Az Isten gépei szerintem nem sci-fi-, hanem esszéregény, és mint ilyen, a szórakoztató irodalom felől olvasva hiányos, elnagyolt és nem felel meg az elvárásoknak. Viszont a tudományos diskurzusok olyan műfajai felől értelmezve, mint az esszé, vagy a tanulmány, a szöveg elég meggyőzően illusztrálja és igazolja saját állításait.

Bár a regénynek eléggé szerteágazó definíciói vannak, az sff irodalom felől nézve talán leginkább olyanok állíthatók róla, mint hogy hosszabb időtartamú történéseket tartalmazó, nagyobb terjedelmű írásmű, amelynek a cselekménye több szálon fut; több, egymással bonyolult, és változó kapcsolati hálóban lévő szereplője van, általában fejezetekre tagolódik, vannak benne epizódok, tartalmaz leírásokat és jellemzéseket.

Az Isten gépei cselekménye ugyan térben és időben elég nagy kiterjedésű, ám kevés szereplőt mozgat, a történéseket nem a szereplők közötti kapcsolati-érzelmi viszonyok alakulása határozza meg, hanem a mesterséges intelligencia fejlődési görbéje. Fejezetek ugyan vannak benne, az elején még epizódok is, leírásokat is tartalmaz, de ezek a kevés városi teret leszámítva minimum bolygóléptékűek, a karakterépítés pedig szintén nagyon csökevényes a hagyományos értelemben véve: a Szófiákat ugyanis (csak) az jellemzi, hogy g.m.h-k, és hogy kamaszkorukban megpróbáltak lázadni ez ellen.

Nincsenek igazi karakterek, nincsenek jellemek, a szereplőket leginkább a neveik és az aktuális bolygójuk (és minimális külső jegyek, mint pl szakáll) alapján lehet megkülönböztetni, nagyon hasonló módon fejezik ki magukat, hasonlóan élnek és gondolkodnak, azonosak a tapasztalataik, ugyanúgy látják a világaikat és egységesen keresik a megoldást, még akkor is, ha időnként rövid és hamar lezáródó vita támad köztük.

Az Isten gépei valószínűleg nem is novella, (bár mondhatjuk akár, hogy van benne váratlan fordulat) hiszen annál nagyobb terjedelmű, fejezetekre oszlik és több narrátora van – vagyis ez utóbbi sem igaz teljesen, mert a két narrátor bizonyos értelemben ugyanaz. A rövid történet által megkövetelt, koncentrált történetvezetésnél széttartóbb, a  „jövőszimulációs ötletgyűjteménynél”[1] viszont koherensebb a szöveg.

A történet úgy indul, mint egy sci-fi regény, de aztán ahogy a szereplők távolodnak emberinek tekinthető jellemzőiktől (amelyekből amúgy sincs sok), úgy vált át inkább először ismeretterjesztő, majd pedig esszéisztikus hangnembe. A regényszerűség illúzióját olyan eszközökkel teremti meg, mint például egy házibuli kötelező elemei a zenétől kezdve a rosszullétig, Budapest ismert helyszíneinek felidézése, vagy hogy a komolyan veendő nők ezekben a világokban is szoknyát, blúzt, meg magassarkút[2] hordanak.

A technológia kezdettől fogva be van iktatva nem csak az elbeszélő és olvasó, hanem az elbeszélő Szófia és a megfigyelt Szófia közé is: az olvasó először azt „látja”, amit Szófia 1. a másik fejében készített felvételek alapján adathalmazokból összegyűjt, rendszerez és értelmez. Az elbeszélő eleve más nézőpontot és kódokat működtet, mint amilyenekkel egy „cselekményes” sci-fi felől indító olvasó rendelkezik, de eleinte még a hagyományos szempontok szerint válogat, hogy aztán ezeket elhagyja. Mindaz a személyesség, ami a szöveg kezdetére jellemző (a családi kapcsolatok, a kisebb, konkrét terek, a génmódosítás és a megfigyelés kettős traumája), a későbbiekben jelentőségét veszti és felváltja a fejlődés aspektusainak vizsgálata.

