Az előző bejegyzésben taglalt, a sci-fiként olvasás kereteit meghatározó elemeket az olvasó megtanulja felismerni és alkalmazni, így előbb-utóbb, ha nem is esik ki a Marsbéli krónikák a sci-fi kategóriából, minimum kérdésessé válik a besorolása.

A szövegeket működtető olvasási kódok és azok működtetése alapján három csoportra osztanám fel a sci-fiket (ez már a korábbi bejegyzésekben is előkerült).

A cselekményes sci-fi, az esszéisztikus sci-fi és az ál-sci-fi alcsoportjaira. Ezekben az esetekben olvasási stratégia alapján a befogadó mindhárom esetben sci-fiként kezdi el dekódolni a szöveget, de csak az első kettőnél kap erről egyértelmű megerősítést. A cselekményes sci-fiben az uralkodó cselekményszál egyértelműen és uralkodóan tartalmazza a sci-fi sémákat, a történetben a tér-idő által meghatározott  problémák központi szerepet játszanak. DE ettől még vannak benne karakterek és egyéb kódok.

Az esszéisztikus sci-fiben a jövőhöz és/vagy valamilyen tudományossághoz köthető kérdés úgy jelenik meg, hogy van ugyan egy sci-fire utaló cselekményvezetés, de nincsenek igazi karakterek, konfliktusok és történések, mert a főszereplő maga a morális/technikai kérdés, elvont fogalom vagy dilemma. Itt a sci-ficént olvasás lehetőségét leginkább a keret és/vagy a technikai/morális dilemma párbeszédekben való megjelenítése adja meg.

A ál-sci-fiben pedig valójában semmi sem garantálja a sci-fiként való dekódolást, csak az előfeltevések alapján meghozott döntés, az olvasóval megkötött szerződés, ami arról szól, hogy ő most itt egy sci-fit fog olvasni, és ehhez nem kell külön energiát befektetnie – amúgy a történet játszódhatna akárhol és akármikor. Egy jó ál-sci-fi esetében pedig ezt a szerződést az olvasás során anélkül lehet felrúgni, hogy az csalódást okozna. Vagyis egy ál-sci-fi esetében kiderülhet ugyan, hogy mégsem az, aminek elsőre gondoltuk, de nem érezzük magunkat becsapva. (Szerintem amúgy zsánertől és műfajtól függetlenül csak a rossz szövegtől érezzük magunkat becsapva).

A fenti leírások alapján, az én olvasatomban a Marsbéli krónikák természetesen ál-sci-fi.

Hogy egy szöveget (szép)irodalminak tekintünk-e, azt a nyelvi megkonstruáltsága mellett a benne fellelhető, és az olvasás során sikeresen működtetett intertextuális utalások minősége határozza meg. A szépirodalmi szöveg ugyanis nem csak attól lesz valami, hogy retorikailag megkonstruált, hiszen egy adatokkal kitöltött táblázat is megkonstruált szöveg, narratíva (ahogy az egy történei kronológia is[1]). A konstrukció meg a valóságunk között létrehozott kapcsolat a nem mindegy: az emberségünk múlik rajta. Ezt a kapcsolatot az olyan elborult dolgok is megteremtik, mint egy szépirodalmi szöveg, vagy a sci-fi, és e kettő közötti átjárás lehetősége az előbbiek miatt a stilizáltságban és az intertextualitásban van. Ahhoz, hogy egy sci-fi elérje a szépirodalmi státuszt, szövegeket kell megidéznie és nem témákat, karaktereket, vagy bármilyen, könnyen a klisé kategóriájába sorolható kérdéskört – ez utóbbiak viszont megkerülhetetlenek egy sci-fi esetében. Vagyis pusztán egy versolvasó androidtól nem lesz egy sci-fi szépirodalom, de egy klasszikus szépirodalmi szövegeket retorikai felépítettségében megidéző, de egy vagy több klisére alapuló történet már könnyen az lehet. Erre Bradbury az egyik (ha nem a) legjobb példa, és nem csak azért, mert ő volt az „első író, akit a „magasirodalom” kiemelt a science fiction gettójából.”[2]

