A könyvbemutató egy nagyon kényes műfaj, sok minden kell ahhoz, hogy jó legyen – mindenekelőtt egy igazán jó könyv, aztán egy olyan szerző, aki komfortosan érzi magát a helyzetben, olyan kérdezők, akik fel tudják kelteni az érdeklődést a kötet iránt és olyan közönség, aminek a tagjai mindezt értékelik.

Miután Pintér Bence felhívta rá a figyelmemet, megnéztem az Infected Monstrum könyvbemutatóját[1]. Első körben kiderült, hogy nem vagyok jó közönség. A kötet sem kezdett el érdekelni, viszont csúnya előítéleteim támadtak – amiket utólag persze igazolva láttam. A szerző mondjuk láthatóan jól érezte magát, de hát ki nem élvezi, ha két másik (egyébként szimpatikus) emberrel együtt veregetheti a saját vállát. A könyv pedig nem lett jó, ami az egyetlen valódi probléma az előbb felsoroltak közül.

Ezt a gikszert, mármint hogy nem jó a könyv, azzal próbálják meg kiküszöbölni, hogy kimentik a weird címke alól, mondván, manapság mindenre rámondják, hogy weird. Utóbbival nehéz is vitatkozni, de ez nem azt jelent, hogy magával a weirddel, mint zsánerrel/műfajjal vagy címkével lenne gond – ha valami weird, akkor hívjuk annak. Ezt a regényt tehát fölösleges azon az alapon nem weirdnek tartani, hogy más szövegekre esetleg indokolatlanul használják ezt a meghatározást. Ezt a csúsztatást pedig megfejelik azzal, hogy hát ez bizony szépirodalom a javából. Van egy rossz hírem. Nem lesz attól valami szépirodalom, és nem attól lesz valami szépirodalom, hogy weirdnek pocsék. Ez a regény azért nem weird, mert nagyon az akar lenni, ebben a szövegben a weird nem eszköz, hanem cél.

A másik rossz hír, hogy attól sem lesz valami szépirodalom, hogy tele van irodalmi és popkultúrális utalásokkal. Az utalás ugyanis arra való, hogy megadja a támpontot az értelmezés irányához.

Nem, attól sem lesz valami szépirodalom, hogy az értelmezési lehetőségeket önmagukban kérdőjelezi meg – az értetlenkedés, vagy valaminek a nem értése nem egyenlő az értelmezési lehetőségek teljes hiányával, illetve lehetetlenségével. Értelmezési lehetőség, megközelítési mód mindig van, akkor is, ha az olvasó úgy gondolja, hogy nem találta meg, és akkor is, ha többen többfélét (akár egymáséval ellentéteset is) találnak: maga az olvasás már értelmezést is jelent, értelmezése tehát csak annak nincs, amit nem is olvasnak. Az első rész elbeszélője többek között azért hiteltelen, mert nem lehet ironikusan olvasni az olyan megjegyzéseit, miszerint esztétika szakot végzett, de „Már az első év után rájöttem, hogy rohadtul nem érdekel engem ez az egész (…) egyáltalán nem akartam ezzel foglalkozni, nem akartam benne ragadni ebben a kilátástalan értelmezési kényszerben, a tudományos értekezések labirintusában” (10). Viszont komolyan venni sem lehet, mert aki ezt nem viccnek szánja, az egyszerűen buta.

Ez a könyv azért nem ad az utalásaival értelmezési irányokat, mert egyik irányból sem állja meg a helyét. Nem sejtelmes és nehezen megközelíthető szöveg, hanem egy blöff. Nem a Hamlet meg a Rosencrantz és Guildenstern halott a referenciapont mögötte, de még csak nem is a Harry Potter (43), ami egy zseniális húzás – lett volna. De ahhoz ezt észre kellett volna vennie a szerzőnek, sőt, alapkoncepcióvá emelni – és ez az, ahol lelepleződik ennek a regénynek a semmitmondósága.

