Niccoló Machiavelli „A fejedelem” című művében 145.  http://acta.bibl.u-szeged.hu/34362/1/moraakademia_001_145-161.pdf

[3] Gömbicz Nándor, A legitimitás és az idoneitás Niccoló Machiavelli „A fejedelem” című művében 145. http://acta.bibl.u-szeged.hu/34362/1/moraakademia_001_145-161.pdf

[4] Gömbicz 150. http://acta.bibl.u-szeged.hu/34362/1/moraakademia_001_145-161.pdf

[5] http://www.evoluciospszichologia.hu/2-machiavellizmus.html

[6] Gömbicz 151. http://acta.bibl.u-szeged.hu/34362/1/moraakademia_001_145-161.pdf

[7] Gömbicz 146. http://acta.bibl.u-szeged.hu/34362/1/moraakademia_001_145-161.pdf

[8] Gömbicz 148. http://acta.bibl.u-szeged.hu/34362/1/moraakademia_001_145-161.pdf

[9] Gömbicz 158. http://acta.bibl.u-szeged.hu/34362/1/moraakademia_001_145-161.pdf

[10] Gömbicz 149-150. http://acta.bibl.u-szeged.hu/34362/1/moraakademia_001_145-161.pdf

[11] Gömbicz 153-154. http://acta.bibl.u-szeged.hu/34362/1/moraakademia_001_145-161.pdf

[12] Gömbicz 154. http://acta.bibl.u-szeged.hu/34362/1/moraakademia_001_145-161.pdf

[13] Gömbicz 157-158. http://acta.bibl.u-szeged.hu/34362/1/moraakademia_001_145-161.pdf

[14] https://szentiras.hu/SZIT/Mt18

[15] https://szentiras.hu/SZIT/Mk8