Veil haza akar jutni. Nem tudjuk, hogy milyen a Föld, csak azt, hogy Veil szeme előtt a gyönyörű földi táj lebeg, és hogy ő nem mehet oda.

És hogy Madekwe is azért annyira vonzó, mert Veil számára a Földet testesíti meg –  ez már az első találkozásuktól megfigyelhető, de a befejezés teljesen egyértelművé teszi; és amit többek között a direkt jelenetekhez használt hasonlatok érzékeltetnek (pl 416, 419). Az sem mindegy, hogy a szöveg többi hasonlata viszont a marsi élet jellegzetességein alapul.

Hannu végső szónoklata nem „kipécézi” Veilt, hanem neki és róla szól: az egész történet lényege – ahogy Osiris már az elején megmondja: „Ideje rendbe tenned az életed, készenléti”(96.) – vagyis ha Veil elérhetetlen álmokat kerget ahelyett, hogy megélné azt, amire lehetősége van, akkor sem egyik, sem másik nem lesz az övé. Ami pedig a befejezést illeti, két lehetséges értelmezést is ad a szöveg.

Lehet, hogy Veil végül belátja, hogy a realitást nélkülöző álmodozás helyett azon a helyen és abban a helyzetben kell boldogulnia, ahol és amiben éppen van. Ebben az esetben a történet azért nem fullad giccsbe, mert Veil előkészületeiből látható, hogy mi is lesz majd ez a „boldogulás”. A másik lehetséges változat is éppen ezzel függ össze: az is lehet, hogy egyszerűen csak elmúlt a teljes gőz időszaka és Veil reálisabban méri fel a lehetőségeit, mint az ébredése után közvetlenül.

Veil a Földről szőtt álmok helyett a marsi realitásra vált, ám ez valahogy nem annyira szomorú, hogy sajnáljuk miatta, de nem is annyira vigasztaló, hogy pozitív befejezésként értelmezzük. Veil egyszerűen csak felnő, és ez nem jó vagy rossz, hanem egy tény, az emberi élet része. Ahogy az élet része a többi ember és a hely (mindegy, hogy az a Föld, vagy a Mars), ahol éli ezt ez életet – egyszerűen csak meg kell látnia, ami az orra előtt van és tudnia kell értékelni. Veil ennek belátásával a jut el a lehetőségig, hogy rendbe tegye az életét. Az ember előtt álló lehetőségek nem meglátása folyamatos a szövegben: ahogy a vonatablakra vetülő képeknek semmi közük a marsi tájhoz (220), ahogy a reklámok és a média hazudnak, ahogy a marsi kocsmákat “a valóságtól változatos mértékben eltávolodott helyiek” (262) töltik meg, akikre Veil és Luppi “ügyet sem vetnek”.

A Veilbe épített kiegészítés gestalt elemzéseket végez. És nem csak az övé, hanem Hannué, Chakanáé és másoké is (64, 178, 434, 437, 496). Vagyis nem Veil maga, hanem helyette a technológia végzi el azt, ami az értelmes emberi létezés alapja kellene, hogy legyen.

A Gestalt-pszichológia, vagyis az alaklélektan „megtartja a „belsőt”, de az elemek helyett egészekben és szerveződésekben gondolkodik.”[1] Veil gyakorlatilag láthatatlan egészekkel és szerveződésekkel hadakozik. „Az alaklélektan a többletes megoldások híve. Képviselői számára az egész nem pusztán több, mint részeinek összesége, hanem elsődleges is a részekhez képest. (…) Az egész és az értelmes szerveződés nem az abszólút eszme vagy a lélek belső szerveződésében keresendő, hanem a világban, a természetben.”[2] –  Veil számára pedig ez a Mars, akár akarja, akár nem.

„Az alaklélektanosok szerint a rend előbb jön létre, mint a megoldás”, ez a Wolfgang Köhler nyomán belátásos tanulásnak nevezett folyamat lényege.[3] Veil egy ilyen rendben próbál meg eligazodni a cselekmény folyamán, hogy megtalálja a megoldást, amiben a hazaútja biztosítékát látja. A hazaút ugyan nem sikerül, de a regény végére megtanulja észrevenni az őt körülvevő világot.

A Gestalt-elmélet „a felülről lefelé ható tényezőknek tulajdonít döntő szerepet. Az egészeket és a struktúrákat tartja elsődlegesnek, s ugyanakkor magát a világot is rendezettnek véli. Mentális életünk nem akcidentális kapcsolatokat képez le a világból, hanem lényegi értelmi összefüggéseket. Maga a külvilág tartalmaz értelmi összefüggéseket, és mi ezek megragadására irányulunk a puszta asszociálás helyett.”[4] Veil a nyomozás során pontosan ezt teszi: mindig az egészet próbálja nézni és a „gyülekező anomáliák” (68, 157-158., 187., 270., 309, 333) mögött meglátni a struktúrát.

A Gestalt szerint „a fejlődés a környezet és a genetikai program kölcsönhatásának eredménye. Maga a tanulás pedig alapvetően egy helyzet értelmezésének megváltozása, lényege nem a teljesítmény, hanem a jelentés átalakulása, a viselkedés megváltozása ehhez képest már „csak” teljesítés, végrehajtás.”[5] „Viselkedésünket nem a dolgok határozzák meg, hanem az, hogy mit jelentenek azok számunkra”[6] Veil azért szeret bele Madekwébe, mert a Földet jelenti neki, és azért válhat a többiek játékszerévé, mert csak a hazaút lehetősége lebeg a szeme előtt.

