Egy halott műfaj kikel a sírjából III. (Az utolsó tanú)

Az, hogy a regény kulcsmondatát éppen a Sámán mondja ki, egyrészt kiemeli Zsóka történetszálát, aki így igazi főszereplővé lép elő, másrészt felveti azt a kérdést, hogy bizonyos állítások igazak-e attól függetlenül, hogy ki mondja őket. Amit ugyanis a Sámán mond annak érdekében, hogy a látóit magához kösse és kihasználja, pontosan az, amit a szöveg egésze állít: „Önök mind győzelemre születtek! Csak el kell hinniük magukról – de nem egyszer, hanem minden alkalommal újra, és újra.” (45)

De lehet hinni József Attila (egy harmadik Attila nevű mítikus alak, akinek a keresztneve kiemelten fontos[1]) költészetében is, mint Margaréta: “József Attila életműve elég szilárd kell legyen mindenféle másélővel szemben. Csak hinni kell benne.” (200) A hit és a hiedelem kapcsán merül fel a keresztényi-keresztyéni szabad akarat[2] és az eleve elrendelés[3] kérdésköre is. A Sámán előadásai Zsóka értelmezésében: „Minden rajtunk kívül álló okból történik, és minden be fog következni, az is, amit nem akarunk. Vagy pedig minden rajtunk múlik, és csak az fog megtörténni, amiért harcolunk. A világ mindezek elegye, és olykor csak az dönt, melyikben hiszünk erősebben.” (54) Később viszont ezt mondja neki Korom Péter: “Nem tudom feloldani az eleve elrendelésből és a szabad akaratból fakadó dilemmád.” (241)

Hámori nem tudja eldönteni, hogy „vajon minden eleve elrendeltetett, és a választási lehetőség csak illúzió, vagy a döntéseivel valóban alakíthatja a jövőt?” (11) Hámori „Elmosolyodott, mert rájött, van szabad akarata.” (11)Sámán: “Csak részigazságok birtokában vagyok, amiket egyesek lehetséges jövőként élnek meg, mások eleve elrendelésnek.” (240) Ildikó: “Béla is belelát a jövőbe, mégis úgy üldözi a sorsát, mintha nem választhatna másikat. És én választhatok majd?” (418) A szabad akarat (választás) és az eleve elrendelés kapcsolata a regényben nem vagy-vagy kérdése, hanem a hithez, a korábbi történések által megszabott lehetőségekhez és a meglévő eszköztárhoz kapcsolódó bonyolult rendszer, amelyben a legfontosabb az emberi tudatosság: Richárd “Nagyon szeretett volna hinni abban, hogy a jövő lehetéges változatok sokasága, nem pedig előre megírt történet, amelyben mindenki a maga tudtán kívül játszik egy szerepet.” (307) – ez azért nagyon fontos, mert a második változatban a regény szereplői egy színházi előadásban vesznek részt, amit ők maguk alakítanak. “Álmos soha nem tudta meg, hogy ha ekkor nem hagyja el a csárdát, a Szentesre tartó rendőrségi teknős sem állt volna meg.“ (333)

Margaréta azon gondolkodik, hogy Ildikó esetleg téved, vagy rosszul dönt, “Vagy már elveszett a döntési lehetőségek tengerében, és ezért azt gondolja, talán nincs is szabad akarat, csak sors, és mindenkinek a beteljesülésre kell törekednie? Egy olyan változatban, amellyelcsak Ildikó ért egyet?” (452) A professzor nem jelenti fel végül a Sámánt, “Ha megteszi, néhány esemény – de csak néhány – egészen másként alakul. A Sámánt rövid időre őrizetbe vették volna a szegedi rendőrök, és nem kerülte volna el a négyszemközti találkozást az angyalszárnyú látóval, Rácz Richárd pénzügyőr őrnaggyal sem. Azon viszont a feljelentés sem változtatott volna, hogy a professzor ezen az éjszakán a Tisza medrében bandukoljon. És akkor sem lett volna egyedül, még ha ő ezt is hitte.” (402) Mikor a faluban rábízzák az emberekre, elmennek-e az esküvőre “Az emberek nem értették a hirtelen jött választási lehetőséget.” (527)

