Abercrombie szövegeit rendszeresen hasonlítják össze, vagy csak emlegetik együtt George R. R. Martin Tűz és jég dala-ciklusával. Martin nem a szereplőket, hanem a szereplőkhöz való viszonyunkat változtatja meg: a karakterek árnyalásával, a motivációk tisztázásával, a régebbi történetek újraírásával eléri, hogy összetett és izgalmas viszony alakuljon ki az olvasó és az egyes szereplők között. A világot a mágia uralja, de mivel a többezer oldalt nem töményen a mágia, hanem az emberi viszonyrendszerek töltik ki, az olvasó számára úgy tűnik, mintha a mágia jelentőségét vesztette volna.

Pedig csak az emberi cselekedetek veszítették el a jelentőségüket. Amíg volt egyértelmű Jó és Rossz, addig a szereplők tetteinek jelentősége volt, hiszen azok közvetlen kapcsolatban álltak valamelyik oldallal, a két világ, a „mágikus” és a „hétköznapi” között nem esetleges és véletlenszerű, vagy a mágia által egyoldalúan létrehozott kapcsolat, hanem szoros és egyértelmű összefüggés volt. Ezek a „klasszikus”, „hagyományos”, „tiszta”, de mindenesetre legalábbis könnyen dekódolható világrendre alapuló tolkieni fantasyk  ezzel az egyértelmű, nyilvánvaló viszonyrendszerrel bizonyos szempontból „valami olyan hiátust pótolnak, amely napjainkban egyre fájdalmasabban jelentkezik”[1]. Hogy mennyire így van, arra épp Abercrombie és akihez hasonlítani szokták, George R. E. Martin könyvei a bizonyíték.

A Tűz és jég dala cselekményének lényege ennek a kapcsolatnak a helyreállítása – vagyis a helyreállításra tett kísérletek sora volna, amely a szövegben és az olvasói attitűdben is tetten érhető. Azért akarják az emberek mindenáron a folytatást, mert az „igazi” heroikus, eposzi fantasyt akarják újra (és újra). Hát ennek az olvasói igénynek a kiszolgálásáról mindent elmond, hogy az ezidáig legutolsóként nyomtatásban megjelent kötet végén épp az egyetlen olyan karaktert ölik meg, aki ennek a kapcsolatnak a helyreállításán fáradozott, tisztességes emberként cselekedeteiben is a Jót képviselte, és éppen próbált teljes mértékben, az epikus, heroikus fantasynak megfelelően azonosulni a szerepével. Ahogy az is elég feltűnő, hogy Ned Stark is pont ilyen ember volt. A helyreállítható, helyreállításra érdemes, Jóra és Rosszra osztható világ újrateremtésére tett kísérletük csúnyán elbukik, de a törekvés és a szándék viszont még megvan: a heroikus, epikus fantasyból mégis csak maradt valami, mégha csak romjaiban is.

Az olvasói elvárások egyszerre akarnak epikus, hősi, „klasszikus” fantasyt és „realizmust”, legyenek meg a megszokott alapok, de rombolják is le őket. Ez a szöveg szintjén nem egy megoldhatatlan feladat, hiszen Martin (és még mások is) megoldották, viszont az olvasók szempontjából egy saját maguknak kreált csapda: ha elvárjuk a „realizmust”, a felépített világ hasonlítson jobban a valóságosnak képzelthez, és ne legyenek benne vegytisztán jók-rosszak, akkor az ennek megfelelő logika azt is eredményezi, hogy nem lehetséges visszaállítani azt a heroikus fantasyt, amelyben a szereplők bármely oldalt reprezentálják, valamint az sem lehetséges, hogy egy ilyen logika mentén felépített világban legyen főhős, és az sem, hogy az ideiglenesen főhőssé előlépő szereplők ne haljanak meg, vagy ne törjenek össze. A Tűz és jég dala azért olyan népszerű, mert a heroikus küzdelem mindebből kifolyólag magára az olvasóra marad, és azért olyan elkeserítő a befejezetlensége (ami megintcsak természetes velejárója az előbbieknek), mert így az olvasó a dolog jellegénél fogva szükségszerűen elbukik, hiszen mégsem kapja meg, amit akart: a nem helyreállítható világ nem helyreállítható. Az eszképizmusnak, olvasói idillnek, a világ világos és egyértemű rendjének annyi. Vagyis amit Mieville szorgalmazott, azt Martin (és például még Glen Cook is[2]) megcsinálta.

Abercrombie pedig egyenesen túlzásba vitte.

