A Pokolhurokról olvasott kritikákban[1] egy közös vonást találtam, mégpedig azt, hogy elsősorban nem magáról a könyvről szólnak, vagy legalábbis nem a szövegről[2].

Ez érthető is, hiszen nem lehet azt mondani, hogy a fiktív regényvilág egyértelműen elkülöníthető a mindennapi valóságunktól, és a regény által felvetett problémakör nagyon nehéz, bonyolult és messzire vezető kérdés, ami valamilyen formában mindannyiunkat érint.

De ha már ez egy „tudományos-fantasztikus mű”, akkor megpróbálom ebből kiindulva megközelíteni.

Mielőtt nekifogtam volna a Pokolhuroknak, elolvastam Frank Herbert A fehér pestis/Védett nők című könyvét, amit nagyon nem szerettem, és csak azért nem hagytam félbe, mert azt feltételeztem, ad majd valami támpontot a Pokolhurokhoz[3], és így is lett.

A védett nők több okból sem működött nálam. Először is a sokszereplős, pörgős krimi nem illik Herbert filozófikus elbeszélésmódjához. Amit a Dűne-ciklusban nagyon jól csinál, az itt teljesen lerombolja az olvasmányélményt, akkor is, ha kriminek olvassuk, akkor is, ha disztópikus sci-finek, meg akkor is, ha valami elgondolkodtatni vágyó nemtudommicsodának, mert a szépirodalmi szintet az ackiófilmes cselekménye miatt nem éri el.

Az sem segített a dolgon, hogy az ír kultúrához semmilyen kapcsolatom nincs, a róluk szerzett információim jelentős részét az a nő- és gyerekkínzó gyakorlatuk[4] teszi ki, amiért nemrég bocsánatot kért az ír katolikus egyház. Ugyanakkor az idegen közeg (és esetenként számomra érthetetlen utalások) mellett az ismerős is irritált: az ír önsajnálat meg túltolt büszkeség kombinációja bizonyos elemeiben hasonlít arra, ami a magyar kultúrában szintén megtalálható, (ez talán egy olyan univerzálé, ami az ősi narratív sémák eredménye) és bár jó (lenne igazán) tisztában lenni ennek a hagyományával, nagyjából ez az, amin mindannyiunk érdekében meg kellene próbálni végre a mindenféle traumákat feldolgozva és a felelősséget is elismerve túllépni, ami nem azt jelenti, hogy felejtsük el ezeket a narratívákat, hanem hogy írjuk át őket.

Szerintem nem hiteles úgy ábrázolni ezt a helyzetet, mint ami valamiféle nőuralomhoz vezet, ahol a nők szabad választása, hogy szülnek-e utódokat két-három vagy akárhány férfinek, akik erre udvariasan megkérik őket. Herbert könyve tulajdonképpen ott fejeződik be, ahol el kéne kezdődnie, és az volt az érzésem, hogy épp azért, mert a szerző ebbe már nem mert belegondolni, vagy ha igen, hát visszariadt attól, ami logikusan következne egy ilyen helyzetből. A könyv kérdése, hogy az őrületre való hajlamot, a világlátást a genetikai vagy a kultúrális örökség okozza, illetve leginkább, hogy el lehet-e egyáltalán különíteni ezt a kettőt egymástól. A Pokolhuroké pedig az, hogy hol van az egyéni és a társadalmi felelősség határa. O’Neill bekattanását a trauma idézi elő, amit elszenved: vagyis az erőszak erőszakot szül tétel hosszú kibontását olvashatjuk, teletűzdelve a kultúrákról, különbözőségről és megértésről szóló fejtegetésekkel és utalásokkal.

A főhős tulajdonképpen egy jószándékú átlegember, aki talán alapvetően hajlamos a megőrülésre – erre egyetlen utalást kapunk, tehát nem bizonyított, de az igen, hogy a bosszút a terrorizmus váltja ki belőle. John Roe O’Neill karaktere azért nem igazán hiteles, mert korábban semmi nem utalt a hasadt személyiségre az ír származáson kívül, ami önmagában még akkor is kevés, ha ez a regény egyik központi dilemmája. O’Neill nem egy zseni, viszont tisztában kellene lennie a tettei súlyával. Erre viszont csak Írországban ébred rá, és akkor hatalmasodik el rajta az őrület. A kimódolt, gondosan felépített és aprólékosan megtervezett bosszú és a hirtelen „megvilágosodás” között ellentmondás van, ahogyan az is nehezen elképzelhető, hogy egy középszerű kispolgár az addigi kiegyensúlyozott élete összeomlásakor tömeggyilkos lesz és nem mondjuk alkoholista.

