Tudjuk, hogy kutyával, kisgyerekkel és terminátorral mindent el lehet adni. A Médákat is leginkább Rozsdás, az öntudatra ébredő kislányok meg Baid viszi el a hátán, ami első látásra elégnek tűnhet, de ha jobban megnézzük, akkor R.J. Hendon regénye inkább csak reményt kelt arra, hogy a záró kötet majd nem elégszik meg a látszattal, és az előzőekkel[1] ellentétben igazán jó lesz.

A Médák[2] ügyesen ötvözi a korábbról ismerős elemeket, kliséket és toposzokat, egy-két botlástól eltekintve jól van megírva, mégis hiányérzetet hagy, és azt az érzést, hogy az olvasónak fogalma sincs, mi, és főleg miért nem stimmel ezzel a szöveggel. Az a néhány kritika, amit találtam róla, alapvetően pozitív, de jellegzetes hibaként említik a karakterek idegenségét,[3] és valóban ez a sarkalatos pontja ennek a regénynek.

A kiindulópontot leginkább az „űzd ki bár a természetet vasvillával, mégis visszatér” mondás fedi le. Arany János Naturam furca expellas című versében ezt az eredeti latin idézetet kitágítja, átértelmezi és más kontextusba/kontextusokba helyezi.[4] A természet így az emberen kívüli természet mellett elsősorban az emberi viselkedést és gondolkodást, az ember természetét jelenti. Ez a kettős jelentés fellelhető a Médákban is (főleg, ha hozzátesszük a „kutyából nem lesz szalonna” megfeleltetést), még ha kevésbé kifinomult és összetett módon is, mint Arany versében.

A regényszöveg elején található vers a tökéletlen szonettformával ugyanúgy utal(hatna) Arany versére, mint a főszöveg központi kérdéskörét képező természet-értelmezések, és egy nagyon erős irányt szab az olvasásnak. A regény címe és a vers alapján azt várnánk, hogy az anyjuk, Rany nélkül felnövő médák sorsa, és főleg: a szüleit nélkülözni kénytelen gyerekek árvaságukból fakadó hiányérzete fogja meghatározni a cselekményt. A vers ugyanis egy gyermek beszélő nem ismert szülőjéhez szól, és arról a hiányról, ürességről, amit ez az ismeretlenség okoz, illetve azokról, amelyek emiatt hiányoznak az életéből. Ez nem feleltethető meg a regényben Rany és a háttérből irányító anyja viszonyának, a médáknak pedig nem amiatt sanyarú a sorsuk, mert nem ismerik az anyjukat, hanem azért, mert eleve manipulatív és erőszakos módon hozták létre őket, utána pedig nem gyerekekként, hanem lélektelen szolgákként, robotokként kezelték őket. A sorsukon és a többi történésen semmit sem változtatott volna, ha Rany tudja, hogy honnan származnak.[5]

A médák és Rany közötti hasonlóság inkább belső, mint külső (hiszen a külsejükből nem jönnek rá, hogy Rany az anyjuk). Ez a belső hasonlóság abban jelenik meg, ahogyan a világot – Overtount és az azon túli vidéket szemlélik: „Rany mindig úgy érezte, hogy egy másik világba csöppen, amikor kilép Overtoun kapuin. Ameddig a szem ellátott, egy valaha emberek lakta vidék hátrahagyott, elfeledett emlékeit találta. A város körüli kopár kavics- és szeméttengert gyorsan birtokába vette a természet, a lankás dombokon fűtenger hullámzott, távolabb fenyvesek hajadoztak.” (23)

Malka „Mindig úgy érezte, hogy egy másik világba csöppen, amikor kilép Overtoun kapuin. Egy olyan világba, amelynek egyszerű, világos igazságát még az ő hétéves méda elméje[6] is tökéletesen értette: nem az emberért létezett. (…) Ám a külvilág közömbös volt és céltalan. Értelmetlen, végtelenül, leírhatatlanul zavaros, melyben Malka még Szimmetriával sem talált rendszert soha. Mégis, Agorában meglátta a benne rejlő szépséget. Az öncélú Káosz semmi máshoz nem hasonlítható, vad szépségét.” (123) És abban is hasonlóak, hogy képesek gondolataikban és viselkedésükben azonosulni az állatokkal: Malka „szürke kisegér volt egy lyukban” (285)

A Médák amellett, hogy nem szembeállítja, hanem felcseréli és egymásba játszatja a természetes – mesterséges (digitális) világokat, egyértelműen negatív állításokat fogalmaz meg az emberekről. Eszerint az emberi természet alapja mások ki- és felhasználása, kizsákmányolása és megszégyenítése. Ennek illusztrálására állandóan előjön a cselekményben nők és a gyerekek – gyereklányok – elleni erőszak – sőt, erre épül, hiszen Rany petesejtjeinek megtermékenyítése – pláne Amon apaságával – erőszak. Ráadásul a “nem kellett volna megkérdezni erről Ranyt?”(311) kérdés, mint reakció egyáltalán nem azonos súlyú Amon tettével. Ezek mellett a pedofil városőr, a részvétlen polgárok, a kannibalizmusra hajlandó barbárok (és Baid), meg a húsevőket kiközösítő juraiak mind-mind ékes példái annak, hogy milyen ocsmány tud lenni az emberi természet, hogy mennyire könnyen alázza meg a kiszolgáltatottakat, akik a regény világában túlnyomó többséggel nők és gyerekek, illetve gyereklányok.

Egészen perverz gondolkodásra vall, hogy a csatornatisztítástól elkezdve a falburkoláson át (210) a magatehetetlen betegek gondozásáig mindenféle kemény fizikai munkára alkalmasnak találnak gyerektestű lányokat, akik annyira gyengék és kicsik, még egy felnőtt embert sem tudnak arrébb húzni (291). Ha már a szaporodás meg van oldva nők nélkül a méhtartályokkal, ráadásul az overtouni nőknek nincs mellük, mert azt „obszcénnak, állatiasnak és undorítónak” tartják (27), akkor legalább másra ki kell használni a nők (gyereklányok) testét. Ez nem csak perverz, hanem valójában logikátlan is: az indoklás, miszerint ki kell váltani valamivel a barbárok és a drága robotok munkaerejét (35), a fizikai korlátok miatt nem állja meg a helyét. Az overtouniaknak viszont ez nem tűnik fel, tehát vagy ostobák, vagy szadisták, vagy mindkettő – ami a köznép esetében hihető volna, de ez a Mentmore-ok projektje, azoké a Mentmore-oké, akikről ki kellene derülnie, hogy nem is olyan gonoszak. Ezért ez alapvető hibája a szövegnek, erre épül az egész koncepció, így nehéz túllépni rajta, még akkor is, ha amúgy tudjuk, hogy ez a fajta gondolkodásmód tényleg az aljas emberi természet velejárója.

Az overtouni társadalom nő- gyerek- és természetgyűlölő (a juraiak szerint „idegengyűlölő és környezetpusztító” 237), ezért alapvetően elhibázottak a fennmaradás érdekében hozott döntések, és teljesen idióta módon nem jönnek rá, hogy mindezzel saját túlélésüket lehetetlenítik el. Ezzel összhangban van Ayers reakciója Rany elutasító viselkedésére: „néha váratlanul harag lobbant a lelkében, viszont amikor erre gondolt, tudta, hogy nem a saját érzései azok. Inkább egy elvárás, egy egyének fölötti közös, családi tudattól származó megrovás, amely a sok-sok évszázadnyi átöröklődött Mentmore-emlékből tevődik össze.” (81) Rany érvelése, miszerint az átlag overtouni döntésképtelen, a Montmore-ok gyámságára szorul, a polgárok „Olyanok, mint a gyerekek” (170), nyilvánvaló hazugság.

Ami jól működik a szövegben, az egyrészt a régóta ismert klisék újszerű felhasználása. Nem nagyon van olyan elem a regényben, amivel ne találkoztunk volna már valamilyen formában, a testekre vágyó digitális tudatoktól a nanotechnológián át az atomkatasztrófa utáni Európáig. Sőt, más forrásokra is ráismerhetünk: a barbárok beengedése a városba pont olyan népszerű ötlet, mint a Trónok harcában (csak itt délről jönnek a sötétség elől és nem északról) és nagyjából ugyanolyan következményekkel jár. A digitális armageddon, és a gépeket létrehozó emberi technológia felér a természet erőivel, nem csak következményeiben, hanem részvétlenségben is – ha úgy tetszik, itt is Lovecraft kacsingat a felhők mögül: „a vihar roppant méreteiben, rideg könyörtelenségében volt valami megfoghatatlanul szép. Valami istenszerű.” (106) „a kapu roppant tömege lomhán életre kelt, mintha álmából zavartak volna fel egy gigászi, szunnyadó teremtményt.” (123) Sőt, az Ala elnevezésével bekerül a kínálatba a folklór is (39).