A hithez kapcsolódik a megérzés és a látomás jelensége, meg a sejtések is. A jövő jelen idejű érzékelése a megérzés, a látomás (10), a professzor sejteni vélte a halála idejét és helyét (89-90), “A dóm említésére Margarétát émelygés fogta el. Eszébe jutott a látomás, a ledőlő építmény rettenetes, jövőbeli emléke.” (123) A “múlt és a jövő egyszerre történő, jelenidejű érzékelése” más szavakkal: álmok, jövendölések, eltérő időfelfogás, jövőbe látás, megérzés (159). Zsóka “feltörő emlékképekként” látja a látomásban a jövőbeni katasztrófát (287). “Vér Bertalan a megérzésére hagyatkozva úgy határozott, hogy a hátsó bejárat felől közelíti meg a csárdát.” (327) Kéri úgy figyelte Jurijt, “mintha csak egy megérzés vezényelné” (339). “Az őrmester pedig egyre inkább hitt benne, hogy a derekegyháziak a szolnokiakat is elhurcolták Karesszal és néhány fiúval együtt.” (365) A szövegbeli világ hit-kérdései reflektálnak a regényen kívüli valóság mindennapi hit-kérdéseire is: „Kora reggel indultak, és még dél se lesz, amikor megérkeznek Szegedre” (60) Ez a fajta időmegjelenítés a látó-elbeszélő jövendölés-, vagy kinyilatkoztatásszerű fogalmazása a regényben, de a regényvilágon kívül, a tárgyilagos „valós” mindennapokban reflektálatlan, csak mert magától értetődőnek gondoljuk, hiszünk benne: eszünkbe sem jut ezt a fajta hitet megkérdőjelezni – ellentétben az összes többivel, akár a másélőkről, akár Istenről, akár az esti híradó híreiről van szó.

“A mondák másik gyakori témája a félelem, az aggodalom, ami általában a bizonytalanságból, vagy a meg nem értésből fakad. (…) Bár a 21. századi ember szereti azt hinni, hogy az őt körülvevő világ alapvetően biztonságos, időről-időre kiderül, hogy milyen sérülékeny is ez a biztonság.”[4] Mindez összefügg a szabadság és a rabság kérdésével is: a (hamis) biztonságérzetért cserébe a regényvilág mellékszereplői hajlamosak lemondani a szabadságukról. A főbb szereplőket éppen az teszi hangsúlyossá (kiválasztottá), hogy nem tudnak vagy nem akarnak ebben a megtévesztő közegben élni: a betyároktól elkezdve a rendőrökön át egészen a szökni vágyó derekegyháziakig. Áron azért hal meg, mert ebbe a világba vágyik, a szegedi falak mögé: azt a biztonságot akarja, ami valójában nem létezik.

A félelem alapvető szövegszervező elem: a lények, Atillával az élen, az emberek félelmeiből táplálkoznak. „Életre kelnek a félelmeink, mondták sokan” (23), “félelmekből táplálkozó, mélyből megidézett másélők” (253). Valójában azok az olvasók is így járnak, akik elhiszik, hogy ez egy eastern, vagy fantasy, vagy akármicsoda: ezekből az irányokból olvasni ezt a könyvet a biztonság, vagyis az egyértelmű és egyszerű, ezért tét nélküli értelmezés illúzióját adja. Ez a félelem azonban a felismeréssel, és a történet átalakításával legyőzhető: “Ha az emberek és a Sámán ügyesen játszanak, Atilla új legendáját ők írják meg, és a lény anélkül eljátsza szerepét, hogy észrevenné, manipulálták. Hiszen a mi elképzeléseinkből materializálódott, gondolta Zsóka.” A falak a regényben kizárólag látszólagos biztonságot adnak, a biztonság illúzióját, rabsággal kombinálva: “Lehet, hogy az alsóvárosi szegediek évszázadok óta a biztonságos falak mögé húzódtak, de ők is alföldiek voltak, ők pedig nem futnak el, mert lelkük mélyén tudják, hogy nincs hova bújni. Mindenki elővette a fegyverét, a képzeletbelit és a valódit is, majd kezdetét vette az elkeseredett küzdelem.” (387) “Derekegyházon a település hátsó, lezárt részét kivéve az emberek szabadon mozogtak, abban az értelemben, ahogyan szabadnak érzi magát egy kalitkába zárt madár, amelyik nem ismeri az azon kívüli életet, és a szoba mélye is elrettenti, hát még az ablakon túli világ.” (414) Ottót “a messzeség most olyan erővel hívta, mint még soha. Le kellett győznie a kísértést, hogy sarkon forduljon, és teljes erejéből fusson kifelé, a szabadságba, a távolba.” (425) “Ingyenmunka az ökofalunak. Szentesített rabszolgaság: ha már felszámolni nem sikerült, törvényesítették.” (483) Ligeti “szeretett úgy gondolni a falura, hogy Derekegyház egy vár, egy erődítmény” (412) Atilla ilyen értelemben akár pozitív szereplőnek is tekinthető, mikor mániákusan rombolja a falakat.

