A holtak nem vetnek árnyékot szövege szerint az ember az a lény, ami a földi környezet és kulturális hagyomány által megszabott keretek szerint alkot, érez és gondolkodik.

Vagyis az ember művészeti tevékenységet folytat és/vagy művészeti alkotásokat fogad be, értelmez, (vagy újraalkot, mint Carol a restaurálással), tudományos (technikai és filozófiai értelemben egyaránt) eredményeket ér el, mindezekkel összefüggő, ezek segítségével kifejezett érzelmei vannak és a Föld nevű bolygó természetes környezetében van otthon, onnan származik. Bellaggio szépsége a földi természet dicshimnusza, ahol Herb és Carol kvázi Ádám és Évaként létezik a Paradicsomban. A regény cselekményében az emberi létezésben a művészeti és a tudományos megismerés sehol sem kerül ellentétbe egymással, természetes egységet alkotnak.

A March testében lakó idegen idegensége attól olyan hátborzongató, hogy mindebből egyedül a legújabb tudományos gondolkodás képességével (286) rendelkezik, azzal viszont magasabb szinten, mint az emberek: „fogalmak, tartalmak azok, amelyeket birtokba tudok venni. Persze, az is igaz, csak ezek fontosak a számomra. Az érzelmek nem.” (286) Érdekes egyébként, hogy Szatmári Jenő István ismertetőjében[1] felmerül annak a lehetősége, hogy March csak úgy tesz, mintha idegen lény lenne – ez egy nagyon izgalmas felvetés.

Az embert emberré tevő, tehát meghatározó, kiteljesítő, önazonosságot adó művészet nem csak a magas művészetet jelenti: erre Antonio a példa. Az amatőr szobrász meg a sci-fi író is alkotó ember. A hangsúly az alkotásra való késztetésen van, nem a végeredmény besorolásán.

Bizonyos szereplők jellemzését egy-egy irodalmi vagy művészeti alak, művészeti ág, korszak, vagy tevékenység végzi el: Carol esetében ilyen a reneszánsz, Botticelli festményei, a restaurálás. Herbnek például Werther-komplexusa van Mihlin szerint (220). March olyan, mint Thészeusz (97-98., 219), Tassis, mint egy „El Fayun-i portré a kopt művészet virágkorából”(113), ugyanakkor „régi irodalomból” való „mutáns” is (115), LaSalle a bajuszát „Rembrandt valamelyik előkelő holland polgárának képmásáról leste el” (128) Herb és March „olyan előkelően és szívélyesen” viselkedtek egymással, „mint két angol főrend a XIX. század végének színdarabjaiban” (105).

A képzőművészet Carollal jut be Herb életébe (196, 197), az olvasás elsősorban apai örökség: „másoktól lenézett vagy éppen kigúnyolt vonzalmamat a régi irodalom iránt apámtól örököltem”(98).

Az, ahogyan Herb a Carol iránt érzett szerelméről beszél, és arról, hogy ez nem jogosítja fel semmire (50), a szabad választáson alapuló kölcsönös szerelemről szóló fejtegetései (45-46) és az együttlétük leírása (182-184) mind nagyon szép példái annak, hogy mit jelent tiszteletben tartani egy másik ember szuverenitását.

March ezzel szemben nem csak egy fedélzeti számítógépet ruház fel női tulajdonságokkal – vagyis olyan tulajdonságokkal, amelyekről úgy tartja, hogy női tulajdonságok („fél, és ettől még azt a kevés eszét is elveszti, ami eddig volt” 157.) – hanem teljesen önző módon létesít kapcsolatot Carollal, hogy aztán teljesen önző módon veszélyeztesse azt – és mindezt akkor, amikor még önmaga volt.

Az olvasó mindent úgy lát, ahogy Herb látja: Carolt, Marchot, a Szolgálat alakjait. Ezért van az, hogy Carol motivációi és indítékai nem igazán ismerhetők meg, ő megmarad olyan érthetetlennek és elérhetetlennek, amilyennek Herb leírja. Részletes külső leírást kapunk Carolról, látjuk, ahogy kirázza a vizet a hajából, ahogy lecsukott szemmel élvezi a napfényt, stb. Herb számára mindez olyan erősen tartozik hozzá Carol személyiségéhez, hogy amikor megváltozik a nő külseje, akkor jó ideig képtelen meglátni benne azt, akit szeret. A vakság metaforája működik itt, és végig a szövegben: „nem tudom, eszébe jutott-e valaha, hogy szemünk az igazi, agresszív, birtokló érzékszervünk?”(51) Herb a szerelemtől és az önzetlenségtől vak, March saját önzésétől, majd fizikailag is, amit a beszélgetéseik is leképeznek (152-153). Mindennek kapcsán pedig annak a kérdése is felmerül, hogy a látható külső és a láthatatlan belső milyen viszonyban áll egymással: vagyis a test és a lélek elválasztható és megkülönböztethető-e az életben. Ez pedig már a Mihlintől származó cím mellett (293) elég nyílt utalás a „régi görög” filozófiájára, amire Herb amúgyis folyton célozgat.[2]