Hiába vannak érdekes dilemmák a szövegben és érdekes karakterek, végig az volt az érzésem, hogy a szerző túl nagy fába vágta a fejszéjét, ezek a nehéz témák nem illeszthetők bele ebbe a keretbe, ami pedig a szereplőket illeti, egyikük sorsa sem tudott igazán érdekelni, így az együttérzés meg a sajnálat helyett leginkább untam Herbert regényét.

A Védett nők és a Pokolhurok főhősei szerintem sokban hasonlítanak, de utóbbi jobban fel van építve. Gábor O’Neill-lal ellentétben valószínűleg sosem volt békés, szerethető átlaggyerek, és a személyisége torzulását nem kizárólag a szülei halála és a nagymamája nevelési módszerei okozták, azok csak elmélyítették benne. Andi fejtegetése a gyász fázisairól és Gábor reakciója is kiemeli, hogy itt nem a trauma feldolgozatlansága a kiváltó ok. Nem azért hárít, mert olyan sérülékeny, hanem azért, mert az érzelmi intelligenciája nulla. Márpedig az nem lehetne az, ha a szülei halála előtt kiegyensúlyozott, problémamentes gyerek volt egy szerető családban. Hogy mégis vannak érzelmei, arra többször történik utalás, azzal összefüggésben, hogy ez a trauma feldolgozhatatlanságával, elbeszélhetetlenségével áll kapcsolatban. Csakhogy az elbeszélő alapvetően manipulatív, az olvasó minimum kételkedik abban, hogy Gábor igazat mond, és nem pedig a kitervelt játszma része egy-egy ilyen utalás.

Gábor készülődése sok hasonlóságot mutat O’Neill–ével. De míg O’Neill egy botcsinálta Shakespeare-hős, aki az előéletével és az őrültségével kiváltja a szánalmat és a megbocsátást az olvasóból, addig Gábor semmilyen részvétet nem képes kiváltani, hiszen az ő esetében a személyisége alapja tör a felszínre (165), ami nem hozható egy lapra a kulturálisan és genetikailag meghatározott ír sérelem-komplexussal. Gábor a könyv elején (ami a történet vége) O’Neill-lel ellentétben nem ébred rá a tettei súlyára, nem beleőrül abba, amit előidézett, hanem hárít és (részben jogosan) a társadalmat, a közeget okolja. A nyíltan támadó mellett a félrenéző, hallgatólagosan beleegyező attitűdöt, és az ehhez társuló álszentséget használja önigazolásra: „ti akartátok, az enyém csak a tudományos diadal.”(8)

A Pokolhurok szövege egyértelműen leképezi a szereplők vakságát és értetlenségét, és az egymástól való elidegenedést. Bence és Andi nem veszik észre, hogy Gábor nem a traumája miatt ilyen elutasító. Az, ahogy Andi bizonygatja magának és Gábornak, hogy Gábor nem rasszista, és jóravaló ember, ahogy Bence próbálja észérvekkel meggyőzni Gábort, nem csak ezeknek a szereplőknek a naivitását mutatja, hanem a vakságukat és az önámítást, amit a saját világba vetett hitük megtartása érdekében folytatnak, ami gyakorlatilag ugyanannak az előítéletességnek a pozitív vége, ami Gábor esetében a negatív: meggyőződésük, hogy x vagy y ilyen vagy olyan, és ehhez akkor is ragaszkodnak, mikor ennek az ellenkezőjét tapasztalják, és mindenképpen szereznek valamit, ami az eredeti hitük igazolására szolgál.

Amerikában hasonló a viszony Gábor és a kollégái között: ezek a szereplők sem magánemberként, sem a nemzeteik képviselőjeként, sem kollégaként, sem sehogy nem ismerik egymást. A nagy különbség abban van, hogy az amerikaiak nem szorulnak rá, hogy saját maguk előtt mentegessék Gábort, mert az ő világuk nem omlik össze attól, ha valakivel nem tudnak közös nevezőre jutni: Vanessa például elég hamar kialakít új kapcsolatot.

Andi házassága is ezt illusztrálja: Gábor nem feltételezi, hogy egy harcos feminista is találhat párt és az igényeinek megfelelő kapcsolatot magának, hiszen nem érti és nem ismeri Andit (sem), és nem is akarja érteni vagy ismerni.

Gábor egy rakás információt ad amerikai munkatársairól, de igazából egyik sem releváns. Ami fontos lenne, arról nem derül ki semmi, mert Gábor vak és érzéketlen. Az, hogy ez az érzéketlensége a nagymamájával szemben is megnyilvánul, ékes bizonyítéka annak, hogy (Herbert hősével ellentétben) mindez nem a traumája eredménye.

A Pokolhurok szövegében sehol nem szerepel tényként, hogy Gábor szüleit cigányok ölték meg. A feltételezés konkrét kimondása akkor történik meg, amikor egy megbízott ingatlanügynök (tehát egy teljesen idegen ember) a szomszédok húszéves pletykái alapján nyilatkozik az ügyről. (238.) A mindenki által tudott „titok” tehát egy pletyka, egy feltételezés, amit Gábor környezete tényként kezel és évtizedeken keresztül hagyja a felszín alatt munkálkodni, vagyis rombolni Gábor személyiségét és közegét egyaránt.

