A Mindig egyre több egyfajta zombimentes zombitörténet, amelyben a hajóelme és az auditorok arra példák, hogy van olyan, ami létezik, de nem él, Fido arra, hogy valami él, de nem létezik, az emberek meg ezeknek az állapotoknak a különböző skáláján mozognak az életminőségüktől és szemléletmódjuktól függően.

Míg az Eldobható testek inkább akörül forog, hogy a tárolt tudatoknak vannak-e, lehetnek-e emberi jogai, és ha igen, akkor mik azok és hogy a törvények betarthatók-e, addig a Mindig egyre több azt állítja, hogy kötelességünk minden élőnek tekinthető lény életminőségéről, a halottaknak meg a méltó emlékéről gondoskodni (436). Ehhez egyrészt tudnunk kell, mi az élő, mi a holt, és legfőképpen elengedhetetlen a gyászfolyamat.

Az élet teljességéhez nem csak a halál, hanem a veszteségek fölött érzett gyász megélése is hozzátartozik. A szereplők mindegyikének van vesztesége, és gyászolnia kellene a továbblépéshez. A regény ezeknek a – végül megfelelő irányba forduló – gyászfolyamatoknak a története. Mert a halál az élet része, és egy másik naprendszerben, digitalizált tudatok szolgálata árán fenntartott világban is az lesz, és nem csak az idegen MI stratégiája hordozza magában a pusztulást (445).

Mindezek alapján a Mindig egyre több Jézus egyik tanításának bővebb kifejtéseként is olvasható: “Hadd temessék el a halottak a halottaikat”[1].

A halottak az emlékezettel tarthatók életben – még egy darabig. Az emlékezetet pedig az elbeszélés, a mese biztosítja, egyfelől. Másfelől a tudatok tartályai, a lecsupaszított auditorok. Az emlékezet tehát lehet megtartó – a történetekben, mesékben –, és roncsoló – a tudattalan tudatokat megtartva, kihasználva, megalázva. Az emberi minőséghez hozzátartozik az emberi méltóság, aminek a méltó élet mellett a méltó halál is a része.

A regény a kihasznált/felhasznált halottak tudatának révén a szolgálat kérdéskörét is feldobja. A Távolvízben[2] az emberek szolgálatán keresztül próbálják meg az idegenek megvetni a lábukat, ebben a szövegben viszont a halottak először önként segítenek, később viszont az élők etikátlanul kihasználják, felhasználják őket. Pavel rájön, hogy a mások kényszerű kihasználását csak önálló áldozathozatallal lehet megszakítani (287). Áldozat, áldozathozatal csak önálló és önkéntes vállalás lehet, csak saját döntés. Pavel így egészen messiásszerű lesz – ezt pedig pont azzal éri el, hogy Brianának és a kicsinek nem lesz tudomása az áldozathozataláról, nem lesz veszteségérzetük. Chloé az áldozathozatalban látta meg azt az emberi minőséget, ami az ő szemében a Clemenceaut Pavellel egyenrangúvá, emberivé tette (451).

Hogy az életről, meg a halál mibenlétéről szóló eszmefuttatásokat (159) épp egy “megbomlott” hajóelmétől halljuk, az egyrészt nagyon kihangsúlyozza, másrészt ironikussá és bizonytalanná is teszi a mondanivalót, ami biztosítja, hogy nem lesz sem gicses, sem didaktikus kinyilatkoztatás. Ezen kívül vicces is, ahogy a hajóelme okoskodik, Pavel meg meggyőzi a félelmével és az őszinteségvel. Ez a szereplőkre irányuló finom, megértő humor végig jellemző a szövegre: a helyzet, a reakciójuk vicces, de ők maguk nem válnak nevetségessé, mert alapvetően kényszerhelyzetben vannak. Az együttérzés jár nekik, és azt meg is kapják az elbeszélőtől és az olvasótól egyaránt. Ez pedig lehetővé teszi, hogy a szereplők halálát, áldozataikat komolyan lehessen venni.

Chloét és a hajóelmét újra és újra összeveti, párhuzamba vagy éppen ellentétbe állítja a szöveg. Chloé összeomlása hasonló a Clemenceau meghibásodásához, és tulajdonképpen mindkettő segélykiáltás (Daneli meggyőződése ellenére is 173) Chloé maga is felismeri magát a hajóelmében, aminek “végül a működése valamiféle képtelen fókuszba rendeződött. Ez történt volna vele is az intézetben?” (367)

Pavel meglátása szerint Chloénak “valami nagyon nem stimmelt ott bent a fejében” (353), Daneli éppúgy elemzi Chloét, mint az általa meghibásodottnak tartott hajóelmét és fel is merül benne annak a lehetősége, hogy Chloé szerepet játszik (271).

A hajóelme szerint az emberi jelleg lényege a halandóság és annak tudata, Chloé szerint aki meghalt, abban már nincs emberi 255). A gépek jellegének lényege viszont az állandó ismétlődés. A sokszoros kimondástól értelmüket vesztő szólások, amilyeneket Chloé mondogat, éppúgy bekattantak nála, mintha valami hibás gép lenne.

Chloé és a Clemenceau párhuzamba állításával merül fel az a kérdés, hogy ki és mi alapján dönti el, hogy mi az öntudat, mi a megbomlott elme és mi az “átkozott nagy diszfunkció” (267)? A gondolkodás logikája Daneli szerint alapvetően tér el a gépek és az emberek esetében, az emberek nem gondolkodnak racionálisan (“Az ember irracionális lény” 228), pontosabban az emberi racionalitás nem egyezik meg a gépek, a technológia racionalitásával. De mi van akkor, ha utóbbi fizikailag is előbbiekből jön létre? Chloé azzal, hogy támogatja a Clemenceaut a meghalásban, elismeri, hogy nem muszáj mindig mindent megérteni, és hogy nincs jogunk a saját belátásunk korlátozottsága miatt mások saját életükről hozott döntéseit felülbírálni (440).

Ami létezik, az nem feltétlenül él: az auditorok, Fido, a Clemenceau és egyebek példája mellett ez a vörös lengyelekre is kiterjed. Élet-e a mindennapos, embertelen és méltatlan körülmények közötti küzdelem? Vagy életnek nevezhető-e, amit a munkamániás, “komoly”, “felelősségteljes” (248) Daneli csinál, aki egy kávéval üzemelő két lábon járó hivatástudat (259)? Erre az ellentmondásra ő maga is rájön (347), ahogy arra is, hogy mindez nem független az anyja öngyilkosságától. (347)

A “meddig tekinthető embernek valaki?” kérdés helyébe a “meddig tekinthető élőnek valaki/valami?” kérdése lép: a szöveg tanúsága szerint élő (ember) az, akinek a halála és a létezésének tudata egybeesik az élő szervezetében eltöltött életidejével.

Élő ember az, aki gondtalanul élvezi, amit csinál, mint Helga (248). Élő az, aki szabadon elmehet (253). Aki jelen van (302). Akivel fontos és izgalmas dolgok történnek, nehéz tapasztalatokat szerez (449). Vannak barátai (161). Szabad akarata van (265). Ki tud lépni a kereteiből (434). Fél, és segítséget kér (441). És talán semmi mást nem akar, csak elmondani a történetét (351). A történetmondás szándéka és kényszere írásban, a hajó falára vésve jelenik meg: elmondani, hogy mi történt, többféleképpen lehet. Halott csak élőből lehet: az élők egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy nem-ott-létük (elutazásuk vagy a haláluk) esetén hiányoznak valakinek, Daneli eltűnése például nem tűnne fel senkinek (402).

Az élet a minőségi, átélt és megélt élet, helytől és időtől függetlenül: “Szarul élni bárhol lehet” (259) – mondja Donald, és észre sem veszi, hogy nem csak igaza van, de saját magáról beszélve mentegeti, egyúttal fel is menti magát a saját pocsék életéért való felelősség alól.

Ami a kultúra erodálódását és devalválódását, illetve a magasirodalom és a popkultúra kapcsolatát a furcsa hibrid meséken túl leginkább megmutatja, az az Ararát “hegyén” veszteglő Go!ethe esete (102). Ezen a néven még az Emelkedést olvasva nagyot röhögtem, itt már emiatt nem hatott az újdonság erejével, így jobban beolvadt a többi finoman odavetett fricska és utalás közé.

Folyt. köv.

————————–

László Zoltán, Mindig egyre több, Budapest, Gabo, 2021.

—————————

 

 

[1] https://szentiras.hu/UF/Lk9,57-62

[2] László Zoltán, Távolvíz, Budapest, Agave Kv., 2017.