Erről a könyvről már látatlanban is tudtam, hogy „a szülésről szól”. Évekig csak kerülgettem, aztán meg sokáig küzdöttem vele. Nagyjából az ötödik nekifutásra jutottam túl az első oldalon, és utána sem ment könnyen. A végét kb másféloldalanként gyűrtem le. Azt ugyan előre megszavaztam neki, hogy hálivúdi szülésjelenet* nem lesz benne, de reméltem, hogy találok benne valami más témát is, valami olyat, amiből kiderülhet, hogy ez nem „csak” egy szülésről és terhességről szóló, „mi lenne, ha a nők nyomnák el a férfiakat”-típusú könyv, hanem más is lehet. Ez a más pedig az út, az utazás, a föld és az otthon kérdésköre.
—————————————
*A hálivúdi szülésjelenet egy külön műfajjá nőtte ki magát, és két jellegzetes kategóriája van. Az egyik az illedelmes: a magzatvíz elfolyik, a nő a hasát fogva, kétségbeesve üvölt, majd feltűnik a színen A FÉRFI, aki mindent tud, levezényli a szülést – még akkor is, ha életében nem látott még terhes nőt közelről – hanyattfekteti a nőt, aki engedelmesen fekszik, nyom, liheg, ahogy kell, majd hálálkodva magához öleli a tiszta, jóltáplált háromhónaposnak kinéző csecsemőjét. Ez az, amit a prűdek látni szeretnének, vagy még éppen elviselnek. A típus koronázatlan királya a márnemakaromtudnimelyik Star Wars vonatkozó jelenete, amelyben a fémtepsin, talpig sminkben fekvő Natalie Portman összeráncolja a homlokát, majd a fémhengerrel letakart alsótestéből egy kerekarcú robot kibányássza a kis Luke-ot és Leiát, miközben mindezt a jobb sorsra érdemes Obi-Wan Kenobi végignézi (!)[1]. Standard folytatás: anyuka kötelezően belehal a szülésbe, hogy tápszert kelljen szerezni, mert szegény perverzeket zavarja a mellet takaró csecsemő fejének látványa. A nők melle amúgyis csak pornókellék lehet, másképp gusztustalan és az eredeti funkciója közbeni látvány megakasztja a kamaszokat a fejlődésben. Meg mellbimbója is csak férfiaknak van, ami nagy szerencse, mert még a végén normálisan viszonyulnának az emberek a női testhez, hát hová vezetne ez?
A másik fajta meg a bizarrnak, ijesztőnek szánt, amikor az akárki akármilyén kijön valami. Alien, Farkas gyermekei, stb. Az Alient minden baja ellenére szeretem, a Farkas gyermekei viszont szerintem pocsék, gyáva, megúszós, olyan, ami sokat markol, de keveset fog, és mindez egy jó darabig csak gyanús, de az aberrált szülésjelenettel biztossá válik. Nagy különbség van aközött, hogy egy fantasy felépített világában a hatalom egyik megjelenési formájaként nőket erőszakolnak meg, és aközött, amikor a nőket, a női testet olyan kontextusba helyezik, amivel kizárólagos funkciót tulajdonítanak neki, és ez a funkció vagy önmagában az erőszakos szexualitásnak való kiszolgáltatottság, vagy – mint az itt taglalt esetben az utódok létrehozásának kizárólag bizarr módjai. Konkrétan: ahogy a tenyészek kifacsarása a Horgonyhelynek, ugyanúgy például Sansa megerőszakolása elkerülhetetlen velejárója a Trónok harca világának, de egy nőként azonosított android „szülése”, ami egy kígyószerű izé felöklendezését jelenti, csak olcsó és hatásvadász megoldás, és még elcsépelt is. A mesterséges méhekben növesztett babák „táplálása” sem sokkal különb ebben a tekintetben. Ezek a jelenetek azt mutatják, hogy nem mernek felvállalni valamit, ami a világ legtermészetesebb és egyben leghorrorisztikusabb dolga (nem azért, mert véres, hanem mert sajnos soha nincs garancia semmire, ez csak egy illúzió, amit az agyonmedikalizált szülésekkel teremtettek meg az emberekben.) Félnek nőket, női testeket ebben a szerepükben mutatni. Mindenkit, aki ilyesmihez asszisztál, elküldenék Ina May Gaskin farmjára, de az az érzésem, hogy ez a Horgonyhely szüléseit ihlető emberek nagy százalékára is ráférne. A testi folyamatokat és a kiszámíthatatlan kimenetelt tekintve is hiteles filmes szülés példájának pedig ott a Pieces of a Woman.
A Horgonyhely szülésjelenetei amennyire eltérnek az álságosan steril és rózsaszínnek púderezett vagy épp ijesztőnek szánt hálivúdi szülésjelenetektől, annyira durván mutatják meg azt a káros gyakorlatot, amely során a szülés a hatalom eszköze és célja, így természetesnek hat, hogy ezek is erőszakosan megindított, irányított, hanyattfektetős és vezényszóra nyomós szülések, még akkor is, ha bábák és nem férfiak diktálják, hogy mit kell csinálni. Itt is van mindig egy ágy, amire a nők önként hanyatt fekszenek, a nyitó jelenetben a közeg borzasztó ellenséges, feszült a légkör, Vazil magára hagyja Anját, dirigál neki és a saját kényelme érdekében próbálja rákényszeríteni a természetes biológiai folyamatoktól eltérő ritmusra.[2] Az egész indító jelenet naturalisztikus és ellenszenves, ahogy az összes többi is. Amikor Helga szül, Odveig ugyan megjegyzi neki, hogy a sétálás jót tesz, Helga mégis lefekszik az ágyba. Az anyaházba visszatérő két lány szülését Brita indítja be, Helgáét Lars, ami durva beavatkozás, és beilleszthető a megalázó vizsgálatok meg Odveig műtétjének sorába. Ebben a világban mindez magától értetődő, hiszen a nők „megszülesztése” az újabb terhesség feltétele. A szülés és a fogantatás is parancsszóra, kötelességteljesítésként történik.
—————————————
Az út, az utazás nemcsak egy fantasy-klisé, hanem évezredes kultúrális hagyomány, akár a gyakorlatát, akár az irodalmi megjelenését, megjelenítését nézzük. A regény alapvetése tehát ennek a hagyománynak és kilésnek a kifordítása, megkérdőjelezése. A Horgonyhely főszereplője a horgonyhely, vagyis a földben termő gumóhálózat, ami egy mágikus élőlény. Számára a szaporodása egyetlen módja a terhes nők vándorlása, a földbe vetett mag minél nagyobb területen kell, hogy szétszóródjon. A nők azért vándorolhatnak csak akkor, amikor terhesek, mert úgy működnek, mintha növények lennének: mozgásképtelenek, csak a magokat viszi tovább a szél. Az Irha és bőr fajzataihoz hasonlóan ebben a szövegben is összemosódnak a biológiailag egyébként elkülönülő kategóriák: ott az ember és az állat, itt az ember és a növény és a szerves anyag. (És persze lehet akár az életerő-elmélet taglalásaként is olvasni a regényt.)
A fülszövegből lehagyták Odveiget, pedig ő ugyanolyan fontos szereplő, mint Lars, Vazil és Helga. Odveig ugyanis az igazi anyafigura, a giccsmentes, őszinte és valódi, vagy ha úgy tetszik, a természetes anyaság megtestesítője. Egyszerre van meg benne az utódgondozás biológiai ösztöne és a tudatos gondoskodás képessége és szándéka. Odveig kivételessége azt mutatja meg, hogy az anyaság, mint olyan, társadalmilag és kultúrálisan megkonstruált valami, hiszen ebben a világban nem az az elvárás, hogy a nők önfeláldozó módon és giccses cukormázba fulladva neveljék a gyerekeiket, hanem az, hogy a terhesség melléktermékeként eldobják, megöljék, vagy legjobb esetben hasznosítsák őket. Az ösztöneik sem működnek, vagy legalábbis nem mindenkié. Ugyanakkor a „valódi” anyaságnak tekinthető, ösztön és jószándék keverékéből álló ragaszkodás szintén nem, vagy nem kizárólag a biológiának köszönhető: Odveig akkor is anyaként gondolkodik, érez és viselkedik, amikor már nincs méhe. A kultúra tehát az, ahogyan a biológiailag adott működési kereteket értelmezi és felhasználja a társadalom.
Odveig azért lóg ki annyira ebből a kultúrából és társadalomból, mert a többieket irányító gumók ellenpontja: nem terjeszkedni akar, nem a befolyását növelni, hanem a másik embert (mindegy, hogy Vazil, a saját gyereke, vagy csak egy lány az anyaházban) hagyná kibontakozni. Ráadásul a cselekményt legalább annyira az ő személyes tragédiája indítja el, mint amennyire Larsé.
A négy főhősben egyetlen közös alaptulajdonság található meg: mindannyian szemebefordulnak a társadalmi elvárásokkal. Lars ugye földevő, ami tilos, Vazil kutat, ami tilos, Helga és Odveig pedig nem akar az anyaházba betagozódni. Lars és Vazil egymás kiegészítői: a tudományos kutatás, a pusztán észérvek nem elegendőek a megoldáshoz, a mágia önmagában meg káros. Vazil azért ostoba, mert ahelyett, hogy a mágiát vizsgálná, a mágia elszenvedőit vizsgálja. Összekeveri az okot az okozattal. Lars viszont nem gondolkodik, csak a bosszú hajtja. Egyikük az ész, másikuk az ösztönök megtestesítője, önmagukban mindketten eredménytelenek. Amikor összedolgoznak, közel jutnak a megoldáshoz, de a gumó legyőzéséhez az kellene, hogy Lars gondolkodásmódja időben megváltozzon, és ne az utolsó utáni pillanatban ébredjen rá, hogy az elvakultsága miatt hibázott.
A szexualitás szintén a biológia funkción túlmutató, társadalmi megegyezés szerint működik, ami élesen elválasztja egymástól a szaporodási és az örömszerzési részt: a tenyészekkel örömtelenül és nyilvánosan közösülnek a lányok, egymással viszont jellegénél fogva kizárólag az örömszerzés céljából (285). Ez viszont nem zárja ki azt sem, hogy Helgával erőszakoskodjanak (266-267.) Odveig és Vazil együttlétei ennek tökéletes ellenpontjai, hiszen az egymás iránti vágyukat a kölcsönös testi ÉS szellemi vonzalom váltja ki, amelynek természetes velejárója (lenne) a gyerekvállalás is. Ez a vonzalom nem szűnik meg a test átalakulásával sem, hiszen Vazil épp Odveig megcsonkítása után kezd igazán a kutatásba. A hűségnek nincs a regényvilágon belül olyan értelmezése, ami a szexuális partner kizárólagosságát jelentené. Vazil hűsége épp a többi nő kihasználásában mutatkozik meg. Helga és Lars viszonya pedig tulajdonképpen a romantikus elbeszélések paródiája, egy antilányregény, amelyben a lassan elrothadó, félig kopasz Lars a szőke herceg, akihez Helga egyre jobban ragaszkodik.
Helga számára a vándorlás elágazó utak lehetőségeként jelenik meg, a gyökerek éteri változataként. (165) Amikor azt hiszi, hogy „kitépte a horgonyhelyét” (166), akkor először is azért téved, mert a Mordály nem a horgonyhelye, hanem az otthona, de ezzel még nincs tisztában, másodszor éppen akkor került a gumó hatása alá igazán. A gumó által adott mozgás, a továbbhaladás adta végtelen lehetőségek csapdájába esik.
