Ciri, apjához és nagyanyjához való nyilvánvaló hasonlósága ellenére sokkal inkább Geralt és Yennefer gyereke: ezüst színű haja nem csak a Calenthe és Pavetta vonalán öröklődő tündevérről árulkodik, hanem Yennefer fekete és Geralt fehér hajának szimbolikus ötvözete is egyben. Végül még a fehér csík, Geralt „védjegye” is megjelenik benne. Ugyanez a helyzet a szemekkel is: Yennefer szeme ibolyakék, Geralté sárga macskaszem, Cirié zöld. Mindemellett folyamatosak a diskurzusok a genetikáról meg az öröklésről, ennek kifigurázásához apró, de hatásos fricska Falka vér szerinti lányának jótékony természete.
Címke: fantasy
Geralt nem hisz a végzetben (amit a szereplők végzetnek neveznek, vagy annak tartanak, az a legtöbb esetben agresszió, hatalomvágy és önzés következménye); a belső meggyőződésből fakadó saját döntésben és a következmények vállalásában annál inkább. Minden cselekedetét, vagy éppen a távolmaradását, a semlegességre való törekvését ez mozgatja.
A Vaják-sorozat, ami legalább egy húszoldalas tanulmányt érdemelne (lengyelül van is biztosan, de ennek már nem jártam utána) népszerűségét és elismertségét nem csak a játék meg a különböző adaptációk mutatják, hanem az is, hogy mára nagyjából kialakult értelmezési hagyománya van, amelynek alaptétele szerint van a „saga” meg vannak a regényciklushoz lazán kapcsolódó novelláskötetek. Ebben az értelmezési keretben Geralt a központ figura, akinek egymástól független, rövidebb kalandjai kihangsúlyozzák a kalandregény, a fantasy súlytalanabb, kizárólag szórakoztatásra alkalmas elemeit, valamint felépítik azt a háttérvilágot, amely az európai, azon belül különösen a szláv monda- és mesevilág mindenki által jól ismert történeteinek felhasználásával, legtöbbször azok ironikus kifordításából táplálkozik.
Urbánszki László Sápadtak cimű kötetének alapkoncepciója egyáltalán nem újdonság, zseniálisan kidolgozta ezt Mark Lawrence a Széthullott Birodalom-trilógiában és bevallottan az ő nyomán Joe Abercrombie a Half a… – sorozatban (és gondolom, lehetne még több példát is hozni). De míg az angolszász írók számunkra is könnyedén dekódolható, európai hagyományokat működtető szövegeket hoztak létre, addig a Sápadtak nagyon magyar, nem csak a tartalmában, hanem a megvalósítás módjaiban is.
Először nem szerettem az Armadát. Persze, sok rétege van, ötletes, izgalmas, egyedi a benne felépített világ, talán még túlságosan is, tehát nem a közeggel volt a baj. És nem is az össznépi és egyéni szenvedés orgiájával. Nem is azzal, hogy a főhős, Bellis Coldwine végig idegen maradt és nem lehetett vele azonosulni, ahogy senki mással sem – talán leginkább az a szerencsétlen avank állt a legközelebb ahhoz, hogy némi együttérzést tápláljak iránta.