A gyerekekkel és a testtel kapcsolatos az újhumán lét alapvető jellemzője is, ami pedig az emberiség, mint biológiai faj meghaladását jelenti.
A Biológiai Lexikon szerint:
“faj (species)
- Az organizmusok egy olyan csoportja, melyen belül az élőlények egymáshoz jobban hasonlítanak, mint más csoportok tagjaihoz; és nem lehet tovább osztani őket két vagy több fajra. A faj meghatározás pontos definíciója attól függ, hogy melyik fajkoncepciót vesszük figyelembe. A biológiai fajkoncepció szerint egyazon fajba olyan egyedek tartoznak, melyek képesek egymással szaporodni és így szaporodóképes utódokat létrehozni. Ugyanakkor, számos más fajkoncepciót is létrehoztak, mint pl. a filogenetikus (leszármazási) fajkoncepció és különböző tipológiai fajkoncepciók. Jellemzően egy faj számos helyi populációt alakít ki a földrajzi elterjedési területén belül szétszóródva. Egyetlen fajon belül az egyedek egy csoportja földrajzi vagy viselkedésbeli tényezők miatt szaporodásában elszigetelődhet a többiektől, így idővel egy új és különálló faj fejlődhet ki eltérő jellegekkel és formákkal.
- Az organizmusok rendszerezésében használatos rang vagy kategória. A hasonló fajokat nemzetségekbe soroljuk, míg egyetlen fajt tovább bonthatunk alfajokra vagy rasszokra (fajtákra).”[1]
Ebből most a következőt emelném ki: “a biológiai fajkoncepció szerint egyazon fajba olyan egyedek tartoznak, melyek képesek egymással szaporodni és így szaporodóképes utódokat létrehozni.” Ez a követelmény teljességgel hiányzik a történetből. Vagyis hőseink biológiai értelemben már a cselekmény kezdetekor sem az emberi faj alkotói. Vireni nem akkor lett újhumán, amikor megkoronázták, hanem akkor, amikor a női testek elveszítették a szaporodáshoz köthető funkciójukat. Nem véletlen, hogy a szövegben kétszer is nagyon hangsúlyos a nappali közepén lebegő mesterséges méh képe. A szaporodás elszakadt az emberi testtől, az anyaság, mint felmenő fogalma a biológiai női minőségtől.
Marion csak végigviszi a folyamatot, aminek a közepe már Vireni számára is természetes. Az utódok bizonyos, de nem biológiai értelemben szaporodóképesek – hiszen bárki összerakhat egy új tudatot, amire majd azt mondja, hogy a gyereke. És vajon ki garantálja ennek az összeollózott adathalmaznak a jogait? Lesznek-e jogai egyáltalán, vagy csak a „szülőjének” jár a szerzői jog a létrehozásáért? Svetlana Vireni életében betöltött pótanya-szerepe azért áll közel a biológiai anya fogalmához, mert Svetlananak nincs beleszólása Vireni tulajdonságaiba.
A személyiség kifejlődése alapjaiban nem kontrollálható folyamat: az egyéniséggel megszületett embert lehet irányítani, befolyásolni, de kialakítani, vagy átalakítani nem. Marion viszont maga alkotja meg a digitális gyerekeit, neki van beleszólása az eredménybe. De éppen ezért a céljával ellentétes eredményt ér el: Marion a valódi gyerekvállalás kockázatainak és meglepetéseinek megszüntetésével, a teljes kontroll bevezetésével a kiszámíthatatlan eredménnyel járó művészet helyett pontosan lekövethető sorozatgyártást, vagyis legfeljebb tisztességes iparosmunkát végez.
Az Eldobható testek című regény főszereplői a cím alapján az eldobható testek, és a szöveg többek között arra az igazságtalanságra világít rá, ahogyan mi bánunk a saját testünkkel: pont úgy, mintha eldobható lenne (tisztelet a kivételnek). Tespedünk, nem mozgunk vagy épp ellenkezőleg: élsportolóként tönkremegyünk; nem eszünk/túl sokat eszünk/junk food-ot eszünk. Nyávogunk, hogy ilyen, vagy olyan/nem ilyen, nem olyan, kicsavarjuk a hazug szelfi kedvéért, mert másnak akarjuk magunkat látni és láttatni, mint amilyenek vagyunk, rátetováltatjuk az örök szerelmünk nevét, hogy aztán két hónappal később megpróbáljuk eltávolíttatni stb. A test olyan érték, amit nem becsülünk, se a magunkét, se a másét: ennek az eredménye az egyik oldalon a prűdség, a másikon a pornó (sőt: ez a kettő igazából gyakran van ugyanazon az oldalon), meg a zaklatások és a túlhájpolás úgyszintén.
Az örök elégedetlenség a testünkkel, önmagunkkal szemben, ahelyett, hogy megbecsülnénk és örülnénk neki. Annak a jólétben, biztonságban élő embernek a nyafogása, aki megtehetné, hogy törődik a testével, és meghálálja, hogy a teste alapvetően egészséges és megfelelően működik, de ehelyett elhanyagolja, (és másoktól is elvárja ehhez az asszisztálást) az nem csak saját magával igazságtalan. Hanem azokkal is, akiknek komoly akadályokba ütközik ugyanez: háborúban vagy elnyomásban vagy mélyszegénységben élők, fogyatékkal élők, erőszak áldozatai, mentális betegek, stb. (Hogy érthetőbb és érezhetőbb legyen a kontraszt, tessék elolvasni mondjuk Radnóti Miklóstól a Negyedik eclogát.[2])
A szövegben a „tudat” fogalma egy digitálisan leképezhető adathalmazt jelöl, amelynek része a lélek és a gondolatok is, és éppen teljesen leválófélben van róla a testtudat.
