Piia Leino díjnyertes könyve „elszigetelt lelkek története”[1], amit elsősorban disztópiaként lehet olvasni, de van benne a sci-fi lényegi elemeiből az összetett társadalmi folyamatok lehetséges következményeinek felvázolása mellett a fantasyból ismerős varázsgömb is, ennek köszönhetően a szöveg folyamatosan a szépirodalom és a fantasztikum határán mozog.
A cselekmény 2058-ban, Helsinkiben játszódik – és az Égnek nevezett virtuális valóságban, amivel az arra érdemesnek tartott állampolgárok a diktatórikus hatalomnak köszönhetően napi több órán át leszedálhatják magukat, menedéket találva a valós világ, azon belül is leginkább az emberi kapcsolatok mindenféle formája elől.
Időben sem a totalitárius diktatúrák, sem 2058 nincs messze (sőt, utóbbi idegesítően közelinek tűnik). Ami a teret illeti, a virtuális városok, parkok, megtévesztően valószerű látványukban rekonstruált épületek vagy tájak szintén a mindennapjaink részei már, ahogy a virtualitásba menekülés és a valóság egyre idegenebbnek tapasztalása is, nem beszélve a másik emberrel való kapcsolat, kommunikáció okozta szorongásról.
A regény szövege folyamatosan reflektál a jelenünkre, elsősorban az egyik főszereplő, Akseli munkájának köszönhetően, de más módokon is. Az Égben rekonstruált virtuális természeti tájak, élőhelyek és élőlények ma még itt vannak körülöttünk. A szereplőkkel ellentétben mi még a valóságban láthatjuk és élvezhetjük őket, de a fenyegetettségüket nem csak a klímaváltozás tudatából érzékelhetjük, hanem abból is, hogy az a folyamat, amelynek során a szereplők inkább választják az Ég hamis csöndjét és nyugalmát, mint az élet megélését, utóbbit egyértelműen veszélyesnek ítélve, már a mindennapjaink része: szívesebben vagyunk a magunk ízlése szerint kialakított virtuális buborékokban egyedül, mint a természetben, a fizikai valóságban, társaságban. Szívesebben vagyunk egyedül, mint hogy másokkal találkozzunk, beszélgessünk, mert a találkozás, a beszélgetés, akár online, akár személyesen, vagy bármilyen interakció, mint mondjuk pénzt vagy ételt adni egy rászorulónak, zavarba ejtő, megterhelő és szorongást, félelmet okoz.
Az Ég a napjainkban is már érthető és érzékelhető viselkedésmintát szinte csak egy lépéssel viszi tovább: a regénybeli valóság világa még rejt olyan veszélyeket, mint az étel átvétele, a koldusok látványa, vagy személyes beszélgetés az eltartóval vagy a munkaadóval. De az Égben mindenki teljesen egyedül lehet, nem kell fárasztania magát azzal, hogy kapcsolatba lép másokkal, nincsenek kommentek, megjegyzések, beszélgetések, kellemetlen pillantások, csak a végtelen egyedüllét a szűrt fényben; elégedett, zavartalan lebegés. Az Ég legnagyobb vonzereje ez: a tökéletes magány nyugalma, amelyben nem kell attól tartani, hogy bárki félreért, megbánt, vár valamit tőlünk, vagy hogy mi tennénk akaratlanul is ilyesmit másokkal. Itt már nincsenek viták, nincsenek konfliktusok, nincs feszültség, se bizonytalanság, csak a végtelen nyugalom, amit az Ég állandó fénye biztosít. Ennek az állapotnak egyetlen ellenszere van: a nyers fizikai valóság, az ösztönök szintje. A regény fő kérdése az, hogy a nem is olyan távoli jövőben megtalálhatók lesznek-e még az emberben az ösztönök; vagy a technikai fejlődés, a klímakatasztrófa és ezekkel együtt a társadalom szétesése, a diktatorikus berendezkedés, az idegenellenesség egy olyan természeten túli állapotba juttatja az egyes embert, hogy minden érzelem és reakció, ami ösztönszerűen a sajátja volt, megszűnik és többé már nem előhívható.
A szereplők eltérő úton és eltérő mértékben, más-más ösztönök, érzések, vágyak újjáéledését tapasztalják meg, hogy aztán ennek a megtalált ösztönnek a kedvéért a maga módján mindegyikük megpróbáljon kilépni az Ég okozta függőségből. A kiindulási pont azonos: a gyógyszernek tételezett pirulák, amikről nem derül ki, hogy valójában micsodák, az sem, hogy kinek, kiknek az érdeke, célja az elterjedésük, az sem, hogy honnan vannak, hogyan lehetséges a legyártásuk, szóval egyáltalán semmi. Ahogy a szereplő, úgy az olvasó sem ismeri Finnország határait, a külvilágról meg még ennyi sem tudható.
Az írás, a kézzel, ceruzával papírra írás aktusa teremti meg a gondolatokat és az indulatot, az érzelmeket, a valós életjeleket, hozza felszínre az öszönöket. A másolás és a másolt verssorok olvasása szintén sorsfordító lesz. Szinte másféloldalanként felbukkan egy-egy szentencia-szerű mondat, de a szöveg lassú és a törzsi jeleneteket leszámítva végig olyan hatást kelt, hogy az olvasó úgy érzi, mintha ő is be volna nyugtatózva. Szépen van megírva, akár hepindként is értelmezhető befejezéssel. De a regény szerkezetéből adódóan nem tudhatjuk, hogy a valós, nyers, ösztönök uralta természetes világ nem valamelyik szereplő álma, vagy esetleg egy eldugott része az Égnek.
Az Ég valódi világában a cselekvés, a kommunikáció bármely formában szorongást, konfliktust, végső soron pedig félelmet eredményez. Az Ég cselekménye azt mutatja meg, hogy a technológia és a virtualitás világához szokott ember számára a legnagyobb veszély nem a külső erőszak, hanem a belső igények erodálódása: akarunk-e majd érezni valamit, haragot, vágyat, örömet, szolidaritást, bármit, ha ez saját magunk védtelenné válásával és a sérülés kockázatával is jár, vagy inkább a biztonságos, szorongásmentes magányt, a közömbösség békéjét és hamis elégedettségét választjuk a virtuális világok bármelyikében. Ami dermesztő, az az, hogy a regény szövege sehol sem állítja, hogy ez a választás egyértelmű. Nem tudunk szurkolni a szereplőknek, hogy kitörjenek a virtuális világ magányából, nem tudjuk elítélni őket, amikor nem képesek rá, hiszen a mindennapokban tengődve várni az Ég nyugalmát már a mai olvasó számára is éppolyan releváns életforma, mint a természetbe visszamenekülni a mindenhová beférkőző hatalom, a függőség, a közöny és az érzéketlenség elől – utóbbi megvalósíthatósága és a sikere ráadásul eléggé kétségesnek tűnik. Nem állíthatjuk biztosan, hogy mi magunk nem az Eget választjuk majd néhány év múlva, amikor már – a mindennapi hírek alapján – lesz rá lehetőségünk. Attól igazán nyomasztó a regény, hogy ez a választás már éppen történik: itt, most, velünk. Pontosabban mindenkivel, külön-külön.
—————————-
Leino, Piia, Ég, ford. Patat Bence, Budapest, Scolar, 2021.
—————————-