Kánai András a következőket írta a F.I.O.K csoportban: “Azért az valahol szomorú, hogy a tehetségesnek titulált fiatalokból az egy szál Markovics Botondon kívül senki sem publikál folyamatos jelleggel zsánerkiadónál. (Oké, László Zoli kisebb-nagyobb megszakításokkal, Varga Bea is ír és publikál, de alapvetően nem felnőtt közönségnek.)

Nagyon hiányoznak a jó, magyar sci-fi írók a rendszerből.”

Innentől a „mi a felnőtt/igazi/hard sci-fi” kérdésétől kezdve a szekértáborokon, közösségeken, kezdő írókon és kiadói brandeken át egészen a Spekulatív Zóna hírleveléig meg a kanonizációig minden szóba került.

Szívesen beszálltam volna a beszélgetésbe, de nem vagyok fészbúk-kompatibilis.

Viszont a beszélgetőkkel, vitázókkal ellentétben megvan az az előnyöm, hogy nem vagyok se író, se szerkesztő, se kiadó, se “szakma”, se adott szerzőhöz vagy kiadóhoz lojális rajongó. Teljesen outsiderként így személyes tapasztalatom ugyan nincs (vagy elhanyagolható) ezekkel a területekkel, de éppen ezért tudok távolságot tartani és nem vagyok elfogult (kivéve abban, hogy én is igazán jó szövegeket szeretek olvasni.)

A vitaindító bejegyzés annyit állít, hogy egyetlen “megbízható” sci-fi szerző van Magyarországon, akiről lehet tudni, hogy nagy valószínűséggel színvonalas, a sci-fi zsánerhez/műfajhoz tartozó elvárásoknak a közmegegyezés (vagy legalábbis Kánai András) szerint minden szempontból megfelelő dolgokat produkál ÉS ezt rendszeresen teszi. És hogy ez szomorú – mármint hogy csak egy ilyen szerző van és nem több.

(Én a magam részéről Brandon Hackettet kezdtem el sajnálni; lelki szemeim előtt megjelent, amint betonba öntik, babérkoszorúval megkoronázzák és elhelyezik a Magyar Nemzeti Tudományos Fantasztikum Pantheonjában azzal, hogy mostantól ő Minden Magyarok Elsőszámú Kortárs Sci-fi Írója, akinek a műveit csak önmagukhoz lehet hasonlítani, és a többi szerző néha égethet a lábánál egy kis tömjént. Szerintem senki nem érdemli meg, hogy kultuszba fojtsák.)

Először is lehet azt mondani hogy hagyjuk az értékítéletet a francba, a magyar zsánerpiac ilyen és ilyen, ezért meg ezért. Az pedig egy következő kör, hogy ezen kell/nem kell változtatni, miért, és hogyan. De ehhez minimum nagyon sokfelé kellene szétválogatni a fészbúk bejegyzés alatt felmerült (és rendre összemosott) témákat és külön-külön kielemezni.

De azt hiszem, abban az összes vitatkozó fél egyetért, hogy ez a nagyon szűk, nagyon mostoha körülmények között létező hazai zsáner elég vánnyadt gyerek, és mindenki azt szeretné, ha többen, többet és jobb minőségben írnának és ezek az írások meg is jelennének és lenne ebből normális bevétele a piaci szereplőknek.

Aminek persze a fizetőképes kereslet is a feltétele, ergo nem csak az olvasói réteget kell kinevelni, hanem olyat kell kinevelni, amelyik költ is erre, vagyis megveszi a nagyobb költséggel kiadott, színvonalasabb műveket.

Kezdjük azzal, hogy mit várnak el azok, akik ezt szeretnék. Minőségi sci-fit. Arról, hogy mitől lehet valami sc-fi, az előző két bejegyzésben írtam. Arról van szó, hogy legyen az adott szövegben uralkodó a sci-fi, mégpedig az olvasó által érzékelt arányban uralkodó. Hiába van tele egy szöveg űrcsatával, ha közben elviszi az egészet a szerelmi szál. Nem a szerelmi szállal van a gond, hanem az uralkodó szerepével. (És azzal is csak ebből a szempontból.)

A bejegyzés szerzője, Kánai András az egyértelműen és széleskörűen sci-fiként olvasható minőségi szövegekből szeretne többet, több szerzőtől, és ehhez minden joga megvan – mégis miért lenne kötelező valaki számára a mindenféle kevert zsánerek, young adult és társai dömpingjével beérni, legyenek azok akár mégoly színvonalasak is a maguk kategóriájában? (És akkor nem beszéltünk arról, hogy tényleg azok-e, egyrészt nem ez a téma, másrészt fogalmam sincs.)

Hogy miért van abból, amit „igazi” sci-finek nevezhetünk, kevés?