A regény egyik legjobb része, amikor Vireni evési problémáit taglalja, mert hihetően mutatja be azt a helyzetet, amikor valaki annyira elvesztette a kapcsolatot a természetes, biológiai közegével, hogy már nem vesz tudomást a testéről és annak alapvető szükségleteiről, mert olyan szinten szakadt már el tőle fejben. Az újhumán létezésben Vireni be van zárva a testébe, nem pedig lakik benne. A saját testben otthon lenni, amikor magától értetődően elfogadja, használja, próbára teszi és ápolja is, még a természetes állapot (kellene, hogy legyen – és ez igaz a módosított testekre is). Az újhumánok ennek a kiiktatásával nem sok-sok saját testet nyertek, hanem sok idegen testet: ezzel elvesztették az esélyt arra, hogy elégedettek legyenek magukkal, hogy önazonosak legyenek. Ezt az esélyt újhumánként Pruce kapja meg – a mindenféle testek próbálgatásával és a boncolást a „kisgyerek felfedezi a testét” korszakhoz társítva. A pedagógiailag szuper jó módszer elsőre morbidnak tűnik, de másodikra nagyon vicces, amikor rájössz, hogy egy jól fejlődő nem fiktív kisgyerek simán hozza ezt a szintet. De Marion közömbös, Vireni meg viszolyog a gyerektől. Vireni képe az anyaságról ugye a nappali közepén békésen lebegő műméhben merül ki – ez meg azt mutatja, hogy a szülőség a gyakorlatban köszönőviszonyban sincs azzal, ahogy az ember előtte elképzeli, még az újhumánoknál sem.
A szereplők a testeket egyáltalán nem úgy váltogatják, mint a ruhát: a ruha funkciója ugyanis elsősorban (mármint bizonyos anyagi szint fölött) a saját egyéniség megmutatása. Ami a ruhákat illeti, egyrészt a szereplők teljesen jó, funkcionális cuccokat nyomtatnak maguknak, semmi magassarkú meg szűkszoknya, vagy overál (bár ez utóbbi már mindegy volna, hiszen pisilés helyett lehet új testet nyomtatni), csak Marionnak marad a kiskosztüm, de ő meg is érdemli. Illetve egy megjegyzést megér a kalap-mániája: az angol arisztokrácia kötelező kelléke elég hatásos utalás arra, mit is gondol Marion magáról – és annak a jele, hogy a többiekkel ellentétben ő (és még egy-két szereplő) még ilyen körülmények között is valóban önkifejezésre próbálja használni a ruháit, de csak a hivalkodásig jut.
Az új test viszont épp azt teszi lehetővé, hogy a használója valaki más legyen. Az ego-maszk már csak maszk[3], vagyis az „én” többé már nem „egy a megkülönböztetett személyek közül. Mindaz, amit egy ember saját magával azonosít, magára vonatkozóan tudatában megél, beleértve testének (olykor megnövelt) határait is”)[4], hanem egyfelől a „massza” alkotórésze, másfelől az a semmi, ami az álarc mögött van. A sherlock a burkot elemzi, a nyomtatott, műanyag felszínt kapargatja, a megtanult reakciókat ismeri fel. Mert ezalatt nincs semmi, se egyéniség, se személyiség, és legfőképpen nincs nyomozni, megfejteni, felfedni való titok, csak digitális adathalmaz, amit katalógusokból választanak. Az elképesztően változatos alakban megjelenő „ember” végtelenül unalmas és üres. Annyira, hogy sajnálni sem tudjuk őket, és ez alól Vireni sem kivétel. Az egyetlen igazán szerethető karakter a történetben Evron, aki épp attól lesz szimpatikus, hogy megmaradt bizonytalannak, gyávának és esendőnek: vagyis minden tekintetben megmaradt embernek. Nem véletlen, hogy egyedül Evron igazán szép a szereplők közül: az ő teste egyedi és az is marad. Az implantátumokkal felturbózott testek azért mások, mint a nyomtatottak, mert ott még ott van az, ami nélkülözhetetlen.
Nálam egyetlen ponton bicsaklott meg a történet, és lett egy kicsit parodisztikus, mégpedig amikor Melvin Kadek közvetlenül a „tárgyalása” előtt elkezd azon lamentálni, hogy mi tetszett meg neki a feleségében, miközben a többiek siettetik. Ez a jelenet azzal együtt, hogy a cselekmény gyakorlatilag egy botrányos válást terjeszt ki az egész Naprendszerért folytatott küzdelemmé, a szappanoperák kódját dobja be a szövegbe.
folyt. köv.
————————————–
Brandon Hackett, Eldobható testek, Budapest, Agave, 2020.
————————————–
[1] https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/oxford-typotex-biologiai/ch01s06.html
[2] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Szoveggyujtemeny-szoveggyujtemeny-1/a-xx-szazad-irodalma-9C3D/radnoti-miklos-1909-1944-A5A2/versei-A5A3/negyedik-ecloga-A64A/
[3] http://mek.oszk.hu/adatbazis/magyar-nyelv-ertelmezo-szotara/szotar.php?szo=MASZK&offset=35&kezdobetu=M