Zsoldos Péter regénye látszólag egy sci-fibe oltott szerelmi történet, valójában pedig az irodalom és a művészetek mibenlétéről, az emberi lét lényegéről tesz fel kérdéseket, és ad lehetséges válaszokat, irodalmi és képzőművészeti utalások segítségével.

A regény elbeszélője, Herb Spaak egyes szám első személyű narrációja nagyon közvetlen, bensőséges beszámoló, amelynek címzettje nem az olvasó, hanem a magát írónak álcázó tiszt. A hangnem és az olvasó reflektálatlan pozíciója eredményezi azt az érzést, hogy itt valami olyannal találkozunk, ami nem tartozik ránk.[1]

Ennek a történetnek nem Herb, March és Carol a főszereplői, hanem Herb, a magát írónak álcázó kihallgató tiszt és a mindehhez asszisztáló olvasó. Az a viszony, ami Herbet a cselekmény nem jelen lévő valódi írójához, és a hallgató ál-íróhoz, meg úgy általában az irodalomhoz, az olvasáshoz és befogadáshoz köti, állandóan mozgásban van. Ahogy az értelmezés is, amire nem csak a tiszt leleplezése a bizonyíték: “mennyire más megismerést hordoztak ott, a Comói-tó partján ezek az itt kint oly sűrűn használatos szavak!” (ti sebesség, súlytalanság, 51).[2]

Herb úgy viselkedik az „íróval”, mintha minden frusztrációját rázúdítaná, és rajta vezetné le a feszültséget, a haragot, amit a többiek – March, Carol és a világ – ellen érez, ráadásul mindezzel tisztában is van: „akkor is törleszteni kívánunk, ha tudjuk, mást ütünk, mint aki érdemli” (162).

A szöveg olvasása közben (egészen az utolsó oldalig) úgy tűnik, azzal, hogy Herb saját magát hozzá nem értőnek állítja be, miközben folyamatosan leckét ad abból, hogyan is kéne ezt csinálni, tulajdonképpen rendkívül öntelt és eléggé megalázó módon átveszi az író szerepét. “Nem untatom a korábbi események elmondásával, bár azokból is több regényt lehetne kerekíteni. Lehet, hogy egyszer megírom én magam.” (15), miközben folyamatosan provokálja, a szakirodalom olvasásának ajánlásától kezdve (12) egészen az írástechnikai tanácsokig. „Nem illő, hogy ilyen kíváló írónak, mint ön, egy olvasó adjon tanácsokat, mégha olyan tájékozott is az efféle irodalomban, mint én. (…) kezdje a regényt valahogy ilyenformán:” (70).

Mindez azt eredményezi, hogy az olvasás során amennyire együttérzőek lehetünk Herbbel a szerelmi bánata miatt, annyira idegesítően ellenszenves is, ahogy passzív-agresszív módon oktatja az írót, akitől elvárja, hogy „megszenvedjen” a történetért (9). Herb nem csak arra tesz javaslatot, hogy mivel kezdje az író a történetet (70, 121,), hanem elvégzi helyette a munkát is: „ehhez már a maga művészete kell, és nem csak az én emlékem, mert erről csak dadogni tudok”(38), mondja Spaak, majd jön egy féloldalas napfelkeltés tájleírás.

Herb nem csak az írói eszközöket és eljárásokat emlegeti, hanem folyamatosan reflektál arra is, hogy mit fontos kifejteni a történet szempontjából és mit nem (135, 151, 217).

Utólag aztán ezek is átértelmeződnek: hiszen nem egy irodalmi alkotás létrehozásához ad tanácsokat, hanem a száraz beszámoló, a feletteseknek szóló jelentés megírásához.

Amíg nem tudjuk, hogy az állítólagos író valójában egy Herb után küldött kihallgató tiszt, addig kicsit visszatetsző Herb szarkazmusa, még ha sejtjük is, hogy igaza lehet. A piszkálódásaiban rejlő igazságot egyrészt az önirónia mutatja meg, az ilyen és ehhez hasonló részletekben: „Újra és újra a nevét ordítottam, már amennyire az ember futás közben képes ordítani. Ennek a két cselekvésnek egyidejű használatában az ön kedves író kollégái hosszú századok alatt sokat vétkeztek. Vagy rohan az ember, vagy ordít. A kettő együtt aligha sikerül. Próbálja meg.” (70)

Vagy a nem csak a szerzőknek, hanem a komplett zsáner-irodalom kliséinek való odamondásban: „Soha nem értettem, miért olyan kedves kellék ez maguknak, íróknak, az ilyenfajta irodalom kezdetei óta, amikor minden gyerek tudja, hogy a pipa itt kint sohasem füstölt.”„Vallja be ön, annyi remek regényfigura szülőatyja, mi a realitása egy olyan szereplőnek, aki az adott történés pillanatában pontosan tudja, hány óra van?” (71) „hagyja már ezeket a rossz kalandregénybe illő jelzőket!” (291)