Hogy mégis különlegesnek érezzük ezt a világot, az a kevertség mellett leginkább a részletes tájleírásoknak köszönhető, ami manapság elég ritka a sci-fiben. A baj az, hogy ez még mindig kevés ahhoz, hogy a Médák igazán jó könyv legyen. Ahhoz ugyanis igazi regényszereplők kellenek. A probléma nem az, hogy nincs kivel azonosulni, vagy hogy nem kerül közel hozzánk egyik szereplő sem. Léteznek ellenszenves, vagy elidegenített karaktereket mozgató nagyon jó könnyvek is. A probléma az, hogy a cselekményt nem a szereplők egyéniségéből fakadó döntések és annak következményei mozgatják, hanem az adott világ történéseiben mozognak bizonyos szereplők, akiknek az igazából elnagyolt személyisége nincs semmilyen befolyással arra, hogy mi történik. Rany lehetne akárki más is, ahogy Ayers vagy az elfuserált terminátor Baid is. A többiekről nem is beszélve. A klisék a szereplők tetteiben és reakcióiban is megmaradnak, ami hiteltelenné teszi őket. Például Alarice a legnagyobb felfordulás közepette „felkelt, a bárszekrényhez lépett, töltött magának egy pohár ital. (sic)” (359) Ranynak a természetest kéne képviselnie, de Jurában gond nélkül megjátsza magát, őszintétlen, ráadásul szándékosan az: ő javasolja Ayersnek, hogy manipulálja a juraiakat (228). Azt várja Ayerstől, hogy bízzon benne, egy olyan helyzetben, amikor épp manipulatívan viselkedik és megjátsza magát (238-240), ő meg azt Ranytől, hogy higgyen neki (266). Mindkettőt ki kellene érdemelni, de mégis csak úgy megkapják egymástól – csak mert így van felépítve a cselekmény.

És ez az, ami nem stimmel a Médákban: hiányzik belőle valami, amit jobb híjján mélységnek, valódi érzelmi töltetnek, vagy érzelmi gazdagságnak neveznék – és nem csak Rany és Ayers kapcsolatában, hanem a többi szereplő viszonyaiban és az elbeszélésben is. Ezek közül a legjelentősebb az, hogy kimaradunk Rany és a médák egymásratalálásásból, mindössze egy félmondat szól arról az érzelmi sokkról, amit ez az esemény elvileg jelent (409).

Felismerhető és kiszámíthatóak a cselekményívek: tudjuk, hogy Rany és Ayers össze fognak jönni, de mivel hiányzik a belső világuk leírása és hatásos érzékeltetése, ez megint csak nem azért történik így, mert lezajlik bennük egy folyamat és ennek következménye van, hanem mert ezt az ívet kell befutniuk  – minden esetben csak a cselekvés egyszerű leírását kapjuk: egymáshoz érnek, aztán összebújva elalszanak, stb, nincs mögötte sem a dilemmázás, sem a feszültség, sem a következmény, ezért nem átélhető ez a folyamat. Baráth Katalin kérdezte egy interjúban (nyilván költőileg), hogy vajon mitől működik a romantikus regény, mikor az olvasó tudja, hogy a végén úgyis összejönnek. Hát attól, hogy van egy alapvető vonzalom köztük, amit azért próbálnak meg elnyomni, mert emellé van egy (vagy több) külső akadály, amit ők belsőként érzékelnek és ezt kell meglátniuk, átértékelniük és a megfelelő pillanatban leleplezni, felvállalni, bevallani a másik előtt. Ha ezek közül az egyik feltétel hiányzik, az máris plusz harminc oldalt jelent. Ranyék esetében nincs önmarcangolás, belső vívódások, van egy minimális undokoskodás, de nincs sem kölcsönös vonzalom, sem mélyebb (de látszólagos) ellenszenv, nincs nehezen leküzdhető komoly belső feszültség, meghasonlás.

Folyt.köv.

—————————————-

 

R. J. Hendon,

Médák: Overtoun-trilógia 2., Hajdúböszörmény, Főnix Astra, 2021.

Gyomláló [a Korcsok előzménytörténete], Hajdúböszörmény, Főnix Astra, 2020.

Korcsok: Overtoun-trilógia 1., Hajdúböszörmény, Főnix Astra, 2018.

 

—————————————

 

[1] A Korcsok szerintem aránytalan, a Gyomláló meg kiszámítható: olyasmit mesél el jó hosszan és részletesen, amire az olvasó magától is rájött, ezért önmagában nem túlságosan érdekes és ahhoz, hogy sikerüljön azzá tenni, nagyjából az utolsó húsz oldaltól kellett volna kezdeni.

[2] A méda elnevezés nyilvánvalóan Médeia nevéből származik. A mitológiai vonatkozásokba nem mennék bele, de van egy nagyon jó könyv, aminek a címszereplője szintén Médea: Ljudmila Ulickaja, Médea és gyermekei; ford. V. Gilbert Edit és Goretity József, Budapest, Magvető, 2021, cop. 2003.

[3] https://smokingbarrels.blog.hu/2021/12/15/konyvkritika_r_j_hendon_medak , http://www.letya.hu/2021/11/r-j-hendon-medak/ , https://moly.hu/konyvek/r-j-hendon-medak

[4] Vö: http://blog.verselemzes.hu/jegyzet/arany-janos-naturam-furca-expellas-elemzes/

[5] A sok lehetséges példa közül egy: Jorg Ancrathnak az egész életútját és minden döntését befolyásolja az öccsével való viszonya, és leginkább ettől lesz annyira hatásos a Széthullott birodalom trilógiájának egésze és a befejezése.

[6] Szerintem ezt egybe kellene írni.