Sajnos az Infected Monstrumból az derül ki, amire senki nem kíváncsi: hogy mire gondolhatott a költő. Amire viszont kíváncsiak lennénk, nevezetesen a szöveg mögött meghúzódó írói koncepció (elbeszélői stratégia[2]), az nincs sehol. Az írói koncepció elég széles skálán mozog a teljesen ösztönöstől a majdnem teljesen tudatosig (szerintem teljesen tudatos nem lehet, vagy ha az, akkor az már nem irodalmi szöveg, legalábbis nem az én értelmezésem szerint), de mindenképpen valami olyasmi, ami lehetővé teszi, hogy a könyv olvasása után az olvasó többnek, másnak érezze magát, vagy másképpen lásson dolgokat, megváltozzon a viszonya valamihez – ezt egy jó zsánerszöveg ugyanúgy hozza, mint a legmagasabb magasirodalom, csak eltérő mértékben.

A regény két részből áll, az első simán csak gyenge, a második viszont gyenge, hiteltelen és még unalmas is. A két rész két eltérő perspektívából járja körül ugyanazt: az írás által felmerülő, és/vagy az írás segítségével felszínre kerülő (lét)kérdések helyett egy (pontosabban kettő) hobbiíró tét nélküli problémáit feszegeti, az első részben egy ostoba és fogalmatlan elbeszélő értetlenkedésein keresztül, a második részben meg teljesen hiteltelen és erőltetett viszonyok segítségével. Az első rész szereplői a maguk módján próbálnak ihletet adni a kisállatkereskedésben dolgozó szerzőnek: Jorik az utazással és egy ötlettel (25), Sára a testiséggel és klasszikus irodalmi szöveggel – az összes kínos utalás közül ez a legkínosabb (65-66), de sikertelenül.

Az Infected Monstrumot nem azért nem értjük, mert a “magyarázat-nélküliségével hódít”[3], hanem mert az elbeszélők és a szereplők mellett a szerző sem ért semmit, és ez a szöveg arról szól, hogy a szerző azt akarja elmondani vele, hogy fogalma sincs, mit akart elmondani, csak írt valamit, amit valószínűleg horrornak, vagy weirdnek szánt, ami megint csak nem volna baj önmagában. A baj az, hogy az írás, mint cselekvés úgy jelenik meg a szövegben, olyan jellegtelen kliséhalmazok összedobálásából, hogy a kozmikus rettenetet kiváltó felfoghatatlan idegenség helyett az értetlenkedés és fogalmatlanság, meg az unalom és mindenekelőtt az öncélúság szörnye az, ami fenyegeti az olvasót. Ettől a szövegtől nem hogy saját magunkra vonatkoztatható felismeréseket, hanem még komolyan vehető kérdéseket sem kapunk. „Na és az miért? Kinek írom ezt? Ki akarja majd elolvasni egy pusztulásra ítélt kisváros névtelen krónikásának unalmas történetét? Mire megy ki a játék? Csak azért, hogy írjak? Csak kell egy történet?” (27)

Ahogy korábban is írtam Böszörményi szövegére reagálva: a lovecrafti kozmikus horror az én olvasatomban nem az értetlenkedésről szól, hanem épp a totális megvilágosodásról, az iszonyatosnak és a fenyegetőnek arról a bizonyosságáról, ami nem átadható és nem megfogalmazható. A lovecrafti hősök általában keresik ezt a tudást, és ebbe buknak bele[4]. Ez a szöveg viszont értetlenkedik, az első elbeszélője teljesen fogalmatlan, nem hogy saját maga nem kezd nyomozásba, de ha valamit kéretlenül közölnek vele, akkor ideges lesz (43-44). Nem akarja megérteni sem önmagát, sem a körülötte lévő világot, sem az eseményeket: mikor a csoport tagjai a „semmitmondó életükről panaszkodnak egymásnak”, az elbeszélőt nem érdekli, mi történik velük, (55) nem érdekli, ki és miért lőtte le (72). és ami a legfontosabb: még az irodalom sem érdekli, és ez nem egy traumatizált karakter nihilizmusa, hanem tömény lustaság butasággal párosulva. Ráadásul nem is ellenszenves, és még csak szánni se tudjuk – az egyetlen, ami igazán nyomasztó ebben a regényben, az a főhősök szűklátókörűsége miatt érzett szekunder szégyen. Ez akkor enyhül egy kicsit, amikor a srác összerakja azt a bizonyos térképet és egy merőben más stílusú elbeszélés kezdődik. Az értetlenség megmarad, de a butaság végre nagyrészt eltűnik, és kapunk nagyjából nettó másféloldalnyi olyan szöveget, amilyennek az egésznek, vagy legalábbis a nagy részének kellett volna lennie. (68-71)

