Ne tévesszen meg Anthony Ryan ártalmatlannak tűnő külseje. Az csak egy héj, amibe beköltözött valami. Egy személyes dedikálást még megúszhatsz ép bőrrel, de ne kérdezd meg tőle, mikor jön ki a Vaelin-sztori folytatása, mert letépi a fejedet és neked kell bocsánatot kérned azért, hogy összevérezted az asztalt. És egész biztos, hogy neki is van Cthulhus bögréje. Ha nem hiszed, olvasd el a Hollópenge-duológiát.

A farkas üvöltése után komolyan aggódtam, hogy Vaelin története valami középszerű busongó juhász-effektusba fog torkollni, de végül ez alaptalannak bizonyult: a második kötet nem csak kárpótolt helyenként az első kissé unalmas és kiszámítható cselekményéért, hanem utólag indokolta is azt. Ryan először is azt csinálta, amiben a legjobb: a belső, lelki küzdelmeket és a hentelést vetítette egymásra, megteremtve ezzel azt a feszültséget, ami a Hollóárnyék-trilógiának is az egyik erénye volt. Másodszor olyan szinten lazult le és folytatott bosszúhadjáratot a saját olvasói ellen, hogy végül ez vitte el mindkét kötetet a hátán, az időnként megúszós megoldások ellenére. Harmadszor végül nagyvonalúan megkegyelmezett, de ezek után százszor is meggondolnám, hogy írjak-e rajongói levelet a folytatást kérve.

A Hollópenge-duológia egy hatalomtechnikai előadás arról, hogy milyen eszközökkel lehet, kell, vagy érdemes uralkodni, attól függően, hogy kikből ás hogyan áll össze a nép.

Az első kötet leginkább a Stahlhast által „felszabadított” Megváltottak („taktikai érzék nélküli tébolyultak és fanatikusok” 165) megnyerését és a kereskedőkirályságok hagyománytiszteleten alapuló társadalmát („szervilis idióták” 263) mutatja be. Előbbiek esetében rángasd ki őket a gödör aljáról, épp csak a szélére, hogy valódi önrendelkezés híjján legyenek hálásak és elvakultak, de azt már ne fogják fel, hogy nem csak szemérmetlenül fel- és kihasználod őket, hanem alkalom adtán te rúgod majd őket vissza. „Micsoda egy isten valódi természete? A félelem persze része a dolognak. De a hatalom ugyanúgy. A hatalom, ami a hitből ered. A hatalom, amely a rabszolgából elkötelezett hívet csinál a megfelelően adagolt kedvesség útján, amely elülteti a félelmet, hogy mindez egyszer megszűnhet.” (A farkas üvöltése, 182) Utóbbiakkal még ennyit sem kell tenned, elég, ha hazudsz.

Mivel az, aki nem egy kő alatt töltötte az elmúlt évtizedet, minderre vérmérséklettől és aktuális helyzetétől függően csak hisztérikus röhögéssel, gúnyos kacajjal vagy lemondó legyintéssel reagál, ez önmagában még nem teljesítmény ettől a szövegtől. Az viszont, hogy ezt a hatalomtechnikai kérdést rávetíti a szerzője és a (rajongó) olvasók viszonyára, már igen.

A klasszikus, rangkórságban szenvedő fantasy-hagyománnyal szembeállítva ez is elég szórakoztató, de mégsem ez a vonal az igazán érdekes a cselekményben. Hanem az, hogy Ryan láthatóan élvezi, hogy nem csak Vaelinnel és ezzel az egész világgal számol le kishíjján, hanem véres bosszút áll a folytatást/befejezést/új kötetet követelő olvasókon is, amire a „nem kell az elismerésed, csak a halálodat akarom” elég egyértelmű figyelmeztetés a borítón.

Mindezt az elején tempósan és izgalmasan: indításként páros lábbal rúgja az arcunkba a levágott fejeket, aztán ki- , illetve beszól az egész könyvszakmának: „Újabb fejezet lesz a Sötétkard eposzában, természetesen csakis megfelelő szerkesztés után.” (22). És onnantól nincs megállás, Vaelint olyan kárörvendő, gonosz évezettel rugdossa végig a végzete felé, – mármint abban az értelemben, hogy „a végzet egy kényszerképzet, amivel messze akarjuk űzni az életnek nevezett zűrzavart” (146), hogy a féloldalanként előforduló „ocsmány” jelzőt is megbocsátottam neki. (A Draconis memoriát azért még nem, talán majd ha a Pariah is hozza a szintet.)