Szerintem az ötlettelenség, a felkészületlenség, az inspiráló közeg hiánya, az állandó és konzekvens visszajelzések hiánya, a bátorítás hiánya, a frusztráció és a hamar bekövetkező motiválatlanság együtt lehetetleníti el egy új sci-fi író generáció kifejlődését.

A Kéziratok Éjszakája arra jó, hogy fellelkesítse az embereket, a Gabo pályázatok meg arra jók, hogy ugyanezeket az embereket szembesítsék a tehetségtelenségükkel.

Egy évben egyszer megrendezett beszélgetés, meg egy pályázat nem tudja ellátni azt a funkciót, hogy kiszűrje az ígéretes embereket ÉS képezze is őket. Aki nem kerül be a válogatottak közé, az nem tanulni fog, hanem vagy nem ír többet, vagy keres magának kevésbé “elit” megjelenési lehetőséget, ami megint csak azt eredményezi, hogy nem jelennek meg nagy számban a vágyott, magasabb színvonalú szövegek.

Az íróiskolák megint csak nem megoldás. Lehet, hogy egy-egy kurzuson megtanítják írni az embereket (fogalmam sincs, nem jártam ilyen helyen sosem), de majdnem biztos, hogy nem tanítják meg őket témát találni és ahhoz megfelelő módon kutatni: kimarad a tudományos rész. Egy jó „ igazi” sci-fit nem lehet kizárólag arra alapozni, hogy biztos majd lehet űrhajóval közlekedni egyszer. Vagyis abból nem lesz sci-fi, ha a szerzők csak egymás kreativitását habosítják az írókurzusokon.

Ami az egyéb “íróköröket” illeti, hogy a fenébe várható el valakitől, hogy vadidegenekkel, valószínűleg nagyrészt hozzá nem értőkkel bétáztassa a szövegeit? Mit lehet abból nyerni, hogy Julcsinak vagy Pistinek tetszik-e? A gyakorlott szerkesztőkön meg irodalmárokon kívül fizikaprofesszoroknak kéne küldeni az ilyen szövegeket bírálatra, nem dilettáns műkedvelőknek (és ezt igazán nem sértésnek szántam).

És a lényeg a “komoly” “felnőtt” “igazi” sci-fi esetében a tudományos vonal és a retorikai megszerkesztettség megfelelő egységén van – ha nincs kellő tudományos háttér, akkor nem lesz sci-fiként értelmezhető, ha nem jól van megírva, akkor meg rossz sci-fi lesz.

Sajnos a hazai közeg óriási hátránnyal indul: amíg tudtommal egy Nora K. Jemisin a NASA által szervezett kurzustól megihletve írta meg A megtört föld-trilógiát, nálunk bezárják a csillagvizsgálót. Ezzel nem lehet mit kezdeni, de mással azért igen.

Hogy mit lehet tenni, hogy kinevelődjön egy új sci-fi író generáció?

Ha nincs közösség, építeni kell. (Ami egyáltalán nem azonos azzal, hogy x vagy y be akar kerülni egy már meglévő csapatba és vagy sikerül vagy nem, de jó eséllyel inkább nem.)

Össze kéne házasítani a Kéziratok Éjszakáját az íróiskolákkal meg a pályázatokkal, és ezt a képződményt állandóvá és elérhetővé, nyitottá és interaktívvá tenni, vagyis egy igazi, mindenki számára elérhető és megbízhatóan működő műhelyt kialakítani – egész pontosan többet, hogy ne megint csak a budapestiek legyenek előnyben (mondjuk így covid idején meg mehetne online).

Vannak erre alkalmas emberek. Vannak tehetséges, befutott írók, vannak egyetemek, ahol ilyen témájú szemináriumokat tartanak, vannak egyesületek, van SF szakosztály és még sorolhatnám. Ezeknek az embereknek kellene együtt meghirdetniük fix időpontokban, rendszeres beszélgetéseket, ahol adott TUDOMÁNYOS témában határozott elvárások mentén létrehozott szövegeket véleményeznek, aztán újra, amíg nem lesz valamelyik olyan, ami már megüti a mércét. Biztos vannak olyan tudósok is, akik szívesen beszélnek speciális, sci-fibe illő témákról, őket is meg lehetne hívni előadni. És egy sci-fi szerzőnek tudnia kell(ene) kutatni, utánamenni dolgoknak: nem elég a jó téma, végig is kell vinni.

Szó volt már egy “igazi” újságról. Azt is kellene megcsinálni. Szerintem fölösleges lenne a nyomtatott változat, elég lenne az online, ISSN számmal, megbízható, hiteles szerkesztőbizottsággal, és elég lenne mondjuk negyedéves vagy féléves megjelenés. Mehetnének bele novellák, tanulmányok, tudományos cikkek és esetleg a kiadók reklámjai.

Fárasztó, kemény ingyenmunka lenne? Igen.

Nem lenne benne köszönet? Nem.

Lenne eredménye? Talán.

Lehet kiadói meg írói brandeket elemezgetni, szekértáborokat meg sok-sok jól működő alkotói közösséget vagy azok elutasító voltát emlegetve egymás torkát szofisztikáltan átharapni, kánonokról és kezdők támogatottságáról filozofálni, meg várni, hogy majd a fiatalok megtanulnak színvonalas sci-fit írni maguktól.

Nem fognak.

Ha pedig ez így nem jó, akkor meg lehet próbálni változtatni rajta.

Ha másért nem, legalább azért, hogy nekem legyen majd miről írnom itt a blogon.

————————————————–

 

* Katona József, Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni?

Megjelent a Tudományos Gyüjtemény 1821 áprilisi füzetében. http://epa.niif.hu/02000/02076/00088/pdf/Napkelet_1930_04_317-343.pdf

 

** Swift, Jonathan, Szerény javaslat (A Modest Proposal magyar nyelven)

https://www.magyarulbabelben.net/works/en/Swift%2C_Jonathan-1667/A_Modest_Proposal/hu/26024-Szer%C3%A9ny_javaslat

———————————————–

Nagyon köszönöm Takács Gábornak, hogy felrakta a bejegyzésemet a F.I.O.K. csoportba, a többieknek pedig hogy olvasták, a kommentelőknek meg hogy reagáltak is rá.

Takács Bogi és Pintér Bencce (akinek szintén köszönet a megosztásokért) hosszászólásához annyit tennék hozzá, hogy a kutatás vagy ismeretszerzés hiányát nem a fantasyval szemben írtam. Utóbbihoz is szükség van erre (és most a Tóta W. Árpád által elmondottakat mindannyiunk érdekében nem hoznám ide…), de az szerintem megállapítható, hogy más irányú felkészültséget igényelnek, és amíg egy olyan szerzőnél, aki könnyen otthon van a természettudomnyok és/vagy a technológia, stb inkább “reálnak” nevezhető tárgyakban, annak más lehet a viszonya az írással, mint annak, aki viszont alapvetően bölcsész és jól fogalmaz, de távol állnak tőle ezek a reáltudományok. Az igazán jó, ütős hard scifihez kockafejű bölcsész kell, akitől mondjuk a nyelvészet meg a filozófia sem idegen (igen, a humáncucc is mind-mind tudomány, ezért kell abban is kutatni…) – és (ebbe már nem akartam belemenni korábban, és talán most sem teljesen releváns, de azért leírom) van megfelelő élettapasztalata is – fiatalon és tapasztalat hijján is lehet hitelesen írni, de ez szintén keveseknek megy, ezért én alapvetően nem a tizen-huszonévesekre mutogatnék, hogy termeljék meg a magyar hard sf-et, de azt is értem, hogy miért “generációkban” gondolkodik a közeg. De az is hozzátartozik, hogy a fent emlegetett tanulást viszont célravezetőbb minél korábban kezdeni – magyarán meg kellene tanulni előbb gondolkodni, és csak azután írni és mivel nem bővelkedünk a született zsenikben ehhez is kell bizonyos életkor az átlag esetében. Úgyhogy azt hiszem, én a fiatalság mítoszával is leszámolnék. (De lehet, hogy csak azért, mert évvesztes voltam a suliban.)

Ja, és még valami: a sci-fi megteremtéséhez szükséges közösség kialakításához abszolút jó példa a Bence által felemlegetett Blackaetherék, ugyanazt kéne csinálni, amit ők – ehhez kellene az arra érdemes embereknek összerakniuk, amijük van. Más kérdés, hogy azok szóba állnak-e egymással… erre semmilyen rálátásom nincs, csak érzékelem, hogy itt valószínűleg nem minden kerek.


 

Kieg. 2: Sok hozászólással egyetértek: egyrészt nincs bölcsész-kocka ellentét, és nem arról van szó, hogy kutatóknak kellene sf-et írniuk, hanem arról, hogy egy írókurzus ne (csak) arról szóljon, hogy hogy írunk párbeszédet, hanem arról is, hogy milyen tudományterületek vannak, azokon belül milyen aktuális problémák, ezek végiggondolásához milyen kutatási-tanulási módszerek vannak (mondjuk baromi sokat kell olvasni…) és a lényeg, hogy teljesen mindegy, hogy ki milyen beállítottságú, vagy milyen irányból jön, de a háttérmunkát nem lehet és nem szabad megúszni. Ehhez találkozni kell a tudományágakkal és a kutatási módszerekkel. (És ez persze érvényes a fantasyra is.) Ezt viszont egyedül egy írói ambíciókkal rendelkező új ember (aki nem forog ilyen közegben) vagy nem tudja önállóan megvalósítani, vagy csak nagyon keserves munkával, ami után 50% esély van rá, hogy nem lesz belőle asztalt beszakasztó magyar science fiction regény. Ebben van felelőssége az sf piac alakulására befolyással bíró embereknek – mindezeket ők tudnák megszervezni és elérhetővé tenni.