A Baltazár nevű író (nem mellesleg a hülye bocsánat, szokatlan nevek is rontanak a szöveg minőségén) meg a Pali nevű fiú története aztán végképp agyoncsapja azt, ami már éppen kezdett volna kialakulni. A városba érkező író figurája, a Palival kialakuló, indokolatlanul bizalmas(kodó) kapcsolat és az egész szituáció erőltetett és mesterkélt, és így az egész hiteltelen. Nem az történik a szövegben, hogy egyébként hétköznapi vagy annak tűnő események válnak fenyegetővé vagy furcsává, hanem hogy a mindennapi valóságunkban nem létező szituáció adja a történet alapját – például mi a fenének kellene egy tizennyolcéves kölyök – oppárdon “sznob, művészfilmeken felnőtt leendő filmesztéta”, akinek „van pár zűrös ismerőse” (ide már nem találtam megfelelő írásjelet, 127, 145) pesztrának egy író mellé? Baltazár felesége – még egy weird szöveghez képest is – életszerűtlen karakter (187, 190) és teljesen fölösleges, a párbeszédeik funkciótlanok, nincs köztük valódi konlfiktus, inkább csak unják egymást, amin nem is csodálkoztam. A házasságukról mindent elmond, hogy Baltazár számára a szép emlékek elsősorban azt jelentik, hogy “filmet néztek a kanapén tespedve” (185), valamint nem világos, hogy akkor most Ivett támogatja az írásban, vagy sem, és hogy ezek ketten minek erőltetik egyáltalán ezt a házasságnak csúfolt tömény érdektelenséget. Vagyis igen, Baltazár részéről legalábbis: “Csak haza akart menni a feleségéhez, hogy aztán továbbírhassa a béna regényeit.” (181) Ivett egyetlen funkciója, hogy feltegye az eddigre az író tevékenységével kapcsolatban bizonyosan felmerülő kérdést: „volt valami értelme annak, amit csinált?” mármint ő Baltazárra gondolt, és erre Török István körülményesen kifejti, hogy nem. (192)

Az olvasóban a regény közepe felé már kialakul az a képzet, hogy dramaturgiailag indokolt, a szereplők jelleméből vagy a szituációból fakadó hiteles cselekvést a szövegben kizárólag a sörivás és a dohányzás jelent. Baltazár kevésbé ostoba, mint az első rész elbeszélője, cserébe nárcisztikus és rettenetesen unalmas amit csinál, annyira, hogy sem a szöveg, sem az írás aktusa nem érdekli, azért ír, hogy elmondhassa magáról, hogy író:

„Már harmadik napja dolgozott ezen az új szövegen, de még mindig nem tudta, hogy pontosan miről is akar szólni ez az egész.” (124)

„Baltazárt valójában csak saját maga érdekelte, de bele kellett menekülnie ebbe a látszatba” (125)

„Meg akarok írni egy könyvet, de azt sem tudom, hogy miért. Mármint azt nagyjából tudom, hogy miért. Tudom, hogy mi motivál, de most nem ez a kérdés.” (138)

„Abban sem volt biztos, hogy szüksége van-e ezekre  a történetekre az új könyvéhez. Napok óta ír valamit, és ezt eddig magának sem akarta bevallani, de nem sok köze van az Infected Monstrumhoz.” (147)

Baltazár nem túl igényes sem az írásai megítélésében, sem a létrehozásukban: „semmi pótolhatatlan nincs azon a laptopon” (172)

„A könyveiben gyakran írt ilyen helyzetekről, sokszor szerepeltetett rendőröket, nyomozókat, de be kellett látnia, hogy a valóságban ez egészen máshogy működik.” (175)

Amit a városban művelt, az „hülye, gyerekes nyomozás” (167).