A Lyrna által fémjelzett alkotmányos monarchia meg a kalózok újonnan alakuló állama szintén az uralkodók és a hatalom kérdéskörét feszegeti, amelynek eredményeképpen Vaelin belátja, hogy az önjelölt királyok pont olyan idegesítőek, mint akik kényszerből ülnek a trónon, és semmivel sem különbek a népeiknél, akik pont azokat érdemlik, akiket hagynak magukon uralkodni. Ráadásul Vaelin szemrebbenés nélkül vágja át a királynőjét a háta mögött, amivel igazából alapjaiban kérdőjelezi meg a királyság intézményének létjogosultságát, miközben asszisztál egy (pontosabban kettő!) új királyság létrejöttéhez.

A hazugságot senki sem kerülheti el, a különbség abban van, hogy a királyokkal ellentétben a Vaelin-féléknek el kell majd számolniuk a hazugságaikkal (262, 280). A hazugság a hatalom elkerülhetetlen velejárója, a Cáj Linnek tulajdonított mondás szerint a hatalom a bölcs és hazug embereknek való (447); „Minden uralkodónak tudnia kell hazudni.” (283); „Sok háborút hazugságok nyernek meg. Eszébe jutott, milyen gyakran ködösített vagy élt szemenszedett hazugságokkal a királynője a felszabadító háború idején.” (259). Csak a hazugság eltérő felhasználása az, ami megkülönbözteti az uralkodási formákat egymástól, egyúttal megbocsáthatóvá is teszi azt az egyik esetben: Lyrna a felszabadító háború érdekében hazudott, Kehlbrand „megtalálta azokat, akik hajlandók pusztítani a nevében (…). Ha a megfelelő hazugságokkal traktálja őket.” (274) Szó sincs tehát jóságos uralkodókról, itt mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti, de kénytelen az általa uralt nép tulajdonságaihoz alkalmazkodni. És ezért lehet Lyrna mind közül kiemelkedő: mert ő az összes többivel ellentétben kénytelen a hatalmát a népe érdekében önként korlátozni, vagyis bizonyos szempontból megosztani velük. A népe addig tartja hatalomban, amíg az nekik megfelel.

A szöveg a későbbiekben kicsit lelassul és elnagyolt lesz, de legalább majdnem minden oldalra jut valami „ezt akartad? akkor nesze!” indíttatású fricska, a Kung-fu panda Shifu mesterére emlékeztető, káromkodó apáttól kezdve a passzív-agresszív Sherinen át a szemrebbenés nélkül hazudozó, és a megmaradt lelkiismeretét egy vállrándítással elintéző Vaelinig. Erre nagy szüksége van Ryannek, ugyanis ebben a történetben nem sikerült igazi, élő, izgalmas karaktereket teremteni, az újak klisések és egyformán érdektelenek, a régiek meg nem változtak vagy változnak meg igazán, csak hülyén viselkednek, a hülye viselkedés pedig nem egyenlő a jellemfejlődéssel, még egy fantasyban sem. Ezért aztán egyikért sem tudunk aggódni, nem szurkolunk nekik, nem rendítenek meg a veszteségeik, csak különböző mértékben idegesítenek olvasás közben. A legidegesítőbb karakter címért Sherinnek jár a trófea, ez annyira egyértelmű, hogy még a többi szereplő is észreveszi. Sherin ugyanis egy óvodás kitartásával duzzog, először azért, mert Vaelin anno megmentette az életét, aztán azért, mert most is megmentette az életét, utána azért, mert az új szerelme feláldozza magát (amiért hihetetlen taktikai érzékkel szintén Vaelint hibáztatja), utána meg minden másért, Vaelin nem tud olyat csinálni, amiért ne kapna szemrehányó pillantást, szájhúzást és dehonesztáló megjegyzéseket, vagy ezek valamilyen kombinációját. Hát mit mondjak, Sherinben az a legidegesítőbb, hogy ezer százalékban hiteles, pont így viselkednék, ha össze lennék zárva az expasimmal, akibe még mindig szerelmes vagyok. Vaelin viszont a lelke mélyén talpig úriember, és ezért két gerinc kitépése között mindezt megadóan elviseli.

folyt. köv.

————————————–

Ryan, Anthony,

A farkas üvöltése, ford. Matolcsy Kálmán, Budapest, Fumax, 2021.

A fekete ének, ford. Matolcsy Kálmán, Budapest, Fumax, 2022.

————————————-