„aki ad magára valamit, így írja le azt, amit a régi angolban a fiction szó jelent.” (71)

„Ha tehát hatásosan akarja kezdeni, a bellaggiói tüske után ez a másik kitűnő alkalom a regényindításra. Persze utána rögtön zavarba is jönne, mert hosszú hetekig megint csak nem történt semmi.” (121-122)

„Magának, írónak, tudnia kell, éppen azért, mert ön és a kollégái sokszor és reménytelenül próbálják szépen leírni hőseik legkülönfélébb lelkiállapotát, hogy ezek a leírások legfeljebb a pillanat hitelét vagy az olvasók rokonszenvének megnyerését szolgálják. Valójában nem kellene bajlódniuk ezzel. Mert a lényeg az, hogy mindent ki lehet bírni.”

„Önök írók, remekül tudják egy ilyen helyzetben a feszültséget megteremteni. Hatásos jelzők, a filmtől kölcsönzött gyors vágásai a párbeszédnek, de minek soroljam, ez a maga mestersége.”(141)

Ahhoz, hogy az egész szöveget, és benne az elbeszélő és a hallgató viszonyát és karakterét teljesen átértelmezzük, egyetlen információra van szükség, mégpedig arra, hogy Herb leleplezze az „írót”. A leleplezés előtt „vége is a történetnek” (296), a leleplezést pedig Herb „apró kiegészítésnek”(296) nevezi, amivel saját magának és a beszámolóját hallgató tisztnek tartozik (296).

Herb ugyan hangsúlyozza, hogy mennyit olvas, de „kevés szókinccsel rendelkező tollforgatók” (6) kifejezéseit használja, „irodalmilag félműveltnek” nevezi magát, megállapítja, hogy „már én is csak ilyen áltudományos, vagy álirodalmi – a kettő voltaképpen egyre megy – stílusban tudok fogalmazni” (8), „Bocsásson meg, kissé nehézkesen fejezem ki magam, de nem kérheti rajtam számon az írói rutint”(188) „nem tudok rá jobb kifejezést” (204) „ezt a megfogalmazást egy magára valamit is adó író már háromszáz esztendővel ezelőtt is kerülte, inkább vállalta valamilyen nyakatekert körülírás bonyodalmát. De én, aki nem vagyok író, bátran mondhatom, hogy valóban száguldanak az űrben” (11).

Mindez egyrészt a nyilvánvaló szarkazmus megnyilvánulása az írót játszó tiszttel szemben, másrészt Herb saját magáról alkotott véleményét tükrözi: nem olyan magasan képzett, mint egy író, de a műveltsége fejlesztésére kifejtett tevékenysége saját maga szemében is a többiek fölé emeli (7).

Herb elbeszélőnek nevezi magát (103), később aztán azt is visszavonja: „jóformán lehetetlen időrendben elmondanom, vagyis még elmondása előtt, jó elbeszélőhöz illőn, a lényegest a lényegtelentől gondosan szétválasztva, csak az előbbit fűzni a mondatok láncára. Ez a maguk mestersége” (191) Ez a „mesterség” egyúttal Herb szerint az írók „képességei vagy szerzett tulajdonságaik közül” a „legtiszteletreméltóbb” (191) Az elhitetés is egy ilyen képesség: az író úgy ír a számítógépekről, „mintha ismerné őket” (207) Herb pedig „a zenéhez is ért valamit”, ezért onnan veszi „talán a legjobb hasonlatot” (250). Ennél sokkal autentikusabb megnyilvánulása, hogy a tehetetlen düh érzése „pontosan az az állapot, ahogy a növekvő gravitáció lapítja az embert a centrifuga ülésébe” (285).

A szöveg szinte teljesen elaltatja az olvasó gyanakvását, már ami a sci-fi szálat illeti, helyette egészen a befejezésig idegesítő rejtély, hogy az amúgy rendkívül szimpatikus Herb miért alázza így azt a szerencsétlen írót, akiról viszont az első oldalon felmerül a kérdés – amit Herb a szöveg legvégén tesz fel az olvasó helyett – hogy ugyan milyen író az, aki másoktól szerzi be a történeteit. Erre a két kérdésre egyszerre kapunk választ. Herb a leleplezéssel az összes szálat egybefűzi, és magyarázatot ad a narrátor piszkálódó stílusára is.

A befejezés nem csak a hallgató és mesélő – Herb és a névtelen tiszt viszonyát tisztázza, hanem az igazi írót is elhelyezi azon a piedesztálon, amelyen mindig is állt Herb szemében. Az írót alázó elbeszélésmód így utólag átvált dicsőítésbe, magasztalásba, az írást az emberiséget emberré tévő többi művészeti ághoz emelve. Ezt a piedesztálra emelést nem csak az hangsúlyozza ki, hogy Herb tud a tiszt valódi kilétéről, így a korábbi ironikus megjegyzéseinek célpontja az íróról a hallgatóságára tevődik át, hanem az is, hogy az író alakja így térben és átvitt értelemben is nagyon messzire kerül a történetmondás színhelyétől. Az ál-író és az ál-elbeszélő Herb Ultima Thulén, az igazi író pedig a Földön, az emberiség bölcsőjében van.