A cselekmény alakulását egyébként ebben a szövegben is meghatározzák azok a sztereotípiák és elvárások, amelyek a nőkkel kapcsolatosak: Maria azért „ajánlja” Herbnek Carolt, mert a házasságra ácsíngózó helyi lányokkal ellentétben alkalmi kapcsolatokra „megfelelőnek” tartja (40). March nem tudja elképzelni, hogy Carol nem csak kötelességből maradna vele, és Carol pedig teljesen ellentmondóan nyilatkozik erről: „Én meg akarom hozni ezt az áldozatot! Nincs joga hozzá, hogy ebben megakadályozzon! Hogyan merészelte feltételezni rólam, hogy csak sajnálni fogom?” (263-264) – ez egyébként újabb utalás arra, hogy March sem ismeri Carolt igazán. Herb kifejti, hogy a rossz házasságok formájában kikényszerített monogámia és a féktelen promiszkuitás közötti középúton lévő szabad és kölcsönös választás (amit Herb, a „kései dilettáns” szerelemnek nevez) mennyire megkönnyíti az igazán építő emberi párkapcsolatok kialakítását (45-46), és egyet is érthetnénk vele, ha nem szólna az egész regény arról, hogy ez a választás leginkább a véletlennek köszönhető és lehet elhibázott is.

Az ember definíciójában azonban ez egy kihagyhatatlan elem: az öntudatlan és szabályozhatatlan érzelmek. Herb szerelme attól szép, hogy emberi, és attól emberi, hogy az ösztönösségével és akaratlanságával együtt tiszta és önreflexív – vagyis meghaladja az állatias ösztön szintjét, megélése elválaszthatatlan a művészetektől, ugyanakkor Herb képes értékelni és végiggondolni a szerepeket, az esélyeket, tudatosan próbál cselekedni. Vagyis gondolkodik és érez. A regény nem egy szerelmi háromszögről szól, hanem arról, hogy mi az ember és ehhez képest mi az idegen: és Herb reménytelen szerelme, amelyet a maga teljességében megél, és ugyanakkor gondolkodással megpróbál feldolgozni (hiszen óvatos lépéseket tesz egy új kapcsolat felé) az emberi minőség alapvető feltétele. Ezért olyan hangsúlyos és nélkülözhetetlen ez a szerelmi szál.

Valamelyik bejegyzésben már fejtegettem, hogy az igazán jó szövegekben mindig van humor is, és ezt A holtak nem vetnek árnyékot esetében is igazolva láttam: a már tárgyalt irónia és szarkazmus mellett pl az is vicces, ahogy Herb fojtogatni kezdi a dekoratőrt (222).

A csavar, amellyel kiderül, hogy egészen másképp olvastuk a történetet, mint kellett volna, arra ösztönöz, hogy utólagosan értelmezzük újra a szöveget és ezzel írjuk is át. Az utólagos bölcsességek, az utólagos műveltség, az utólagos felismerések, utólagos sértődés, amire „Spaak hajlamos”(169) stb gyakori elemei a szövegnek. A megértés, az értelmezés sohasem lehet a megéléssel egyidejű, mindig csak utólagos, ami egyúttal az átélés állapotából való kitaszítottságot is jelent.

A művészet lényege Herb szerint „az a folyamat, ami a megéltet, a mintát, műalkotássá emeli”(191). Az írónak, vagyis Herb hallgatóságának azért kellene „megszenvednie” a történetért, mert „Talán a megélt valóság az egyetlen igazság”(182), és mások valóságának megélése egyedül a művészeten keresztül lehetséges. Ezért olyan fontos, hogy Carol hogy rázza ki a vizet a hajából, és még ezernyi apróság, hiszen mindennek a megélése és megörökítése (bármilyen művészi eszközzel, ezesetben az elbeszéléssel) az emberi lét alapfeltétele.