A kezdeti elbeszélő, Szófia 1. helyett aztán Szófia 2. lesz a narrátor, és sokáig úgy tűnik, ő(k) a főszereplő(k). Az első, ezzel ellentétes utalás akkor kerül elő, amikor Jeff Bezos megjegyzi, hogy kiváncsi Narayan „személyiségének alakulására”, majd kiderül, hogy az omegákat hívják Isten gépeinek, Narayan a maga sok szövegével szintén narrátornak tekinthető, a befejezés pedig végleg egyértelművé teszi: a „regény” főhősei az omegák, az emberek által létrehozott, de aztán saját magukat fejlesztő MI-k, akik fejlődésük regénybeli csúcspontján önálló döntést hoznak az emberiség megmentése érdekében.

Az egyén, egy kivételes és sajátos emberi karakter helyett tehát gépek az igazi főhősök, amiket ráadásul nem is ismerhetünk meg egészen: több a kérdés velük kapcsolatban, mint a válasz. A szövegből hiányzik az emberi lépték: nem csak a bolygókat mozgató energiák hatalmasak, hanem a fejlődéssel együttjáró társadalmi-filozófiai kérdések felvázolása, kezelése, néhány mondatban vázolt megoldása is nagyvonalú.

A szereplők nem egyszerűen a technológiai fejlesztésekkel dolgoznak az emberiség jótevőiként, de minden ezzel kapcsolatos hatalom, beleértve a tájékoztatás, a kommunikáció eszközeit is, az ő kezükben van. Vagyis ők döntenek arról is, hogy mikor és hogyan tájékoztatják az emberiségnek azt a részét, akik pusztán a haszonélvezői ennek a társadalomnak. Vannak tehát a nagyhatalmú, folyamatokat átlátó és a kommunikációt irányító vezetők, meg van az emberiség többi része, mint valami massza, amelyik az általános jólétben különböző módon önmegvalósít, például unaloműzés szándékából művészi tevékenységet folytat. (Ezen a ponton azért elgondolkodtam, hogy nem volna-e jobb mindezt ironikusan olvasni…)

Az egyes szám első személyű elbeszélésmód miatt mindez magától értetődően tűnik etikusnak és jogszerűnek (ezzel is hangsúlyozva a szingularitás pozitív jellegét). Ezzel a szöveg azt is állítja, hogy a szingularitás következményeként a kiemelkedő képességűek egyúttal erkölcsileg is fejlettebbek a többieknél, és erre vannak kevésbé direkt utalások is. Abbahagyják a g.m.h. megfigyeléseket, az emberek jóléte érdekében használják a technológiákat, stb. Az erkölcsi normák alakulása csak a fejlődési görbe egyik összetevőjeként szerepel, nem pedig állandó, változatlan, az emberek identitásához tartozó lényegi elemként. Ezek a dilemmák szinte csak mellékesen, elnagyoltan és kevés reflexióval kísérve jelennek meg a szövegben: a szereplők ezeket is a logikus, számításon alapuló gondolkodásmódnak rendelik alá.

Nem értek egyet a kötet végén található esszé azon megállapításával, hogy a szöveg „értékítélettől mentesen nyúl a felgyorsult technológiai fejlődés kérdéséhez”[3] és elfogulatlan a mesterséges intelligencia meg a technikai szingularitás megítélésében. Nekem egyértelműen úgy tűnt, hogy mindkettőt pozitív színben tünteti fel a szöveg, aminek egyik jele, hogy az elbeszélő a maga csökevényes módján érzelmileg kötődik az omegákhoz és sajnálja őket.

A szöveg tehát azt állítja, hogy bizonyos fejlettségi szint után az intelligencia személyiséget eredményez. Ezt csak erősíti, hogy az emberi(nek tekinthető) szereplőknek sincsenek sokkal markánsabb személyiségjegyei. Lehet, hogy ami létrejön, az személyiség (bár ezzel is vitatkoznék, ha az lenne a téma), de hogy nem valódi regénykarakter, az biztos. Az Isten gépei koherens, ugyanakkor távolságtartó és elidegenítő, ami önmagában még nem jelentené azt, hogy ne működhetne regényként, és benne a szereplők karakterként.