Herb nem csak saját magán ironizál, és nem csak a tiszten meg a kevésbé tehetséges regényírókon veri el a port, az olvasó sem ússza meg: „ilyen esetekben csak a regényírók fantáziájában születik izgatott, „mi történt” kérdéssel kezdődő párbeszéd, melyből a kedves olvasó, ha addig nem fogta fel a korábbiakat, még egyszer tájékozódhat”(138).

Márpedig az olvasó szinte biztosan nem fogja fel a korábbiakat: már a 3. fejezetben olvashatjuk a cselekmény egyik, egy mondatba sűrített változatát, March pedig már akkor „idegen”, amikor Herb megtudja, hogy kijött a felhőből (212).

Fred Hoyle-t pedig nem is Herb Spaakkal, az elbeszélővel, hanem Zsoldos Péterrel, a szerzővel inverz módon azonosítja a szöveg:  Hoyle “Egyik regénye egy értelmes felhőről szól, “aki” kapcsolatba kerül az emberiséggel.” (16) Zsoldos regénye viszont az emberekről szól, akik kapcsolatba kerültek egy “értelmes felhővel”.

A szövegben konkrétan megadott másik referencia Anatole France “egyik könyve” (57), amelynek részlete szintén a szerelmi szál “megközelítő magyarázatául” szolgál, ami többek között azért érdekes, mert France műve egy korokon és irodalmi stílusokon átívelő társadalmi szatíra, és Herb is megpróbálkozik ilyesmivel, ráadásul kérkedik is vele: “én éppen azt akartam – hogy egy nagy reneszánsz író stílusában folytassam – hogy vegye észre imádójának vágyakozását (…) Gondolom, olvasta Boccacciót, és ha igazi író, azt is tudom, nem a sikamlós részletekért.” (68) (Ez a megjegyzés is utólag lesz igazán pikáns, hiszen a tiszt nem igazi író, így vagy olvasta Boccacciót és akkor a sikamlós részletekért, vagy nem olvasta – és nem tudni, melyik a kínosabb Herb szemében). Herb kiemel belőle egy szálat, miközben el is határolódik tőle: “nem vállalom a párhuzamot az én történetemmel” (57).

Herb az olvasást, az irodalmat saját maga, helyzete és élményei megfogalmazására és értelmezésére használja: “olvasmányaim között bukkantam rá (…) annak megközelítő magyarázatára, ami velem akkor történt” (57.) „immár itt, Ulthima Thulén, annyi egyéb gyenge irodalmi alkotás között, néhányban magunkra ismertem” (105)

folyt. köv.

——————————–

Zsoldos Péter, A holtak nem vetnek árnyékot, ill. Korga György, Budapest, Gondolat, 1983.

 

Zsoldos Péter, A holtak nem vetnek árnyékot, Budapest, Metropolis Media, Papageno Consulting, 2018.

 

———————————————-

Boccaccio, Dekameron, ford. Révay József, a verseket ford. Jékely Zoltán, http://mek.oszk.hu/00300/00334/html/

 

Brontë, Emily, Üvöltő szelek, ford. Borbás Mária, jegyz. Gy. Horváth László írta, Budapest, Európa, 2008.

 

France, Anatole, A pingvinek szigete, ford. Bölöni György, jegyz. Szávai János,

https://mek.oszk.hu/02700/02740/02740.htm

 

Goethe, Johann Wolfgang, Werther szerelme és halála, ford. Szabó Lőrinc,  https://mek.oszk.hu/00300/00390/00390.htm

 

Madách Imre, Az ember tragédiája, https://mek.oszk.hu/00800/00849/html/

 

Milton, John, Elveszett paradicsom, ford. Jánosy István és Jánosházy György, utószó Szenczi Miklós, jegyz. Jánosházy György, Szenczi Miklós, Budapest, Európa, 1987.

 

Petrarca Összes szerelmi szonettjei, https://mek.oszk.hu/14000/14084/14084.pdf

 

Plutarkhosz, Párhuzamos életrajzok, ford. Máthé Elek, http://mek.oszk.hu/03800/03892/html/

 

Shakespeare, William, Hamlet, dán királyfi, ford. Arany János, https://mek.oszk.hu/04500/04592/html/magyar.htm

 

Tolsztoj, Lev, Anna Karenina, ford. Németh László, https://mek.oszk.hu/00500/00510/html/

 

———————–

[1] Ez nem csak nekem tűnt fel: https://smokingbarrels.blog.hu/2020/06/19/konyvkritika_zsoldos_peter_a_holtak_nem_vetnek_arnyekot

[2] Az oldalszámok az 1983-as kiadásra vonatkoznak.