Vaelin nem az, akinek elsőre gondolnánk, nem „valami nemes harcos a tengerentúlról” vagy „hős, aki Luralyn látomásaiból bukkant fel, hogy jóvátegye mindazt, amit a bátyja tönkretett” (225), hanem a szerző alteregója.

A történetet maga Vaelin írja, Kehlbrand pedig a még nála is vérszomjasabb olvasó: „Azt hittem, hogy egy idegesítő kis mitugrász, de minden alkalommal, amikor azon aggódom, hogy a Sötétkard meséje unalomba fullad, ő újabb fejezetet ír nekem.” (291) Kehlbrand ráadásul azt hiszi, hogy beleszólhat a cselekménybe: „a Sötétkard hódításának eposzát egy végső dicsőség kell, hogy megkoronázza” (298) A szövegben egyéb utalások is vannak ezekre: a párbajozó „is csak eszköz valaki másnak a történetében” (281), Cáj Lin pedig megállapítja a császárrá választásakor, hogy „egy újabb fejezet íródott.” (284).

Ahogy Valelin nem akar olyan lenni, mint Kehlbrand, úgy Ryan sem akar olyan lenni, mint mondjuk George R. R. Martin, még ha láthatóan nehezen is állta meg, hogy ne döngölje a földbe a szereplőivel együtt az olvasóit is. Hogy ez mennyire hatalmas önuralmat kívánt, az világosan kiderül a szövegből: Vaelin éneke „örvendezett, hogy elnyújthatja a Sötétkard szenvedését. Egyenként lecsapja minden végtagját, levágja a vértlapokat a páncéljáról, és ezernyi sebbel kínozza a testét. Felmetszi a hasát, és nevet majd” (440) „Először az ujjait (…) Egyenként – dúdolta az ének. – Aztán megnyúzni, lehántani a bőrét, de lassan, nagyon-nagyon lassan…” (441)

Na jó, inkább ne kockáztass a dedikáltatással se.

Alum családjának megtalálása egészen sablonosra, ad hoc jellegűre és gyengére sikerült, ahogy a kalózkirály felbukkanásának sem örültem – egy olyan világban, ahol ekkora tömegek és távolságok vannak, nem túl hiteles egy ilyen találkozás, kettő egyidőben meg pláne nem.

El Nestrára főleg azért van szükség, hogy még egy kicsit árnyaljon az uralkodói attitűdökön. Az ő taktikája az oszd meg és uralkodj a jutalmazással kombinálva: „Készakarva sokukat befogadtam, így mindig klikkeket alakítanak és civakodnak egymás között, és egy sem képes annyira megerősödni, hogy szembeszálljon velem. Nem mintha akarnának. Ugyanis szörnyen gazdaggá tettem őket.” (358)

Nem véletlenül épp ő az, aki felteszi a költői kérdést: „Tudsz mutatni olyan királyságot, amely pusztán bölcsességre épül, de vérre nem?” Majd kifejti, hogy Janus és Lyrna is rengeteget gyilkolt ahhoz, hogy a királyság megszilárduljon (358).

Vaelin elsőkötetbeli mogorvasága a feketeénekkel ebben az összefüggésben is magyarázatot és értelmet kap: „a gyomorforgató felismeréstől csaknem elkapta a fejét, de végül kényszerítette magát, és végignézte. Hányszor rendelt el ugyanilyen kivégzést a Végeken? (…) most már tudta, hogy a Dahrena halála óta eltelt években abbéli reményben hajszolt akasztani való törvényenkívülieket, hogy azzal sikerül elapasztania a mélyben fortyogó haragot. (…) a királynő nevében törvénykező bíróság fog dönteni a törvényenkívüliek sorsa felett” (177) Vagyis a kényszer a hatalom megosztására a felelősség megosztásával is együtt jár: csak az a nép kaphat a hatalomból, amelyik az önálló döntéseket is vállalja, és fordítva: csak aki vállalja a felelősséget, az kaphat részt a hatalomból.

Kissé kilógott a szövegből a tisztelgő tizedes (233), meg hogy ebben a világban is megverte Hunyadi a törököket (369) és újabb bizonyítékot kapunk rá, hogy a katonáknak a menetelés a fétise (161). A fordításra most sem lehet panasz, bár a kötet közepe felé láthatóan elfogyott a kávé: találtam két hibát is a szövegben.

Ami a lovecrafti beütést illeti, nem csak a már emlegetett „ocsmány” jelzőben merül ki, hanem az olyan részletekben is mint a kántálás a császárnak (284), kórus a dzsungelben (368), sötét csápok (383) „visszataszítóan ismerős kórus” (388) a farkas és a tigris ősisége (398) „névtelen tengeri szörnyeteg kutató csápja” (430) – és úgy általában a szigetre látogatás epizódja ilyen jellegű.

A végkifejlet aztán megmutatja, hogy Ryan mégiscsak az olvasóiból él, és ezzel tisztában is van, ezért ahogy Vaelin végig kordában tartotta a feketeéneket az apát és Sherin placebójával, úgy hatalmas önuralmat tanusítva ő sem engedte, hogy a várúr története valami véglegesen lezárt és kiborítóan szomorú elbeszéléssé válva kikészítse az olvasókat.

Ez a duológia arról szól, hogy egy (kellően sikeres) és öntudatos szerző akkor ír folytatást, ha akar, úgy, ahogy akar, az olvasó meg örüljön neki és ne követelőzzön mert a végén sírhat, hogy mégse kellett volna megkínozni és kinyírni a kedvenc karakterét.

De ahogy a szövegbeli királyok is kompromisszumokra kényszerülnek a hatalmuk megszerzése és megtartása érdekében, ugyanúgy a szerzőknek is muszáj lavírozniuk az olvasók kiszolgálása és a saját öntörvényűségük között. Ebben az összefüggésben az „unom a hülye királyokat” kiszólás eléggé önironikus, és azt jelzi, hogy a szerző nem csak Kehlbrand és Vaelin, hanem a többi karakter alakjába is beleírta magát, kimerítve ezzel az összes, írók számára felvehető szerepet és azok paródiáit is.

Vaelin és Sherin azután, hogy a hatalom természetének gyakorlati, elméleti és filozófiai aspektusait alaposan körbejárták, kiszakadnak a közösségekből (amelyekbe amúgy sem illeszkedtek igazán), és saját életük felé fordulnak. Abbahagyják a múlton merengést, meggyászolják a szeretteiket és a privát, együtt és egymásért megélt közös jövőt választják, vagyis az állandó egymást marcangolásuk után a végén összejönnek. Így aztán a Hollópenge-duológia olvasható romantikus történetként, heroikus fantasyként, a káromkodásoknak és beszólásoknak köszönhetően ennek paródiájaként, van benne horror – lovecrafti és nem lovecrafti – , társadalomkritika és végig folyamatos reflexió a rajongói elvárásokra. Ryan ezekkel az eljárásokkal úgy szolgálta ki a legkülönbözőbb igényekkel fellépő olvasóit, hogy azok mindent megkaptak, amit csak akartak, miközben folyamatosan retteghettek attól, hogy tényleg megkapnak mindent.

Kíváncsi vagyok, tovább tud-e innen lépni, és ha igen, akkor hová. Ha minden jól megy, még az idén kiderül.

————————————–

Ryan, Anthony,

A farkas üvöltése, ford. Matolcsy Kálmán, Budapest, Fumax, 2021.

A fekete ének, ford. Matolcsy Kálmán, Budapest, Fumax, 2022.

————————————-