De ennél többről (illetve jóval kevesebbről) van szó: Szófia önként vállalt halála és a szenvedése sem váltja ki az együttérzést vagy a gyászt. Az a világ pedig, amelyben egy nő úgy lép egy férfival kapcsolatba, hogy kiskosztümben tipegve rongyol a lift után, hogy aztán újságíró-hiénának álcázza magát, tényleg megérett a pusztulásra. Sem a milliókat, sem a manipulatív főhősöket nem lehet sajnálni, de amikor már egy kutya sorsa sem vált ki aggodalmat, az több, mint gyanús. A „klasszikus” hősök esendőek, tévednek, hibáznak, az érzelmeik irányítják őket, a számításaikba rendre hiba csúszik a többi kiszámíthatatlan tényező (vagyis más emberek vagy éppen zsánertől függően például a mágia) miatt. Az ő esetükben a motiváció legtöbbször a közvetlen környezet, a közeli hozzátartozók megmentése, de ha egy egész közösség érdekében cselekszenek is, az sosem jelent több bolygónyi élőlényt, több univerzumot.

A világok (és a szereplők) pusztulása nem csak a felfoghatatlan lépték miatt nem tud átélhető, megrendítő lenni, hanem a szöveg „sterilitása” miatt sem. A párbeszédekben[4], hosszú, történelmi összefoglaló-jellegű elbeszélésekből lassan kikopik minden, ami kezdetben lehetővé tette, hogy a szöveget a regény műfaja felől lehessen olvasni. Ahogy a bolygómásolás nem szobrászművészet (még egy MI számára sem), úgy a történetbe szerkesztett, a jövőre vonatkozó tudományos elméletek párbeszédbe épített együttese sem cselekményes regény.

A szöveg így önmagában leképezi az általa leírt folyamatokat: ahogy az emberiség meghaladja önmagát és átalakul elődeit (vagyis saját magát) elpusztító szuperintelligenciává, úgy falja fel a szingularitás és poszthumanizmus elméletein alapuló spekuláció a hagyományos értelemben vett sci-fi regényt. Mindennek a megkoronázásaként/igazolásaként a kötet végén még egy esszé is helyet kap, amely nem csak összefoglalja az olvasáshoz használható elméleti hátteret, hanem ráadásként elhelyezi a szöveget a hasonló témájú írásművek között.

Richard Morgan szerint a sci-fi, mint olyan, hamarosan meg fog szűnni[5]. Elképzelhető, hogy nem a sci-fi megszűnéséről[6] beszélhetünk, hanem inkább több alkategórára való felbomlásáról: a korábban érvényes, a cselekményes regény, a (szép)irodalom kódjait használó, és ezért a fantasyhoz közelebb álló „hagyományos” sci-fi mellett megjelent a tudományos diskurzusok műfajait, az esszé és a tanulmány eljárásait imitáló, új típusú sci-fi, amelynek egyik példája lehet az Isten gépei. Azt nem gondolom, hogy teljesen fel fogja váltani, és ezzel eltünteti a színről a „regényszerű” sci-fiket: egy ilyen újabb típusú szöveg ugyanis más jellegű olvasási stratégiákat és megközelítési módot igényel, és nagyon valószínű, hogy a közeljövőben sem mindenki tudja vagy akarja majd elsajátítani és használni ezeket.

 

Markovics Botond/Hackett, Brandon, Isten gépei és más történetek mesterséges intelligenciákról, Budapest, Agave, 2018.

 

 

[1] http://ekultura.hu/2018/12/03/brandon-hackett-isten-gepei-es-mas-tortenetek-mesterseges-intelligenciakrol

[2] Még nem tudtam eldönteni, hogy a fiktív nők ruhatárából a szűkszoknya-tűsarkú kombináció, vagy az overál vált ki belőlem szélsőségesebb reakciókat.

[3] Bécsi József, Az önmaga istenévé lett ember, in: Hackett, Brendon, Isten gépei, Budapest, Agave, 2018.

[4] A nyelvek keverése nekem nagyon problémás volt, pedig nem vagyok nyelvész, de mint kiderült, nem alaptalanul: lásd a molyon Oriente hozzászólását (ő viszont nyelvész).

[5] https://ectopolis.hu/interju/a-sci-fi-mint-onallo-mufaj-a-jovoben-minden-bizonnyal-meg-fog-szunni-interju-richard-morgan-sci-fi-es-fantasy-iroval-2-resz/

[6] Műfajként biztosan nem tud megszűnni, mert nem az. Nem tudom, mi volt az eredeti angol kifejezés az interjúban. Nem egyszerű szakkifejezéseket pontosan fordítani, ráadásul magyar szövegekben gyakran titulálják idegennyelvű forrás híjján is „műfajnak” a zsánereket. Ennek a jelenségnek a vizsgálata is megérne egy diploma-fejezetet.