Tompa Andrea Haza című regényében a cím nem a „mi?”, hanem a „hova?” kérdésre válaszol. A főhős, az elbeszélő az úton-levésben, az utazásban van otthon, az időben és a nyelvekben. A folyamatban, a szétszóródásban, az elmosódásban, a változásban. Az otthon érzése, ha már reflektált, akkor csak utólagos lehet, már nem létező közegre vonatkozhat: a reflexió eltávolodást, felülbírálást jelent. A haza, az otthon mindig csak utólagos: akkor jössz rá, hogy otthon voltál valahol valamikor, amikor már máshol vagy. A jelenidejű haza, az otthon mindig reflektálatlan és természetes, függetlenül attól, hogy a gyerekkor helye, vagy egy egyetemi kollégium, vagy egy ösztöndíj városa, vagy a munka/párkapcsolat miatt választott hely.
Ahogy az elbeszélő mondja: élesen csak akkor látjuk a dolgokat, ha elég távol vagyunk tőlük. Ugyanígy az otthont, a hazát is csak akkor vesszük észre, amikor eltávolodtunk tőle, időben és térben egyaránt. Ez az eltávolodás viszont nem az elvesztését jelenti, hanem épp ellenkezőleg: megtalálhatjuk és felfedezhetjük, mivel reflektálttá válik.
Az utazás, a nyelvhasználat (akár írásban, akár szóban), és az idő is folyamatos és változó: az elbeszélő mindig haza tart, és ebben a hazafelé útban van otthon, még akkor is, ha erre már csak később (vagy esetleg túl későn) jön rá. A Haza egy szép, lírai szöveg, szinte elringatja az olvasót, mint az úton suhanó autó vagy az egyenletesen csattogó vonat. Magába foglal, otthon lehet lenni benne. A haza, az otthon élménye évgyűrűkként rakódik az emberre: bizonyos helyek bizonyos idősíkokhoz kötődnek, amelyek együtt mind hozzátapadnak a személyiséghez és építik azt. Az otthon nem a valós térben, hanem sokkal inkább a nyelvben és az időben van, és nem feltétlenül az anyanyelvben. Ha egy idegen nyelven az adott helyzetben jobban ki tudod magad fejezni, akkor az is otthonos.
Az Omerta szereplői pedig a tevékenységeikben vannak otthon: Vilmos a rózsatermesztésben, Kali a mesélésben, Eleonóra az imádságban, Annus pedig a földdel való foglalatosságban. Az ő világuk akkor kezd szétesni, amikor a tevékenységeik kerete változik meg, ezért az otthon megtartására, ujjáépítésére tett kísérleteik egyetlen lehetséges módja ezeknek a tevékenységeknek a megváltozott keretekben való fenntartása, amely ugyan kudarcra ítélt, kilátástalan küzdelmet jelent, mégis az egyetlen hiteles döntés mindegyikük részéről.
A Haza hullámzó, elmosódó, elringató szöveg, a Horgonyhely darabos, megakasztó és folyton kilöki az olvasót. A helyek taszítóak, nem befogadók, ami azt jelenti, hogy a helyek, a fix terek jellemzése ellentmond a hagyományosan a nőiséghez kapcsolt jellemzőknek: az otthon megteremtése és üzemeltetése, az önfeláldozó gondoskodás helyett itt az eltaszítás, a különállás, az elidegenedés és a hatalmaskodás szerepel társadalmilag elvárt női minőségként, a híveit és Vazilt irányító Larsnak például „nőies gőgje” van (211). Hogy mi a nő, az biológiailag adott. De hogy mi a nőies, azt a társadalmat uraló narratívák határozzák meg.
folyt.köv.
—————————————–
Moskát Anita, Horgonyhely, Budapest, Gabo, 2015.
Tompa Andrea, Haza, Budapest, Jelenkor, 2020.
—————————————-
Tompa Andrea, Omerta, Budapest, Jelenkor, 2017.
—————————————
[1] Bocs, ha esetleg rosszul emlékszem, de többek között ezt a filmet sem vagyok hajlandó még egyszer megnézni.
[2] Kevésbé szerencséseknek random magyarországi szülészet élménye.