Abercrombienál már az olvasó küzdelme is kimarad az olvasás során: a szereplők már nem is akarnak küzdeni azért, hogy valamelyik „oldalhoz” csatlakozzanak, hogy reprezentálják, vagy ha igen, akkor minden próbálkozásukat csírájában elfojtja a karakterek közti viszonyrendszer, a társadalmi elvárások, vagy éppen maga a mágia. Ráadásul folyton arról beszélnek, hogy hülyeség, amit csinálnak, nem tudják, miért csinálják, és hogy nincs is igazi következménye a próbálkozásaiknak, a cselekmény jellegétől teljesen függetlenül. Ezért az olvasó sem erőlködik azon, hogy a könyveket heroikus fantasyként olvassa, vagy hogy olyan érzelmi köteléket alakítson ki egy-egy szereplővel, mint a Martin-regények karaktereivel.

Amiben hasonló Martin és Abercrombie elbeszéléstechnikája, az az, hogy a mágia alig bukkan fel a maga mindenható voltának láthatóságában. Helyette a hétköznapi emberek (utólag jelentételennek bizonyuló) döntéseinek, és ezek hétköznapi következményeinek láncolata alkotja a cselekményt többezer oldalon, azt illúziót keltve, hogy ez a fontos.

„A Gyűrűk Ura és a hozzá kapcsolódó szövegkorpusz elsődlegesen nem egy történetet kíván elmesélni egy fiktív világban, hanem magát a világot. A központi elem így minden látszat ellenére nem a gyűrűháború és a gyűrűhordozó története, hanem a „nagy elbeszélés”.”[3] Martinnál a nagy elbeszélés létrehozásának heroikus, de sikertelen kísérlete zajlik, Abercrombie regényeiben pedig már az epikusság, a „nagy elbeszélés” a pátosz és a jelentőségteljesség helyett már csak a nagy terjedelmet jelenti.

Martin elbeszélője és a karakterek próbálják újraalkotni a klasszikus hősi fantasyt, Abercrombienál ez már fel sem merül. A világ helyreállításának vágya nem egyszerűen kudarcra van ítélve, hanem önmagában értéktelen és felesleges, mert még ha sikerülne is (ami eleve kizárt), csak még rosszabbat tennének vele: a mindenkori lehetséges világrendek közül ugyanis egyik sem érdemelné meg a helyreállítást.

Abercrombienál úgy megy többezer oldalon a jelentéktelen szereplők jelentéktelen tetteinek és azok jelentéktelen következményeinek mesélése, hogy olvasó, elbeszélő és maguk a szereplők is tisztában vannak mindezek (így saját maguk) jelentéktelenségével, és ha történnek is kísérletek a fontosság visszanyerésére, akkor azok nagyon hamar (vagy esetleg egymás után többször is) kudarcba fulladnak (elég, ha csak Orso azon szándékára gondolunk, hogy jó uralkodóként kegyelmet adjon a valbecki lázadóknak és javítson az alattvalói életén). Abercrombie történetei ezért valahogy úgy tépik szét és döngölik a sárba a klasszikus fantasyt, mint ahogy Logan Arany Glama arcát a Vérvörös vidékben (igazából nem akarta, csak úgy alakult, és már úgyis mindegy), és ahogy az uniós csatalovak beledöngölik a sárba a névre vágyó északföldieket (a következő alkalommal pedig ugyanezt az uniós sereget az északföldiek döngölik a sárba – ami az állandósult hadakozás miatt szintén mindegy).

A sokadik folytatás azért tudja mindezt a korábbiaknál is jobban kihangsúlyozni, mert az olvasó tisztában van az újonnan előadott hősi énekek eredetével. Az „új régi emberek” „nagy tettei” még nem vesztek a homályba, van viszonyítási pont. Tudjuk, emlékszünk rá, hogy milyen volt a Véres Kilences, meg azt is tudja mindenki, társadalmi helyzettől függetlenül, hogy „reálisan kell szemlélni ezeket a dolgokat” (604). Az elődök nagyságát valójában csak az eltelt idő biztosítja: „Vajon Casamir, Harod meg a többiek tényleg olyan nagy emberek voltak, mint amilyennek a történelem lefesti őket? Vagy ők csak a tegnap középszerű figurái voltak, akiket az évszázadok során lopott érdemekkel ruháztak fel?” (632) A változást a korábbiakhoz képest a jelentéktelenség növekedése, és az ellene folytatott küzdelem erejének csökkenése, illetve a szándék nevetségessé válása jelenti. Az új generációs szereplők már a korábbi kötetek hőseihez viszonyítva is jelentéktelenebbek, az ő küzdelmeik még kevésbé komolyan vehetők, mint az elődeikéi. A szereplők nevetséges nagyravágyása pedig párhuzamba állítódik a devalvációt okozó technikai fejlődéssel: Leo butasága a síneken haladó vonatot juttatja Savine eszébe (640-641).