De nem csak a főhősökkel van gond: Az összes szereplő monologizál a történeteket mesélő terápiás csoporton kívül is, a karakteréhez nem illő nyelven (126-127, 176-178, 190-191). Pedig a szöveg, mint szöveg egyébként elég színvonalas, annál nagyobb baj, hogy nem mond semmit.

Ahogy közeledünk a regény végéhez, úgy nő az olvasóban a feszültség – mármint annál szívesebben hajítottam volna a sarokba, minél sűrűbben halmozódnak a közhelyek és az olcsó megoldások, meg az olyanok, hogy “hívjon Ivettnek”(188).[5]

Amitől borzonganunk kellene – párhuzamos valóságok, a város, ami „nosztalgiára kényszeríti az embert, hogy elaltassa a gyanakvását”, aztán „lesből támad” (158)[6], a játék, a furcsának szánt szereplők, a videotéka (ááá) – sajnos mind ezerszer lejárt klisé, amikkel alapvetően nehéz már újat mondani, hát még akkor, ha nem is akarnak mondani velük semmit. A könyv utolsó negyedétől már azt fontolgattam, hogy nem olvasom végig, mert nem éri meg a drága időmet, csak megpróbálom minél hamarabb elfelejteni, nem hogy még írjak is róla. Egyetlen dolog miatt gondoltam meg magam: alapvetően örülnék neki, hogy egy ennyire szűk olvasói réteggel rendelkező valami megjelentetésére is van kapacitás és lehetőség. Csakhogy attól, hogy egy befogadói csoport kicsi, még meg kellene tisztelni azzal, hogy nem dobnak oda neki akármit, mert hiába a fizikailag szép és igényes megvalósítás, ha a könyv tartalmi része nem sokat ér. Volt egy vita arról, éppen Böszörményi Márton írása kapcsán, hogy milyen jelenségek devalválják a weird fogalmát és hogy ez baj-e, ha pedig az, akkor mért[7]. Szerintem akinek számít a weird megítélése, vagy a lovecrafti örökség megfelelő kezelése, annak nem a Cthulhus bögrék miatt kell aggódnia, amíg ilyen szövegek hagyják el a nyomdát. Az Infected Monstrumban az a legnyomasztóbb, hogy megjelenhetett.

———————————

Böszörményi Márton, Infected Monstrum, Budapest, Napkút K., 2022.

———————————

 

 

[1] Itt: https://www.youtube.com/watch?v=0gvx5B6bkAQ

[2] Vö: Eco, Umberto, Hat séta a fikció erdejében, ford. Schéry András, Gy. Horváth László, Budapest, Európa, 2002., különösen: 26.

[3] http://www.cinegore.net/hu/2022/07/16/boszormenyi-marton-infected-monstrum-2022/

[4] És itt van még egy nagyon jó írás a lovecrafti horror lényegéről: https://www.prae.hu/journalitem/236-fantasztikum-horror-es-toredekesseg-h-p-lovecraft-szovegeiben/

[5] Ez magyarul úgy néz ki, hogy “tegeződjünk”, ennyit még én is tudok, pedig nem végeztem angolszakot.

[6] Lesből csak a ruhaszárító kötelek támadnak. Csukás István, Pom Pom meséi: Lesből támadó Ruhaszárító kötél, rajz.: Sajdik Ferenc, Szeged, Könyvmolyképző K., cop. 2012.

[7] https://entroplaza.hu/category/herr-remedio-redento-rendeloje/