Hogy mi fog történni egy éppen a cselekményből távozó szereplővel, az nem „érdektelen”[5], hanem az egyik legfontosabb elbeszélői technika. Először is ebből derül ki, hogy az első rész elbeszélője, mesélője egy látó, nem is akármilyen, mert a szereplőkkel ellentétben az ő látomásai pontosak és tudja is őket kezelni, biztos benne, hogy mikor és melyik fog bekövetkezni. Nekem ez a jóslataiban biztos elbeszélői hang volt a leghatásosabb a szöveg eszközei közül. Az olyanok, mint hogy “A betyár maradványait húsz év múlva találja meg egy tíz év körüli ikerpár, akik a kutyájukkal játszanak” (229), “egy napon – hamarabb, mint azt bárki is hitte – összedől a tízemeletes, és mintegy kétszáz ember, köztük az új gettófelügyelő, Sárköziné Orsós Jolán halálát is okozza majd, aki éppen egy hatósági szemlét vezet.” (185) A cipőtalplenyomatot “csak hajnalban azonosítják majd, de addigra mindenkinek még több gondja támad.” (225) Másodszor a kapcsolatot a valós tapasztalatok, helyek és regénybeli fiktív tapasztalatok és helyek között ez az időkezelés biztosítja: „Eltökélte, hogy haláláig harcol, ha egy szép napon sarokba szorítják, ami hamarabb fog megtörténni, mint azt bármelyikük ekkor gondolta volna.” (40) Az ilyen mondatokban egyszerre van jelen, múlt és jövő, ugyanakkor az események bekövetkezésének ideje a látó elbeszélőn kívül a szereplők és az olvasó számára is bizonytalan: csak az biztos, hogy így lesz, hogy mikor, az nem. Mindez pedig a hit kérdésével is összefüggésben áll: „Az idő Isten ajándéka, hogy segítsen eligazodni az életünkben.” (18)

A Trónok harca Tűz és Jég dala nem a sok szereplő és az epikusság kapcsán jön elő[6], hanem az eredettörténet miatt, amit Korom Péter Sámán „elmélete” képvisel (158) . Zsóka és Korom Péter története egy bántalmazó kapcsolat teljes és abszolút hiteles ívét rajzolja meg, amelyben az egykori áldozat nem csak kilépni lesz képes ebből a kapcsolatból, hanem üldözővé válik: Zsóka megígéri a Sámánnak, hogy meg fogja ölni “mindkét világ valóságában.” (350) A bosszú mégsem teszi elvakulttá, fel tudja mérni, hogy Margaréta megmentése fontosabb. Zsóka története önmagában is leképezi a többféle valóság tapasztalatát: a Sámánnal való kapcsolatában nem másként látja a helyzetét, hanem alapvetően mást lát (mint az Elveszett Gondvánában a melankólikusok[7]), és ez magyarázat arra is, hogy miért nem könnyű kilépni egy ilyenből. Azért, mert Zsóka látja, tudja azt is, hogy “milyen lehetett volna, ha jól bánnak egymással” (237).

Margaréta valószínűleg egy boszorkány – vörös a haja és gyanús, hogy képes macskává változni. “Margaréta ilyenkor úgy gondolt saját magára, mint egy macskára (…) Ki lehet az a vörös hajú nő (…) Lehetséges, hogy macskaként jelenek meg előttük?” (195) “Joánkát a vörös hajú, szürkéskék szemű idegen egy macskára emlékeztette.” (374) A két sík, a fantasztikum és a „valós” nem választható szét, ahogyan Marcell a másélők és az emberek világában is az utolsó tanúnak számít: “Nehéz elválasztani egymástól a két valóságot” (108). Zsóka “ Egy idő után megérezte, két valóságban haladtak egyszerre.” (288) A világok száma szinte végtelen, itt nem a valóság másik síkját kapjuk (kivéve:), hanem különböző valóságokat. Ahogy az Elveszett Gondvánában, itt is központi motívum az eseménysorok különböző variációban történő ismétlődése, amelyek egyszer majd egy adott kombinációban elvezetnek a megoldáshoz. Nem lehet tudni, melyik ez a kombináció, nagyon sok helyen csúszhat félre (vissza a hibás, sikertelen sémába) a dolog, de egyszer biztosan bekövetkezik az, amikor minden egyes ponton a lehetőségek közül a megfelelőt választják a résztvevők. Az első változat végkimenetele a főszereplők teljes veresége: Amit Marci elmesélt, húsz éve történt “-Tehát győztek. – Igen.” (390-391)

