Abercrombie szövegeit rendszeresen hasonlítják össze, vagy csak emlegetik együtt George R. R. Martin Tűz és jég dala-ciklusával. Martin nem a szereplőket, hanem a szereplőkhöz való viszonyunkat változtatja meg: a karakterek árnyalásával, a motivációk tisztázásával, a régebbi történetek újraírásával eléri, hogy összetett és izgalmas viszony alakuljon ki az olvasó és az egyes szereplők között. A világot a mágia uralja, de mivel a többezer oldalt nem töményen a mágia, hanem az emberi viszonyrendszerek töltik ki, az olvasó számára úgy tűnik, mintha a mágia jelentőségét vesztette volna.
Pedig csak az emberi cselekedetek veszítették el a jelentőségüket. Amíg volt egyértelmű Jó és Rossz, addig a szereplők tetteinek jelentősége volt, hiszen azok közvetlen kapcsolatban álltak valamelyik oldallal, a két világ, a „mágikus” és a „hétköznapi” között nem esetleges és véletlenszerű, vagy a mágia által egyoldalúan létrehozott kapcsolat, hanem szoros és egyértelmű összefüggés volt. Ezek a „klasszikus”, „hagyományos”, „tiszta”, de mindenesetre legalábbis könnyen dekódolható világrendre alapuló tolkieni fantasyk ezzel az egyértelmű, nyilvánvaló viszonyrendszerrel bizonyos szempontból „valami olyan hiátust pótolnak, amely napjainkban egyre fájdalmasabban jelentkezik”[1]. Hogy mennyire így van, arra épp Abercrombie és akihez hasonlítani szokták, George R. E. Martin könyvei a bizonyíték.