Az önmeghatározás legegyszerűbb és egyúttal legnehezebb eszköze a saját név kimondása, és ha szükséges, annak kiterjesztése a származás és egy jeles cselekedet megmutatásával. A nevét vagy kapja, vagy szerzi a szereplő, és nagyon nem mindegy, kitől kapja, hogyan és mivel szerzi, vagy éppenséggel miért veszíti el.
Az Emese történetét elmesélő trilógiát alapvetően családtörténetként jelölték meg, és a szerző is beszélt arról, hogy szerinte a fantasy világokban gyakran alulértékelt és/vagy indokolatlanul hiányos a főhősök szüleinek, felmenőinek csoportja, mintha ez nem is volna fontos, vagy egyszerűen csak könnyebb lenne úgy felépíteni és előtérben tartani, titokzatossá és eleve beteggé vagy sérültté tenni egy figurát, hogy ezt nem részletezi, nem bontja ki a szöveg. Ha mégis felbukkannak a rokonok, akkor nagyon hamar kikopnak a szövegekből, mert a családtagokkal, főleg a szülőkkel való viszony általában statikus: feloldatlanul, megoldatlanul ellenséges, konfliktusokkal terhelt és az is marad, és/vagy a családtagok nem vesznek részt a küzdelmekben.
Az Isten gépei szerintem nem sci-fi-, hanem esszéregény, és mint ilyen, a szórakoztató irodalom felől olvasva hiányos, elnagyolt és nem felel meg az elvárásoknak. Viszont a tudományos diskurzusok olyan műfajai felől értelmezve, mint az esszé, vagy a tanulmány, a szöveg elég meggyőzően illusztrálja és igazolja saját állításait.
Miután lezárult a mém-pályázat, megszállt az ihlet.
A blogon olyan kötetekről írok, amelyek valamilyen szempontból túlmutatnak önmagukon: vagy különleges megoldásaik miatt, vagy mert érdekes és fontos kérdések feltevését teszik lehetővé, akár valamelyik zsánerrel, akár társadalmi szerepekkel, akár az irodalmi szövegek működésével kapcsolatban.
A holló jele-trilógia főhőse és narrátora, Ryhalt Galharrow régivágású lovagból a kortárs elvárásoknak megfelelő hőssé érik, mégpedig a már szintén kortárs ideáloknak megfelelő, önálló és aktív női szereplők támogatásával. A cselekmény alakulását leginkább a Ryhalt és a női szereplők közötti kapcsolatok fejlődése, dinamikája és jellege határozza meg.
Az Irha és bőr már a legelején elég egyértelműen szembesíti az olvasót nem csak a saját, nyílt vagy rejtett előítéleteivel, hanem a pc korlátaival is. Egyszerre ad tűpontos társadalomkritikát és pszichológiai magyarázatot az agresszióra meg a kirekesztésre, és vet fel hozzájuk kapcsolódó filozófiai kérdéseket, hogy aztán a végére az önmegvalósítástól elkezdve a felnőtté váláson át az egyén-közösség viszonyáig sokmindenre reflektáljon. Mindezt részletgazdag, aprólékos és átgondolt eszközökkel teszi hitelessé, de ez a regény nem (csak) ettől jó szöveg, hanem attól, hogy mindezeket képes egy egészen más, művészi-irodalmi kontextusba átemelni, és a művészi személyiség, az alkotás kínja meg a fantasztikus irodalom kanonikussá tételének kérdésévé is alakítani.
Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén