Varga Bea posztjában[1], ha eltekintünk a mindenki számára méltatlan hangnemtől, ha lefejtjük a személyes sértettséget, a régi díjjal kapcsolatos nosztalgiát meg a Könyvmolyképzős kiadványok esetlegesen más célközönséget feltételező jellegét, akkor azért sok megfontolandó megállapítás van, amelyek konstruktív vitákhoz is alapul szolgálhat(ná)nak. Megpróbálom ezeket összeszedni és reagálni rá.
A nagy váltást aztán Az őrület hegyeinek tudósai képviselik. Ők ugyanis nem mások beszámolóira hagyatkozva írnak tudományos műveket, hanem saját tapasztalásokra alapozva akarják túlszárnyalni az elődöket. És fontos, hogy itt a kutatás módszere változik, a más kultúrák megítélésének attitűdje nem.
A rémtörténeteket (horrort, weirdet) azért olyan rettenetesen nehéz jól megírni, mert nagyon vékony az a határ, ami a valóban félelmetest a nevetségestől elválasztja. Ezt a határt elsősorban a nyelv hozza létre: az olvasó (ideális esetben legalábbis) azonnal észreveszi, ha valami gagyi, vagy parodisztikus. Ha jól van megírva a történet, akkor végig ezen a határon egyensúlyoz, de vagy nem lépi át, vagy olyan szándékossággal, mint mondjuk Veres Attila szövegei teszik.
Mindezek után egyértelmű, hogy miért operál ez a szöveg rengeteg konyhai alapanyaggal és elkészült ételek neveivel.
A könyvről szóló kritikák jellemzően azzal küzdenek, hogy meghatározzák a zsánerét, amit nem könnyít meg az, hogy a hátsó borítón olyanokat olvashatunk, mint
Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén