A Mindig egyre több egy dekonstruált krimi. Az információk, a megoldott rejtélyek, a kiderült titkok nem úgy épülnek be a szövegbe, ahogy egy klasszikus detektívregényben szokás. Nem arról van szó, hogy a főhős egyre több információt szerez és a végén ezeket egymásra építve összeállítja a történetet, hanem arról, hogy az információk, a megoldás, ha úgy tetszik az igazság végig ott van mindenki szeme előtt – beleértve az olvasót is: szinte a regény legelején elárulja az egyik szereplő (Cole, 76). A szereplők egymástól függetlenül jutnak ugyanarra a következtetésre, amit aztán más-más módon értelmeznek és másképp reagálnak rá, a megoldás eltérő következményekkel jár az egyes szereplőkre nézve.

A krimi struktúráját nem csak a párhuzamos és kusza, illetve részben eredménytelen (és fölösleges) nyomozással, meg a gyilkosságnak hitt balesettel roncsolja a szöveg, hanem azzal is, hogy a gyilkosság fogalmának szokásos jelentését is megkérdőjelezi. Chloé a nevelőanyja szemére veti, hogy megöli az apját a tudatfeltöltéssel (128), amit Yla-anyu viszont továbbélésként értelmez. Ugyanakkor a hajóelme lekapcsolása már az eutanázia körébe sorolható. Donaldnak meggyőződése, hogy megölte a rádióst (132).

A történetmesélés, a történet elmondásának szándéka és képessége, a beszéd (373-374) is alapvetően fontos, és az olyan emberi minőséghez tartozik, amelyre a Clemenceau is igényt tart. Az ezzel összefüggő emberi tulajdonság a magyarázatkeresés, ami viszont bizonyos esetekben épp azzal jár, hogy gátolja az elfogadást és az elengedést, mint például Chloé esetében. Az emberi (gyermeki) kíváncsisága, amellyel a magyarázatot keresi, az apja halála esetében megszállottsággá alakul, amely nem képes elfogadni, hogy nem minden esetben van felelőse a történteknek, és amelynek épp ezért nincs feloldása (293, 323). Ugyanakkor a bűntények kapcsán nagyon is releváns kérdés az “Ez miért van, az miért van.” (87)

Daneli egészen másképp értelmezi a történteket, mint a többi szereplő és mint az olvasó. Neki meggyőződése, hogy az emberiség jól helytállt a Nagy Futásban és utána, a régen konfliktusokat eredményező különbségek eltűntek, mint például a nemzetiség kérdése (387).

Közben a regény cselekménye szerint az emberiség minden technikai fejlődése ellenére kőbunkó maradt, nem csak hogy a nemzetiségi ellentétek, hanem az agresszivitás ösztöne is még mindig megvan, ami legalább olyan tragikus, mint amennyire vicces (314, 397) – ugyanakkor az utódgondozásé már nincs: Pavelék egy műanyag dobozban tárolják a babájukat, ahelyett, hogy valóban gondoskodnának róla. Daneli óriási tévedésben van, amikor azt bizonygatja a Clemenceaunak, hogy az emberiség tanult a hibáiból, például túllépett a nemzetiségi problémán is (386-387). Ez nem csak azért fontos, mert szinte az egész cselekmény ennek ellentmond, hanem azért is, mert ettől még Daneli elbeszélése a belátó és fejlődésképes emberiségről éppúgy érvényes narratíva, mint egy másik.

Fido és a hajóelme összekapcsolódása nem csak azért lényeges, mert így az addig a cselekményben csak színesítő elemként létező virtuális kutya fontos szerepet kap, ezzel abszolút indokolttá válik a jelenléte, hanem azért is, mert visszautal a Sikora által használt harci ebekre (121) – vagyis megmutatja, hogy ugyanazt a dolgot, eljárást, technológiát fel lehet használni jóra és rosszra egyaránt.

A riporternő szerepe és a média ábrázolása a Daneli által kitalált álhírek és félrevezetések, félinformációk ellenére kicsit még régivágású, éppúgy mint A keringés[1] végén: a nyilvánosság mindkét regényben valamiféle biztosítékot, kontrollt jelent.

Ami pedig az emberek egymás közti kommunikációját illeti, a könyv legjobb jelenetei azok, amelyekben kiderül, hogy Pavel nem Chloéhoz beszélt, hanem az MI-hez, Chloé viszont azt hiszi, neki szól a “Nem kellene ezt csinálnod” és így a saját döntésének megerősítését kapja egy véletlenül elfogott jelből (441-442, 443). Az esemény ugyanaz, de az, amit a szereplők érzékelnek belőle, ahogyan értelmezik és magukra vonatkoztatják, teljesen eltérő, de mindkettő releváns.

Amit nehezen viseltem a regényben, az az “átkozott” szó és ragozott alakjai (124., 171., 241., 266., 267., 288., 294) – nekem ez egy eredetileg magyar nyelvű elbeszélésben tájidegen (és a fordításokban se szeretem, de ott érthetőnek tartom, ha ezt használja a fordító). Ezzel szemben a “ki-”, “be-” és “elbaszott” jelzők (és az ezeknél durvább kifejezések) nagyon is jól működnek a szövegben, mert jellemzik az adott helyzetet és a használóikat.