Ezután kezdődik el a történet második variációja, amiben az elsővel ellentétben az Atilla ellen szövetkezők győznek – mégha ez nem is egyértelmű (563-564). (A győzelemhez kapcsolódik egyébként az egyik ritka poén is a szövegben: a másélők ellen nem csak képzeletbeli fegyverek eredményesek, hanem a bürökrácia is: “Ha ki tudod tölteni és hitelesíteni ezt az átkozott nyomtatványt – négy példányban -, akkor legyőztél. Egyetlen másélőnek sem sikerülne.” 409)

Erre (a szöveg szerint sokadik) újrakezdésre pedig azért van lehetőségük, mert – bár szó szerint nincs benne a szövegben, csak a folytatása: “Hisszük, hogy aki keres, az talál” (509) – megvalósul a bibliai „kérjetek és kaptok”. “Bárcsak elölről kezdhetném, gondolta újra és újra sírva[8]. Mindannyian.” (396) Ez nem csak az Atilla elleni harcot érinti, hanem Zsóka magánéletét is: Zsóka “a múlttól soha, de soha nem szabadulhat meg, legfeljebb egyre kevesebbszer jut eszébe, és egyre kevésb éli át mélyen a történteket. Azóta mintha már sok más életet is leélt volna, és most elkezdődött ez az új, ez a másélet, amelyben úgy olvassa a Sámánt és a hozzá hasonló lényeket, akár egy nyitott könyvet. (…) Győzhetnék, csak meg kellene engednem magamnak.” (498)

A sikerhez az vezeti el végül a szereplőket, hogy a történetet nem egyszerűen átírják, hanem az új változatot a gyakorlatban meg is valósítják: a mondából drámát csinálnak, de nem csak írott vagy elmondott szövegként, hanem fizikailag eljátszva, mégpedig a hit erejével együtt. “Richárd – aki más látóktól eltérően képes volt irányítani e képességét – a látomásai révén addig gyakorolt, addig kísérletezett, míg tökéletesre csiszolta a mondandóját. Most pedig csak felidézte, mint egy szövegkönyvet. “Kell”-eken, “volt”-akon és “lesz”-eken múlt minden, és előre ismerte Marci válaszait is. Nem szabad eltérni a szereptől.” (441) Richárd: “Nem választottam volna ezt, ha nem hinnék benne teljes szívemből. Ha nem tudnám, hogy igazam van. Elkerülhető az elkerülhetetlen. A feladás gondolata szóba sem jöhet. Láttam magam a faluban. Okkal vagyok itt. Így kell lennie.” (511)

A regény azonban nem csak az Attila- és betyármondákkal folytat párbeszédet, hanem Petőfi verseivel[9], a 19. századból megörökölt Alföld-képpel és a mai mindennapi tapasztalatokkal is. Mikos Éva szerint a modern mondák “sok esetben a globális világ a politikai akarattal is megoldhatatlannak tűnő gondjaira kínálnak pofonegyszerű megoldást, s ezzel együtt némi megnyugvást”[10]. Ez az egy megállapítás nem érvényes Lőrinczy Judit regényére. Az utolsó tanú ugyanis egyáltalán nem „pofonegyszerű” megoldást kínál, hanem nagyon is összetett, sokszereplős cselekvéssorokat állít be egyszerre lehetségesnek, szükségesnek és elkerülhetetlennek – nem megnyugvást ad, hanem különböző forgatókönyveket, adottnak vett, de igenis megkérdőjelezhető, felülírható mintákat, és ezzel elsősorban azt a hitet, hogy minden eleve elrendelt helyzetben van szabad választás. A “történetet végérvényesen átírták” (555) Ez pedig azt jelenti, hogy Lőrinczy Judit regénye nem csak a hagyományos és a modern monda műfaját, meg az sff sokféle elemét használta fel és újította meg, hanem az adottnak vélt értelmezési kereteket is ledöntötte.