Gábor lélektelen munkát végez és lélektelenül végzi. Ez onnan is kiderül, hogy minden körülmények között képes rutinszerűen dolgozni. Ez pedig azt jelenti, hogy nem igazi tudós. A tudósokat a megismerés vágya hajtja, a felfedezés öröme és a tudás közkinccsé válásának a dicsősége élteti. Gábor szerint a tudomány „régi barát, logikus, okszerű, kiszámítható, távolságtartó” (152). Ez egyúttal azt is elárulja, hogy Gábornak fogalma sincs az igazi barátságról. Az értelmező szótár[5] szerint a tudomány

“1, A természet, társadalom és gondolkodás törvényszerűségeitől, valamint a környező világ megismeréséről és tervszerű befolyásolásának módjairól szóló igazolható ismeretek rendszere. (…) A nép egy tárgykörbe tartozó, tapasztalati úton szerzett ismereteinek összessége.

2, Azoknak az ismerteknek az összessége, amelyeknek vki birtokában van; egyéni tudás, egyéni ismeret. (…)Hozzáértés, szaktudás, szakismeret, szakértelem. (…)Sajátos ügyesség.”

Az tehát, amit Gábor csinál, valójában nem tudomány. Azzal a felkiáltással, hogy mindent meg akar tudni a cigányokról, nem néprajzi, szociológiai tanulmányokhoz fordul, nem ismerkedik meg romákkal, hanem olyanoktól szerez „információt”, akik nyilvánvaló ellenszenvvel viseltetnek a cigányokkal szemben, és ráadásul kihasználják és becsapják őket. A kapott értesülések pedig egyértelműen torzak és hamisak, de ez Gábornak természetesen nem tűnik fel, hiszen a forrásai kétes voltát sem ismeri el. A szövegből éppúgy nem kapunk releváns információt a cigányokról, mint Gábor. Gábor tehát nem, illetve nem megfelelő módon kutat, nem okoz örömet neki a megszerzett tudás és kifejezetten titkolja az eredményeit. Gábor laborbeli, vírus utáni kutatása párhuzamba állítható a cigánysággal kapcsolatos „kutatásaival”: „mindent tudni akarok róluk” – mondja, ami egy tudós alapvető attitűdjét is jelenthetné.

A kutatóknak is vannak előfeltevéseik, a kutatás pedig ezeknek az igazolására irányul. Csakhogy amíg egy valódi tudós valódi kutatása nem egyirányú, hanem eltérő, sokszor akár egymásnak ellentmondó forrással dolgozik, addig Gábor kizárólag azokhoz az emberekhez fordul, akik az ő eleve adott álláspontját erősítik, és nem ellenőrzi le a tőlük kapott „információkat”. Gábort nem „minden”, hanem egyetlen dolog érdekli, és nem veszi észre, hogy amit csinál, az nem a probléma feltárása, hanem éppen az elkenése. Igazából magát a problémát sem ismeri fel: nem saját magán, a traumája feldolgozásán dolgozik, hanem külső okokat és indokokat keres – és a környezete hathatós közreműködésével talál is.

Az információhiány és a nem megfelelő források használatának, és a valódi (akár személyes, akár tudományos) megismerésnek a problémája a szöveg minden szintjén megjelenik. Az olvasó egyedül Gábor elbeszéléséből értesül a történtekről, vagyis ő sincs a megfelelő információk birtokában, és nem is tud hozzájuk jutni, kénytelen a saját előzetes meggyőződésére hivatkozni az események és Gábor személyiségének, illetve cselekedeteinek megítélésében.

folyt. köv.

—————————————

Szélesi Sándor, Pokolhurok, Budapest, Pergamon, 2016.

 

————————————-

 

Herbert, Frank, Védett nők: a fehér pestis, ford. Kornya Zsolt, Budapest, Valhalla Páholy, Totem, 1993.

 

————————————-

 

[1]  http://szelesisandor.hu/a-pokolhurokrol-a-sajtoban-3144.html

[2] H. Nagy Péter rövid írását kivéve, amit vagy a könyvében, vagy Szélesi Sándor fészbúk oldalán lehet olvasni ; lásd még: http://www.unikornis.hu/vilag/20161130-romagyilkossagok-vagvolgyi-b-andras-szelesi-sandor-irodalom-kritika.html

[3] H. Nagy Péter sok más szöveget említ, ez nincs köztük.

[4] Elsősorban a Magdolna nővérek című film alapján, de több cikk is megjelent a témában az utóbbi években. https://www.imdb.com/title/tt0318411/

[5] https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara-1BE8B/t-4D5B8/tudomany-507F8/