Mostanában gyakran találkoztam (online cikkekben) a “megérte” kifejezés helyett a “megélte” szóval, ami nekem szintén zavaró (megélni a pillanatot szokás, és szerintem ritka szép kifejezés a “megérni a felnőttkort” vagy a “megérni a holnapot”). Ez a Mindig egyre több szövegében is előfordul (229, 402). Azon gondolkodtam, hogy ebben a szövegben talán épp az élet és a gyász megélésének tematikája miatt ez helyénvaló, ha esetleg nem is szándékos.  (És külön dícséret jár a “repetitív” (129) meg az “egzisztenciális”[2] szavakért.)

Az elengedés is több értelemben szerepel a szövegben. Egyrészt a népmesékben soha nem fordul elő, hogy valakit a szolgálata leteltével nem engednek el, végezze bárhogy is a munkáját. A halottak elengedése ezért lenne annyira fontos, és ezért annyira fontos Pavel döntése az idegen MI-k elengedéséről. Másrészt vannak dolgok, amelyeknek a bekövetkeztére nem a mindenáron való felülemelkedés vagy leküzdés a jó válasz, hanem az elfogadás és az elengedés, és ilyen dolog a halál és egy beteg kisgyerek, Ksawery is. Az emberiség baja nem a természetes módon adott halandóság (amelybe a balesetek is beletartoznak, mint Chloé apjának esetében), hanem az, hogy nem akar tudomást venni róla és küzd ellene. A halál igazi ellenszere a gyász valódi megélése, ahogy a Clemenceau mondja, a halandóság tudata alapvető emberi tulajdonság. Azzal, hogy az emberiség ezt hárítja, azzal kezdődik el az elembertelenedés folyamata, a regény szövegében egészen konkrétan az auditorok sincsenek már a haláluk, illetve a létezésük tudatában (ahogy ezt Chloé részegen kifejti a pincérnek 85), vagyis a Clemenceau szempontjából nem tekinthetők embereknek.

Sem Chloé sem Yla-anyu nem tudja elfogadni Chloé apjának halálát, (Daneli szerint őt magát sem fogadták el olyannak, amilyen életében, illetve halálában volt 274) és egyik sem engedi el, de mindketten más módszerekkel teszik lehetetlenné saját maguk és a másik számára a feldolgozást.

A magány és a magánytól való félelem is meghatározza a szereplők cselekvéseit: Clemenceau a magánytól fél, azért akar meghalni. Daneli és Chloé viszont valóban magányosak, de mindkettőnek van valami, amivel ezt elnyomják: Chloé a bosszúhadjárattal, Daneli a munkával.

A kutatás is emberi minőség: a szakértő érteni szeretné, hogy mi történik, “Meglátni, mi van a valóság elé felhúzott díszleteken túl” (414). A Clemenceau hajóelméjét pont annyira lehet sajnálni, mint bármelyik pozitív emberi főhőst, aki meghal. A hajóelme a regény végére nem valami idegen, ijesztő és az ember által kreált, az emberi minőségektől egyértelműen elhatárolható, hanem kifejezetten szimpatikus, együttérzésre érdemes szereplővé válik. Ráadásul a hajó elme nélküli fémtestét egy halott ember testével azonosítja a szöveg, és ez a regény egyik legfontosabb, az azonosítást indokolttá tévő részlete:  “A sötét hajóhíd az elme láthatatlan jelenléte nélkül végre pontosan úgy nézett ki, mint ami valójában volt: hasznavehetetlen roncs, egy rakás megviselt ócskavas. Megérintette a kibelezett műszerpultok keretét. Ha nincs rajta kesztyű, érezte volna a fém hidegét. Akár egy halott teste.” (346). Vagyis a Mindig egyre több világában a halott emberi test éppúgy egy üres váz, vagy burok, mint az MI-k fémtartálya: gép és ember között a különbség nem a fizikai formában van, nem is a létezésben, hanem az élet megértésének és megélésének képességében – ehhez a képességhez szükséges a valódi emberi test is. Mindehhez pedig mindenkinek joga van, aki egyszer ember volt, akár él, akár meghalt és eltárolták a tudatát, akár összefűzték halála után mással, másokkal, akár nem. Az emberi minőségek közül pedig éppen ezért a legfontosabb az, amit a Clemenceau képvisel: a lehetőség a döntésre a saját életről és halálról.

Önmagában az, hogy ez a könyv ennyi és ilyen jellegű kérdéskört feszeget, még nem tenné kiemelkedővé. De az igen, hogy mindezt hiteles karaktereken keresztül, humorosan, de nem közönségesen, szépen, de nem giccsesen vagy didaktikusan tudta megmutatni. A téma, karakterek, a működő viszonyaik, a felépített világ, a cselekmény és az elbeszélésmódok jól eltalált együttesétől lesz hiteles és élő (megkockáztatom, hogy maradandó) történet a Mindig egyre több.

————————

 

László Zoltán, Mindig egyre több, Budapest, Gabo, 2021.

 

———————–

 

 

[1] László Zoltán, A keringés, Budapest : Metropolis Media, 2007.

 

[2] Ezt sajnos utólag nem találtam meg, pedig úgy emlékszem, kétszer is szerepel a szövegben.