A Marsbéli krónikák az eszképizmus üldözéséről panaszkodó eszképista szöveg, ahol az emberiség úgy menekül saját maga elől, hogy saját magát találja az új helyen is, mi több, ami elől menekült, az is utoléri. Mégpedig azért, mert a Mars a képzelet, az álmok, az emberi érzések és az emlékek helye: élmények, benyomások, hangulatok, zene és táj, az ember alkotta világnak minden olyan része, ami ehhez hozzájárul, és ehhez nem csak a szeretetteli otthon, hanem adott esetben a Ku-Klux-Klan–tag szomszéd meg a könyvégető bürokrata is hozzátartozik. Meg a marslakók bizonyos tulajdonságai: ezért van az, hogy a földi ember csak romokat lát a nyüzsgő marsi városok helyett, és ezért van, hogy a földi és a marsi ember fizikai valójukban átsiklanak egymáson: nincs közös tapasztalat, nincs közös látásmód, tehát nincs közös valóság, mindenkinek csak az, amit és ahogyan a másikról elképzelt. Amit és ahogyan el tud képzelni a saját világa alapján, a saját világot pedig a fizikai létezőkön kívül a tudatban létező dolgok alkotják: a művészetek, az emlékek és az érzések.

A szép emlékek közül mindaz, ami fizikai valójában törékeny és elpusztítható, egyedül az emlékezet és a képzelet kombinációjával őrizhető meg, alkotható újra. Ez a(z újra)teremtő képzelet az, ami annyira jelentős, hogy a marslakók képesek csapdát állítani belőle, és amit éppen az embert megtartó ereje miatt saját magukra nézve károsnak tartanak (illetve az őrülettel azonosítják).

A Marsbéli krónikákban valójában nincs Mars, vagyis nincs benne az a bolygó, amit egy rendes, tisztességes sci-fiben ez a név jelöl. Van helyette közös belső táj: ez a Mars inkább a személyes élményekből felépülő kollektív tudattalan, az emberi elme által megalkotott és megtapasztalt terek egyvelege: a Marsra utazás a lélek és a tudat világába tett utazás. A szöveg nem az amerikai létformát, hanem az amerikai létformának egy elvont, mindenféle benyomásokból megkonstruált, az elbeszélő(k) tudatában létező belső képét hozza létre. A tudat egészét megalkotó, apró személyes élmények pedig nem merülnek ki a családi kapcsolatokban és a földi terek, otthoni házak, kisvárosok és kertek képeiben, az irodalmi alkotások jellegzetes csoportja is meghatározó elemük, ahogy a hidegháború és a marsi utazás lehetősége is. Ezeket a különálló mozaikdarabkákat két dolog tartja egyben: a marsi expedíciók lineáris története, és az elbeszélő(k) tudat-tere, amelyben mindez együtt van jelen, a szövegen kívüli valósághoz fűződő viszonyától függetlenül.

A Második Usher-ház (151-170.) már a címében kijelöli az olvasás irányát: Edgar Allan Poe Az Usher-ház vége[3] című novellája adja meg az elsődleges, legerősebb referenciapontot.

“A Poe-életműben fontos szerepet játszó „arabeszk” a képes ábrázolás helyett (melyet a mohamedán művészet tiltott) ritmikus, absztrakt, geometrikus és szimbolikus formákkal igyekszik megragadni a témát – egyszerre rejtve el és fedve fel a mondanivalót. Ezek az elbeszélések – például Ligeia, Berenice, Az Usher ház vége – kortól és helytől függetlenek, a kevés szereplő egyre mélyebbre hatol a létezés e világi és e világon túli dimenzióiba, a tudat szintjei alá, a végtelen mélységbe, átlépve a létformák közötti határokat. Poe utazásai – a megfoghatatlant, a tovatűnőt, az átváltozó mozgását követve – a valóság mögé visznek, az örvény szakadékába, a halál birodalmába, a lélek mélységeibe. (…) Az Usher ház vége minden bizonnyal Poe legtöbbet tárgyalt prózai írása, amelyet ő maga is a legjobbak között tartott számon. Gótikus történetként indul, melyben a külső világ a belső, lelki táj kivetítéseként jelenik meg. (…) Az Usher család birtokára történő utazásról azonban csakhamar kiderül, valójában az emberi lélek legmélyére visz, ahol tanúi lehetünk a különböző belső erők harcának. A megmagyarázhatatlan elemi félelem tárgya maga a félelem, mely járványszerűen terjed a karakterek között (Kállay G. Katalin). Sokszorosan rejtett enigmák világába segít hatolni a ház két lakója, akik nemcsak ikrek, de egyazon kettéhasadt én megjelenítői, s „tökéletesen összeillenek” a hely karakterével. Ahogyan beszélő nevük is sejteti (usher = vezető, kísérő), ők vezetik a bezártság mélyebb és lényegibb archetípusain át – ház, kripta, belső tó, anyaméh, sírbolt – a kereső narrátort. Az elbeszélés az önazonosság kérdését körüljárva a művészi észlelés és alkotás allegóriáját adja, mint ahogyan a különösen érzékeny Roderick többszörösen „bekeretezett” verse is saját szellemi elmúlását allegorizálja. A művészi élmény forrása a fantázia, a hallucinációig, vízióig túlhajtott képzelet, mely a keresés eszközéül szolgál. Minden feltárt világ, titok, burok, történet vagy helyzet azonban csak újabb rejtélyt takar, s a szövegbe iktatott egyéb műalkotások – vers, dal, festmény – is inkább csak metaforikus kitérők, mint a lényegi középpont megjelenítői. A végtelen szakadékoknak csak a halál és a teljes pusztulás vethet véget. Az olvasó részt vesz az ontológiai és esztétikai keresés allegorikus folyamatában, amennyiben a szöveg jelentését próbálja önmaga számára megragadni.” [4]