Szatmári Jenő István szerint a „regény nincs, nem is lehet befejezve, minden cselekményszála elvarratlan marad. Ami talán modern, mégis hiányérzetet kelt.” Ez szerintem egyáltalán nem így van, ez a regény tökéletes egész, van eleje-közepe-vége, ugyanis a cselekmény vége nem feltétlenül a történések befejeződésével egyenlő. Ez a történet azért maradhat hiányérzet nélkül nyitva, mert az ember definíciójának megalkotásához ennyi és csak ennyi kell. Önmagunk megfogalmazásának igénye ugyanis a magyarázat arra, hogy a számítógépek és a tudományok korában “ha igazán fontos dologról akarunk bizonyságot szerezni, miért akarunk mégis emberi arcot látni” (248). A lehetséges jövőbeni történések közben is az embert, az emberit, saját magunkat megmutatni pedig a sci-fi leglényege.

——————————————–

Zsoldos Péter, A holtak nem vetnek árnyékot, ill. Korga György, Budapest, Gondolat, 1983.

 

Zsoldos Péter, A holtak nem vetnek árnyékot, Budapest, Metropolis Media, Papageno Consulting, 2018.

 

———————————————-

 

Boccaccio, Dekameron, ford. Révay József, a verseket ford. Jékely Zoltán, http://mek.oszk.hu/00300/00334/html/

 

Brontë, Emily, Üvöltő szelek, ford. Borbás Mária, jegyz. Gy. Horváth László írta, Budapest, Európa, 2008.

 

France, Anatole, A pingvinek szigete, ford. Bölöni György, jegyz. Szávai János,

https://mek.oszk.hu/02700/02740/02740.htm

 

Goethe, Johann Wolfgang, Werther szerelme és halála, ford. Szabó Lőrinc,  https://mek.oszk.hu/00300/00390/00390.htm

 

Madách Imre, Az ember tragédiája, https://mek.oszk.hu/00800/00849/html/

 

Milton, John, Elveszett paradicsom, ford. Jánosy István és Jánosházy György, utószó Szenczi Miklós, jegyz. Jánosházy György, Szenczi Miklós, Budapest, Európa, 1987.

 

Petrarca Összes szerelmi szonettjei, https://mek.oszk.hu/14000/14084/14084.pdf

 

Plutarkhosz, Párhuzamos életrajzok, ford. Máthé Elek, http://mek.oszk.hu/03800/03892/html/

 

Shakespeare, William, Hamlet, dán királyfi, ford. Arany János, https://mek.oszk.hu/04500/04592/html/magyar.htm

 

Tolsztoj, Lev, Anna Karenina, ford. Németh László, https://mek.oszk.hu/00500/00510/html/

 

————————————-

[1] “Hogyan végződik e fura háromszög az egyik szereplő valóságos és a másik erkölcsi halálával, s a harmadik hogyan veszíti el ember voltát is, mert miközben mindenki úgy hiszi: ő az emberiségért áldozta fel szeme világát, lehet, hogy egy másik, az idegen értelem eszközévé vált… (Vagy csak azt akarja elhitetni magáról?)” Szatmári Jenő István: A holtak nem vetnek árnyékot. Zsoldos Péter regénye. In: Új Tükör, 1984. január 15., 21. évf. 3. sz., 2.

 

[2] A filozófiai háttér, és a művészettörténeti utalások is megérnének egy misét, Hieronymus Boschtól kezdve egészen az árnyék „újrafelfedezésééig”. Utóbbihoz lásd: „Victor Ieronim Stoichiță román származású svájci művészettörténész 1997-ben megjelent A Short History of the Shadow című könyve a nyugati festészet történetének új olvasatát nyújtja. Alaptézise szerint az árnyék tanulmányozása kulcsfontosságú a nyugati festészet megértésében. A festészet pliniusi eredetmítoszából indul ki, mely szerint a festészet akkor született, amikor egy ember árnyékát elõször körülrajzolták, ezért egyszerre volt hiány (a testé) és jelenlét (az árnyékáé). E mitikus kezdőponttól az árnyék szerepe a képszerkezetben, a képfelület szervezésében végbement döntő változásokkal párhuzamosan módosul. Figyelemre sem méltó eszközből már a trecentóban az ábrázolás központi problémájává válik, majd belép a jelentéshordozó, képalkotó elemek sorába, mely képes a mű önálló, egyedüli tárgyaként létezni.” A könyvet sajnos nem találtam magyarul,  egy rövid beszélgetés a szerzővel, innen az idézet is: http://korunk.org/letoltlapok/Z_ZXKorunk2012majus.pdf 57-60.