A szereplők fent tudják tartani az érdeklődést, a kötet vége felé pedig már komolyabb együttérzést is kiváltanak: Savine traumája, a szerelmi csalódások, Rikke képességének terhe, Orso lelkiismeret-furdalása az akasztások miatt, stb. Az olvasó azért is foglalkozik velük szívesen, mert ez nem egyszerűen a korábbi kötetek folytatása, hanem az abban szereplő történetek (át)értelmezése és újramondása. Ez pedig visszamenőleg mégis pozitív színben tünteti fel a korábbi regényeket (beleértve nem csak Abercrombie előzményköteteit, hanem a Martin- és Cook-féle és a klasszikus fantasykat is), válaszolva a Némi gyűlölet elején felmerült bizonytalankodásra. Az új generáció azért követi el ugyanazokat a hibákat újra és újra, mint az elődök, mert ugyanarra vágynak (172, 528) és mert a példákat vagy követni lehet, vagy szembefordulni velük, de mindenképpen viszonyulni kell hozzájuk. Ahogy a fantasy azért tér vissza újra és újra Tolkienhoz, mert a tolkien-i fantasyt is lehet felhasználni, felülírni, lebontani, vagy szembe menni vele, de nem lehetséges nem foglalkozni az általa megteremtett örökséggel. Ezt a vele való foglalkozást pedig akkor is vállalni kell a fantasyírónak és -olvasónak egyaránt, ha már semmi heroikus meg epikus nincs benne, csak a nevetségesen jelentéktelen, hamvában holt próbálkozás.

És hogy miért írják, mi meg miért olvassuk el az erről szóló regényeket még akkor is, ha már nincs bennük a heriokus, epikus fantasy felemelő pátosza, sem az ennek visszaállításáért folytatott harc, csak a saját kis jelentéktelen életünkre adott reflexió? Hát azért, mert még mindezek belátásával együtt is „mocsok jó történetek” (134).

———————————-

Abercrombie, Joe, Némi gyűlölet, ford. Kamper Gergely, Szeged, Könyvmolyképző K., 2021.

———————————–

 

Abercrombie, Joe,

 

A penge maga: Az első törvény: első könyv, ford. Kamper Gergely, Szeged, Könyvmolyképző K., 2010.

Miután felkötötték őket: Az első törvény: második könyv, ford. Kamper Gergely, Szeged, Könyvmolyképző K., 2011.

A királyok végső érve: Az első törvény: harmadik könyv, ford. Kamper Gergely, Szeged, Könyvmolyképző K., 2012.

Hidegen tálalva, ford. Kamper Gergely, Szeged, Könyvmolyképző K., 2014.

A hősök, ford. Kamper Gergely, Szeged, Könyvmolyképző K., 2015.

Vérvörös vidék, ford. Kamper Gergely, Szeged, Könyvmolyképző K., 2015

Pengeélen: történetek az Első Törvény világából, ford. Kamper Gergely, Szeged, Könyvmolyképző K., 2017.

———————————

 

Martin, George R. R.,

 

Trónok harca: A tűz és jég dala ciklus első kötete, ford. Pétersz Tamás, Pécs, Alexandra, 2008.

Királyok csatája: A tűz és jég dala ciklus második kötete, ford. Pétersz Tamás, Pécs, Alexandra, 2008.

Kardok vihara: A tűz és jég dala ciklus harmadik kötete, ford. Pétersz Tamás, Pécs, Alexandra, 2009.

Varjak lakomája: A tűz és jég dala ciklus negyedik kötete, ford. Pétersz Tamás, Novák Gábor, Pécs, Alexandra, 2010.

Sárkányok tánca: A tűz és jég dala ciklus ötödik kötete, ford. Novák Gábor, Pécs, Alexandra, 2012.

A hét királyság lovagja: történetek A tűz és jég dala világából, ford. Novák Gábor, Pécs, Alexandra, 2014.

 

———————————

 

[1] Feleky Mirkó, Aki újra visszavezet bennünket Fantáziába – A modern irodalmi fantasy szülőatyja: J. R. R. Tolkien, http://epa.oszk.hu/03300/03300/00006/pdf/EPA03300_konyv_es_neveles_2013_2_09.pdf

[2] http://www.partitura.fss.ukf.sk/wp-content/uploads/2012/Partitura-2012-01-099-119.pdf A Fekete seregről lásd még: Stemler Miklós, Világok teremtése és eltörlése: a dark fantasy találkozása a poszttolkieni fantasyvel, https://www.prae.hu/prae/content/journals/prae%20maj%20165x235_13.pdf

[3] Stemler Miklós, Világok teremtése és eltörlése: a dark fantasy találkozása a poszttolkieni fantasyvel, https://www.prae.hu/prae/content/journals/prae%20maj%20165x235_13.pdf