Veil a Gestalt-pszichológia felől olvasva (is) neurotikus: „egzisztenciális krízisben van – vagyis úgy érzi, hogy lelki szükségleteit, amelyekkel azonosult, és amelyek éppoly létfontosságúak számára, mint a lélegzetvétel, nem elégíti ki jelenlegi életmódja. (…) Bár nagyon is meglehet, hogy azért viselkedik úgy ma, ahogy, „mert” valamikor valami történt vele, nehézségei mégis inkább abban rejlenek, ahogyan ma cselekszik. Nem tud a jelenben boldogulni, és amíg meg nem tanulja, hogyan kell keletkezésükkor bánni a problémákkal, nem tud majd a jövőben sem boldogulni. (…) A neurotikusnak nehezen megy, hogy teljes mértékben részt vegyen az itt és mostban, mivel a múltbeli befejezetlen ügyei az útjában állnak.”[7] Veil a múlt siratásával összekötött jövőbeli álom kergetéséből a cselekmény végére megérkezik az “itt és mostba”: meglátja a regény legelején szánalmasnak leírt marsi eső szépségét, képessé vált megélni azt, amit a Mars akkor és ott nyújt neki.

Morgan szövegei széttartónak tűnnek, de mégis koherensek, mert mindig van mögöttük valami társadalmi és/vagy morális kérdés. Ezeket pedig többek között a szexjelenetek támasztják alá – nem elfedik, hanem megjelenítik. Hogy kinek mi a sok meg az elég, az egyéni preferencia kérdése. Például a Légszomjban a direkt szexjelenetek ráhagyással kb 20 oldalt tesznek ki (ebben még a Torres szeretőivel folytatott interjúk is benne vannak), a teljes szöveg meg 509 oldal.

Az érdekes inkább az, hogy olvasóként is képesek vagyunk-e meglátni a részletek helyett az egészet – pontosabban inkább az, hogy milyen nézőpontból konstruáljuk meg ezt a bizonyos egészet – hiába találkozunk ugyanazzal a rendszerrel, ha meggyőződésünk, érdeklődésünk vagy egyéb preferenciáink miatt mást-mást emelünk ki és kapcsolunk össze, vagyis ugyanazon egész érzékeléséből is máshogy építjük fel a struktúrát. Ráadásul mindez “nem feltétlenül jelent bármit is…” (333).

A nők megjelenítése nem merül ki a női karakterek felsorakoztatásában és még abban sem, hogy egyénítettek és fontos szerepet töltenek be a cselekményben. A női minőségek folyamatosan jelen vannak a szövegben: ilyen Pachamama-hívők vallása, ami tulajdonképpen a matriarchálissá fejlődött kereszténység, Veil saját anyja, a Föld(anya) meg Madekwe utáni vágya, Bradbury mint a „a Hasadék felékszerezett királynője” (466) és az olyan részletek is, hogy Martina Sacran nem Veil „szaros tündérkeresztanyja”(435).

Mindeközben a vállalati korrupció, a hadsereg, a rendőrség és a politikai szereplők finoman szólva nem tiszta kapcsolatától kezdve, a technológia és az emberek ki- és felhasználásán, a nők, gyerekek, a prostituáltak meg a melósok kiszolgáltatott helyzetén, a bulvársajtó kontra tényfeltárás jelentőségén, a dilettáns fiúzenekarokon meg a vallási fanatizmuson át nagyon sokmindenről szó esik, egészen a mítosz- és legendeképződésig. Ez utóbbi egyrészt Veil és Hidalgo alakjára is reflektál (nem is akárhogy: lásd pistacó, ogbanje[8], pl 437), másrészt zseniális módon kapcsolja be Lovecraft életművét: Osiris elbeszélése alapján még az is lehet, hogy Chtulhu és a Nagy Öregek már nem a földi óceánok mélyén alszanak, hanem megdöglöttek és a világűrből összeszedett hulláikat elásták a Marson (273, 277), de szerepüket átveszi a Földi Felügyelet, ami egy “álmos, de nagyon éhes polip” (187).

folyt. köv.

———————————————-

fotó:  https://www.nasa.gov/press-release/goddard/2020/mars-nightglow

———————————————-

Morgan, Richard K., Légszomj, ford. Farkas Veronika, Budapest, Agave Kv., 2020.

———————————————–

Perls, Fritz, A Gestalt-terápia alapvetése; Terápia testközelből, ford. Turóczi Attila, Budapest, Ursus Libris, 2004.

 

Pléh Csaba, Pszichológiatörténet: a modern pszichológia kialakulása, 2. kiad., Budapest, Gondolat, [1995], cop. 1992., 158-171.

 

Pléh Csaba, A lélektan története, 2. bőv. kiad., Budapest, Osiris, 2010., 365-385.

 

———————————————-

[1] Pléh Csaba, Pszichológiatörténet: a modern pszichológia kialakulása, 2. kiad., Budapest, Gondolat, [1995], cop. 1992. 158-171, 158.

[2] Pléh 159.

[3] Pléh 165.

[4] Pléh 167.

[5] Pléh 169.

[6] Pléh 170.

[7] Perls, Fritz, A Gestalt-terápia alapvetése; Terápia testközelből, ford. Turóczi Attila, Budapest, Ursus Libris, 2004. 62, 82-83. (első kiemelés az eredetiben, második tőlem o.o.)

[8] https://en.wikipedia.org/wiki/Ogbanje