A Vágyálmok ligája többek szerint túlírt, sok fölösleges párbeszéd, vagy hosszabb leírások, magyarázatok maradtak benne[1]. Ezzel nem értek, szerintem ez nagyon is kell, és így kell, mert ami Veres Attila szövegeiben a horrorba hajló groteszk (aka weird), az itt a cyberpunk.
Vannak jellegzetes témák a sci-fiben, mint az időutazás, a digitális tudatok vagy az idegen lényekkel való találkozás. Vannak egyértelműen a sci-fihez kötődő jellegzetes karakterek, mint az űrhajó legénységének tagjai a karbantartó gépésztől kezdve a pilótán át a kapitányig, de mondhatnám az androidot, a kutatót, vagy a gonosz vállalatigazgatót, esetleg a lecsúszott, balhés főhőst, a veterán katonát, vagy a főnök titkárnőjét meg a lebujban dolgozó prostituáltat is. És bizonyos szövegekben az újságíró is ilyen jellegzetes karakter, aki többnyire nem irányítója, vagy részese az eseményeknek, mégis fontos szerepe van: ő az, akinek a segítségével a regényvilágok belső, tágabb közege értesül azokról a fejleményekről, amelyekkel az olvasó a sajátos pozíciójának köszönhetően tisztában van. A kérdés tehát az, hogy ezekben a regényekben mi a hír, kik, kiknek és hogyan közvetítik az információkat és milyen céllal, és ami a legfontosabb: van-e ennek bármilyen befolyása az adott regény cselekményére?
A Mindig egyre több egy dekonstruált krimi. Az információk, a megoldott rejtélyek, a kiderült titkok nem úgy épülnek be a szövegbe, ahogy egy klasszikus detektívregényben szokás. Nem arról van szó, hogy a főhős egyre több információt szerez és a végén ezeket egymásra építve összeállítja a történetet, hanem arról, hogy az információk, a megoldás, ha úgy tetszik az igazság végig ott van mindenki szeme előtt – beleértve az olvasót is: szinte a regény legelején elárulja az egyik szereplő (Cole, 76). A szereplők egymástól függetlenül jutnak ugyanarra a következtetésre, amit aztán más-más módon értelmeznek és másképp reagálnak rá, a megoldás eltérő következményekkel jár az egyes szereplőkre nézve.
A Mindig egyre több egyfajta zombimentes zombitörténet, amelyben a hajóelme és az auditorok arra példák, hogy van olyan, ami létezik, de nem él, Fido arra, hogy valami él, de nem létezik, az emberek meg ezeknek az állapotoknak a különböző skáláján mozognak az életminőségüktől és szemléletmódjuktól függően.
László Zoltán regénye egy izgalmas és megindító, sajátos mesebetétekkel ellátott halottaskönyv, ami alapvetően a halálról, az eutanáziáról, a gyászról, az elfogadásról és az elengedésről szól. A szereplői – akik a végén több-kevesebb ideig, bizonyos szempontból boldogan élnek, amíg meg nem halnak – élők is meg nem is, halottak is meg nem is, gépek is meg nem is; motivációikat és így a cselekmény alakulását a halálhoz, különböző halálesetekhez való viszonyuk, valamint az életük adta lehetőségek, és azok kihasználása vagy kihagyása határozza meg.
Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén