Az elbeszélés leképezi azt a kétosztatú diskurzust, amely vagy szélsőségesen elítélő vagy szélsőségesen támogató, és amelyek közös vonása, hogy nem valódi ismeretekre és tapasztalatokra, nem is tudományos megismerésre alapulnak, és nincs rá esély, hogy igazi párbeszéd alakuljon ki a használatuk során.

Ez a kettősség teszi lehetővé, hogy Gábor karakterét kétfélképpen ítélheti meg az olvasó: vagy hisz az elbeszélőnek, beáll az Andik és Bencék sorába, felmenti az egyéni felelősség alól és a társadalomra, esetleg mentális betegségre meg a traumára fogja a történteket. Vagy pedig azt mondja, hogy az elbeszélő manipulatív, hazug és felelős a tetteiért, bármi is történt vele gyerekkorában. A Gábor-Gabriel dupla név is a kettős személyiség képzetét erősíti.

H. Nagy Péter szerint “a Pokolhurok a végpont előtt a nyelv anyagszerűségének közbejöttével teszi kérdésessé, hogy melyik nézőpont lenne a helyes.” Vagyis a szöveg úgy teszi láthatóvá ezt a két nézőpontot, hogy egyikről sem állítja, hogy helyes, ez pedig a legnagyobb pozitívuma a könyvnek. Nem megy ennél tovább, mert ebben a keretben nem is lehet.

Ez a könyv egy gyűlölettől átitatott, kommunikációképtelen világot épít fel, ami értelmezhető úgy is, mint a mindennapi viszonyaink esszencia-szerű megfogalmazása, aminek a lehetősége elsőre sokkoló, de nagyon is adott: nem csak azért, mert mindezt ismerjük, a kétpólusú diskurzust is használjuk, és mindennapi tapasztalatunk, hogy ez a kétpólusú diskurzus torz, nem visz közelebb a megismeréshez és a megértéshez, de nincs helyette más. Hanem azért is, mert a sci-fiként való értelmezést szinte lehetetlenné teszi, hogy a cselekmény nem az elképzelt jövőben, hanem sokkal inkább az elképzelt jelenben játszódik. Ebben a miénkhez időben, térben és tapasztalataiban nagyon közelálló világban pedig Andit és Bencét kivéve gyakorlatilag mindenki rasszista valamilyen mértékben.[1]

Ha nem foglalkozunk azzal, hogy a szerző az utószóban tudományos fantasztikus regénynek titulálja a múvét, és mondjuk a szépirodalom felől olvassuk, akkor Gábor olyan gyomorforgatóan ellenszenves főhősöket idézhet fel, mint A nyugalom és a Kozmosz elbeszélői (biztosan van még jócskán, nekem ők jutottak azonnal eszembe). A Kozmosz végtelenül visszataszító[2] főhőse mindenáron valamilyen rendet akar kiépíteni – Gábor rendmániája mégsem erre, hanem inkább a horrorfilmes klisékre utal. A Nyugalom főhőse, (aki hasonlóképpen szabadul meg az anyja halála után a közös lakás tárgyaitól, mint Gábor), esendő, benne nem csak az érzelmi biztonságtól megfosztott gyereket, hanem az önmagával is küzdő, és jóra törekvő, de elbukó embert szánjuk.

Ami a fantasztikum felőli megközelítést illeti, Batman és Bruce Wayne azért zavarja ennyire Gábort (123), mert az önbíráskodás aktusát magát lehet vitatni, de a valódi gonoszok közvetlen megbüntetésének igényét és szükségességét nem. Gábornak tehát jogos igénye, hogy a szülei gyilkosai megkapják a büntetésüket, de ő alapvetően nem erre törekszik, hanem arra, hogy a gyilkosság felelősségét áttolja egy egész népcsoportra, a saját életének kisiklásának okaként pedig ezt a gyilkosságot és a traumát jelölje meg. Batman és a többi szuperhős mindig a gonoszokat bünteti meg, és csak azokat. Gábor bosszúja viszont nem konkrétan a szülei gyilkosaira irányul, így az igazságosztó szerepe fel sem merül vele kapcsolatban. Mindezzel pedig ő is tisztában van, ami újabb adalék a személyisége torzulásához.

A túlzott személyes tolerancia is csapda: Andi és Bence is ott követik el a hibát, hogy Gábor reakcióit betudják a traumájának, megpróbálják megértéssel és barátként kezelni, támogatóan viszonyulni hozzá. Az észérvek, amiket Andi vagy Bence mond, azért nem érnek semmit, mert Gábor érvei az ő szempontrendszerében logikusabbak – és a beszélgetőpartnerei elfogadják ezt a szempontrendszert a traumájára hivatkozva. A társadalmi felelősség szempontrendszerében már nem lennének helytállóak ezek az érvek, illetve érvek helyett törvényekre és társadalmi szabályokra lehet(ne) támaszkodni, és ebből a szövegből kiordít ennek a hiánya: a pozitív szereplők a tolerancia és megértés nevében tűrik el Gábor mindenkit sértő magatartását és mondatait, a többiek pedig erősítik a meggyőződésében. A személyes toleranciának ez kellene, hogy legyen a határa, és itt kellene, hogy belépjen helyette a közösség, ami nem történik meg, épp ellenkezőleg.

A közösségnek kellene megítélnie Gábor tetteit, de ebben a regényben tulajdonképpen nincs igazi közösség, csak ellenszenves egyének vannak, akiket a kapzsiság, az önzés és az utálat köt össze. Nagyon látványos, hogy az osztálytalálkozón is a cinkosság az együvé tartozás alapja. Andi és Bence szintén nem alkotnak közösséget, ketten kevesek ahhoz, hogy ellensúlyozzák a történtek vagy a többi szereplő hatását, és ugyanez érvényes Vanessára is.

Mindenki egyénileg viszonyul Gáborhoz, és külön-külön eredménytelenek, mert a megmentése érdekében tanusított megértő és toleráns viselkedésük a kezeléséhez külön-külön kevés, ellentétes hatásában viszont összeadódik: a társadalmi, közösségi közöny alapjává válik, épp azért, mert hiányzik mögüle a Gábor viselkedését egyértelműen és közösségileg elutasító konszenzus: a törvények, szabályok és a szokásrend. Minden közösségi esemény, mint az osztálytalálkozó vagy a könyvbemutató, csak tápot ad Gábor nézeteinek. A Pokolhurok társadalma közösségként nem hogy nem állítja meg Gábort, hanem legitimálja a tetteit.

Andi és Bence helyes reakciója a pátyolgatás és kapcsolatkeresés helyett a kapcsolat megszakítása lenne, mégpedig együtt, és nyíltan kimondva annak okát. Bence ehelyett megadja Gábornak az esélyt, hogy az kifejtse, neki nincs szüksége barátokra, senkire. Az ő kezében van a döntés, az egyes szám első személyű elbeszéléssel az ő szavait halljuk, az ő narratíváját, az ő értékrendszerét kényszeríti ránk a szöveg. És ha az ő szemével nézzük a dolgokat, ha megértjük, ha elfogadjuk az érvelését, akkor azzal egyúttal legitimáljuk is azt, amit mond, és amit tesz, de legalábbis relativizáljuk a felelősségét. A Pokolhurokban egy tömeggyilkos belső monológját, szorongásait és öntömjénezését kapjuk, ezeken keresztül pedig egy reménytelenül visszataszító társadalom képét.

Az attitűd, ahogyan a társadalom viszonyul Gáborhoz és az általa képviselt nézetekhez: elsősorban EZ a pokolhurok, és csak másodsorban Gábor traumája. Mindkettő alapvető oka a beszédképtelenség, a megfelelő narratíva hiánya. A Pokolhurok legnagyobb teljesítménye, hogy elbeszéli ezt a kettős beszédképtelen állapotot.

Az utószó az értelmezés szempontjából nem azért fontos, mert a szerző elhatárolódik az elbeszélőjétől, és kijelöli benne az írás okát és célját, hanem azért, mert a műfajt (zsánert) is ebben határozza meg, mégpedig úgy, hogy ez a kisregény egy „tudományos-fantasztikus mű”.

Egy popkultúrális zsánerszöveg házassága egy ilyen nehéz témával, előbbi felmentő attitűdje utóbbi felelősséget firtató megfogalmazásával: a Védett nők és a Pokolhurok esetében a végeredményt tekintve olyan hibrid, ami erkölcsi, filozófiai és pszichológiai kérdéseket feszeget, de mindenekelőtt megfogalmazza a betokosodott narratívák problémáját.  Jellegénél fogva nem veti fel a változás, változtatás lehetőségét. Ez egy fontos könyv, de jó volna, ha a zsánerirodalomban is megjelennének végre a cigányság saját elbeszéléseit, narratíváit láthatóvá és befogadhatóvá tévő szövegek.[3] Olyanok, amelyek nem csak konstatálják az idegenség, értetlenség és ismeretlenség tényét, hanem valamilyen módon elkezdik felszámolni ezeket.

—————————————

 

Szélesi Sándor, Pokolhurok, Budapest, Pergamon, 2016.

 

————————————-

 

Bartis Attila, A nyugalom, Budapest, Magvető, 2018. cop. 2001.

 

Gombrowicz, Witold, Kozmosz, ford. Körner Gábor, előszó: Pályi András, Pozsony, Kalligram, 1998.

 

Herbert, Frank, Védett nők: a fehér pestis, ford. Kornya Zsolt, Budapest, Valhalla Páholy, Totem, 1993.

 

————————————-

 

Angelusz Róbert, Optikai csalódások: közvélemény, nyilvánosság, tabu, mimikri, Budapest, Pesti Szalon, 1996.

————————————–

 

[1] Azzal kapcsolatban, hogy valójában mennyire rasszista a magyar közvélemény, és hogy mennyire gondoljuk annak, érdekes felmérések és megállapítások vannak az alábbi kötetben: Angelusz Róbert, Optikai csalódások: közvélemény, nyilvánosság, tabu, mimikri, Budapest, Pesti Szalon, 1996. Itt szerepel egy olyan kutatási eredmény, amely szerint a közvélemény alapvetően rasszistábbnak, elutasítóbbnak gondolja az embereket, mint amennyire valójában azok, az ezt rögzítő narratívák pedig további torzulásokhoz, mélyebb elidegenedéshez vezetnek(213-252). Nem tudom, azóta készült-e erről újabb kutatás.

[2] Ennek a könyvnek minden sorából süt a zsenialitás, de én annyira utáltam és undorodtam tőle, hogy nem vagyok hajlandó még egyszer elolvasni. Gombrowicznak egyébként minden szövege zseniális.egyébként nem csak ezt, hanemszes érdemes elolvasni.e én anynira utáltam és undorodtam tőle, hogy nem vagyok hajlandó még egysze

[3] Még az is lehet, hogy már létezik ilyen, és ezzel kapcsolatban érdekelt volna Domokos Áron F.I.O.K-csoportban hivatkozott tanulmánya (romák a magyar sf-ben), de nem találtam meg. 🙁