A második Usher-ház nem csak ezt a Poe-novellát és a szerzőjét idézi fel, hanem még nagyon sok másikat is Lovecrafttól kezdve Nathaniel Hawthorne-on át a Grimm-testvérekig, mindezt úgy, hogy hol a szereplőket, hol a szerzőket nevezi meg, nem téve különbséget történelmi személyek, szerzők, elbeszélők, és fiktív szereplők között[5]. A felidézett, irodalomként elismert alkotásokat – szerzőikkel és szereplőikkel együtt pedig egy közös halmazba rendezi. A második Usher-ház tehát Stendahl egyéni elmetája az általános emberi elmetájon, ahol a mesék és regények szereplői és szerzői pontosan ugyanolyan jogon vannak jelen, mint az embereket a tökéletes illúziót megteremtve helyettesítő robotok. Az irodalomhoz és a robotokhoz fűződő kérdések és problémák, erkölcsi és társadalmi dilemmák egyformán meghatározzák a regénybeli emberi gondolkodást, konkrétabban Stendhal gondolkodását.

Mindez a bosszútörténet narratív sémájára felépítve, sci-fi elemként dekódolható toposzokkal, amelyben a bosszút kiváltó bűn, hogy Garrett elégette Stendhal földi könyvtárát alkotó műveket, mégpedig – és ez a lényeg – „anélkül, hogy  igazán elolvasta volna őket”[6]. Stendhal számára az értéket, az irodalmat, ÉS a fejében emlékekből és élményekből megalkotott tájat elsősorban a fenti művek jelentik. Az elbeszélés módja, Stendhal nézőpontjának érvényesítése azt eredményezi, hogy az olvasó jogosnak ítéli a bosszút, a hivatkozott szövegeket valódi irodalmi értéknek ítélve. Az már csak hab a tortán, hogy a jogosnak vélt bosszúhoz az igazságosztó Stendhal megbízásából az embereken kívül ki kellett irtani még a marsi legyeket is,[7] aminek köze lehet ahhoz is, hogy Poe költészetének, esztétikájának „középpontjában az erkölcsi tanítástól mentes művészet áll, melynek a képzelet és nem a valóság a természetes közege. (…) A képzelet, az álmok és a tudatalatti félhomályos, gyakran gonosz és perverz világába vonzza az olvasót”.[8]

A második Usher-ház nagyon felerősíti azt, ami a „magyar Bradburyre” jellemző: a szöveg elsődleges kulcsa az a Poe, akinek „hazai népszerűsége töretlen, de a művei[k]hez kapcsolódó értelmezési sémák alig, vagy csak kis mértékben újultak. Poe úgy él az olvasói köztudatban, mint az amerikai romantika “legeurópaibb” alakja, idegen a saját hazájában, akit kortárs honfitársai nem értékeltek kellőképpen, felfedezése a századvég francia szimbolistáira várt, és akinek verseit és novelláit a magyar olvasó számára a Nyugat legjelentősebb költői tolmácsolták.”[9]

Bradbury is él valahogy a magyar olvasói köztudatban: az sem mindegy ilyen szempontból, hogy a regények mellett több mint négyszáz novellát[10] jegyző Bradbury írásai közül melyek érhetők el magyarul (ez a kör szerencsére bővül). Az angolszász és a magyar recepció, valamint az irodalomtudósok és az olvasók által létrehozott írói kép szükségszerű eltéréseit pedig az is mutatja, hogy Bollobás Enikő könyvében a Marsbéli krónikák nem is szerepel[11].

És hogy ennek az egésznek mi a jelentősége? Hát az, hogy nagyon úgy tűnik, a szépirodalmi elemek és utalások retorikai szintű beemelésére, és ezzel az elismert irodalmi mű státuszának elérésére magyar viszonylatban legjobban az ál-sci-finek van lehetősége. Persze lehet úgy hard sci-fit írni, hogy van benne szépíróként elismert szerzőtől származó, felismerhető és a  cselekményt alakító utalás; mindenkit csak bíztatni tudok, hogy próbálja meg, vagy folytassa, ha már elkezdte (mert van ilyen).

Nem véletlen, hogy itthon jelentős hírértéke van, ha szépírók írnak sci-fit, vagy ha egy zsánerszerző műve kap szépirodalmi besorolást, vagy korábban csak szépirodalmi műveknek kijáró kultuszt. Ennek a lehetséges átfedésnek az egyik vetülete a Zsoldos-díj Petőfi Irodalmi Múzeumban való intézményesülése is.

Az ál-sci-fi átmenetet képez(het) a szépirodalom és a zsánerirodalom között; segítségével azok, akik azt gondolják, hogy a szépirodalom érthetetlen, elérhetetlen és élvezhetetlen, ráébredhetnek ennek az ellenkezőjére, akik pedig idegenkednek a sci-fitől, kedvet kaphatnak hozzá. A Marsbéli krónikák pedig mindkét csoportnak ideális kiindulási alap lehet.

————————————————

 

Bradbury, Ray,

Marsbéli krónikák : kisregények, elbeszélések, vál. Kuczka Péter, ford. Kuczka Péter et al., Budapest, Európa, 1966.

 

Marsbéli krónikák : Regények és elbeszélések, vál. Kuczka Péter, ford. Kuczka Péter et al.,  2. kiad., Bp., Európa, 1982.

Marsbéli krónikák, ford. Kuczka Péter,  Budapest, Agave, 2012.

 

Marsbéli krónikák: teljes változat, Budapest, Agave, 2020.

 

————————————————

 

Poe, Edgar Allan, Az Usher-ház vége, https://mek.oszk.hu/03500/03575/html/01.htm#9

 

———————————————–

Bollobás Enikő, Az amerikai irodalom története, Budapest, Osiris, 2006.

 

Kánai András, Ray Bradbury: Marsbéli krónikás. in: Hetek, 2012. 24. sz. 41.

 

http://www.prozanostra.com/iras/az-urraketa-koltoje-ray-bradbury-megemlekezes

 

http://ekultura.hu/2012/04/03/ray-bradbury-marsbeli-kronikak

 

————————————————

Bényei Tamás, Beleírás, átírás, szétírás: Bollobás Enikő: Az amerikai irodalom története, BUKSZ, 2007, 325-335.

http://buksz.c3.hu/0704/05benyei.pdf

 

Vöő Gabriella, Új amerikanisták, régi kánonok: recenzió Bollobás Enikő Az amerikai irodalom története c. könyvéről. in: Jelenkor, 2007., 1. sz. 109.

http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/1166/uj-amerikanistak-regi-kanonok

————————————————

(a fotón látható rajz A. alkotása)

————————————————-

[1] Vö. White, Hayden, A történelem terhe, összeáll. Braun Róbert, ford. Berényi Gábor et al., Budapest, Osiris, 1997.

[2] Kánai András, Ray Bradbury: Marsbéli krónikás. in: Hetek, 2012. 24. sz. 41.

[3] https://mek.oszk.hu/03500/03575/html/01.htm#9

[4] Bollobás Enikő, Az amerikai irodalom története, Budapest, Osiris, 2006. 91-92.

[5] Bradbury, Ray, Marsbéli krónikák : kisregények, elbeszélések, vál. Kuczka Péter, ford. Kuczka Péter et al., Budapest, Európa, 1966.  5-258., 153-155.

[6] Bradbury, 169.

[7] Bradbury, 152.

[8] Bollobás, 89.

[9] Vöő Gabriella, Új amerikanisták, régi kánonok: recenzió Bollobás Enikő Az amerikai irodalom története c. könyvéről. in: Jelenkor, 2007., 1. sz. 109. http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/1166/uj-amerikanistak-regi-kanonok

[10] Kánai András, Ray Bradbury: Marsbéli krónikás. in: Hetek, 2012. 24. sz. 41.

https://www.hetek.hu/tudosklub/201206/ray_bradbury_marsbeli_kronikas

[11] Bollobás 634., Ehhez lásd még: Bényei Tamás, Beleírás, átírás, szétírás: Bollobás Enikő: Az amerikai irodalom története, BUKSZ, 2007, 325-335., különösen: 334-335. http://buksz.c3.hu/0704/05benyei.pdf