Nnedi Okorafor díjnyertes könyvéről szóló ismertetők, kritikák, ajánlók első sorban a női témát és a leginkább csak durva eufemizmussal „körülmetélésként” emlegetett női nemiszerv-csonkítást emelik ki, a címben és a cselekményben is kiemelkedő halál-tematikát, meg a tőlünk fantasytől függetlenül is nagyon távoli, afrofuturizmushoz köthető hátteret[1].

A szöveg nagyon meghatározó jellemzője a természethez, az állatokhoz és a főhős Onyesonwu saját testéhez való viszonyának regényen végigvonuló összefüggésrendszere.

A Tűz és Jég dala ciklus utolsó eddig megjelent könyvében Arya azzal a módszerrel jut előbbre a profi bérgyilkosok iskolájában, hogy a vakságát ellensúlyozandó belevargol egy macskába és annak a szemével lát.[2] Ehhez képest Onyesonwu teljes valójában állattá lesz, ami egyrészt azzal a hagyományos kockázattal jár, hogy úgy is marad, másrészt nyilvánvalóvá teszi, hogy Onyesonwu nem egy nála gyengébb entitást használ fel valamire, hanem az egyik természeti lény teste átalakul egy másik természeti lény testévé, miközben Onyesonwu végig azonos marad önmagával. Nem leigázza a természetet, hanem annak részeként szabadon választja meg benne a saját formáját.

Az átalakulás drasztikusságát Okorafor könyvében érzékletes leírás jeleníti meg, ami önmagában is hangsúlyos, de még jobban azzá válik, ha mellé teszünk egy olyan, végletekig lecsupaszított szöveget, mint például A szigetvilág varázslója, ahol az átalakulás folyamata nagyjából két mondatot kap[3], hiszen nem maga a folyamat, hanem csak a lehetősége a fontos. A halálmegvetőben viszont az átalakulás egy egészen más attitűdöt jelent, nem csak a természethez, hanem a saját testhez való viszony szempontjából is. Az állattá alakulás folyamata először öntudatlan dolog, hiszen Onyesonwu ösztönös, „tanulatlan, és zabolátlan, mint egy állat” (131). Aztán egyre tudatosabb és önreflexívebb lesz, ahogy ráébred, hogy az átalakuló és az átalakult test is a sajátja. A formai átalakulás adja meg a tudatosságnak azt a fokát, ami Onyesonwunak a saját teste teljes uralásához van szüksége. Ezt fejleszti végül olyan tökélyre, hogy képes a másik világban is alakot ölteni.

A női nemiszerv-csonkítás hagyománya[4] nem „ostoba”[5], hanem hazug, ahogy hazug minden olyan, a nőkre kényszerített elvárás, ami rájuk hárítja a patriarchális elnyomás felelősségét. Elhiteti velük ugyanis, hogy ha megfelelnek a követelményeknek, az elvárásoknak, viselkedésükben, öltözködésükben, szerepeikben, akkor a közösség teljes jogú tagjaként ismeri el őket és védelmet nyújt nekik. Csakhogy ez nem igaz. Az ilyen követelményeket működtető közösségeknek képtelenség maradéktalanul megfelelni, az összetartozás alapjaként tételezett normativitás így nem védelmet nyújt, hanem folyamatos fenyegetést jelent. Azok a nők, akik tevőlegesen részt vesznek ebben, egyszerűen elhiszik és a saját meggyőződésükké teszik ezeket a hazugságokat (vagy a saját érvényesülésüket biztosítják vele).

A védelmet egyedül a saját test feletti rendelkezés joga, és ennek a mindenki által való elfogadása és betartása, betartatása jelenti (jelentené).

Onyesonwu azért vállalja a tizenegyedik szertartást, mert azt akarja, hogy befogadják. Az ő részéről ez látszólag saját döntés. Azért csak látszólag, mert a többiek ki nem mondott elvárásainak akar megfelelni. Ennek az esélytelenségét mutatja, hogy utána is ugyanúgy kívülálló marad. A csonkítás emiatt először hibás döntésnek tűnik: a mestere és Mwita is megjegyzi, hogy a tanítás-tanulás szempontjából „ez gond lehet”(143). De a teste feletti teljes uralomhoz, az önismerethez és képességeinek kifejlesztéséhez szüksége van erre a nehézségre is. „Vannak ennél sokkal fontosabb dolgok is” – mondja Onyesonwu, majd később megfosztja a problémát a relativitásától, amikor azt mondja: „ezek fontos dolgok”. Hiszen a csikló visszanövesztése és az annál fontosabb dolgok – tulajdonképpen ugyanaz, és emiatt nem lehet relatív.

Nem a csonkaság a lényeg, hanem az, hogy akit megcsonkítottak, az mit tud utána kihozni ebből a helyzetből. Hogy megmarad-e az áldozat szerepében, vagy feldolgozza a traumát és egész egyszerűen megerősödve jön ki ebből – mert képes rá. „A sokkal fontosabb” az áldozatoknak az a képessége, amellyel felül tudnak emelkedni az őket ért traumákon, és amit nem szabad elvitatni tőlük. Ennek a képességnek az elismerése és az erősítése a valódi gyógyítás. Mwita nem „segít”, hanem igazi gyógyítóként megtanítja Onyesonwunak, hogy képes használni az adottságait.

A Halálmegvető nem pusztán a nőket érintő erőszakot és elnyomást tematizálja, hanem ezzel kapcsolatban a férfiakét is. A háború nem csak a nők testét használja fel és nem csak őket fosztja meg az önrendelkezés jogától, hanem a fiúkat, férfiakat is. Az erőszaktevésre kényszerített gyerekkatonák éppolyan kiszolgáltatottak, mint a nemi erőszakot elszenvedő nők. Mwita lelkierejét nem csak a szökése, hanem az erőszakot elutasító élet megteremtése is mutatja – ettől tudja hitelesen támogatni Onyesonwut.

Mwita léte a bizonyíték rá, hogy a két külön néphez tartozó ember egyesülése nem csak az erőszak és a hatalom demonstrálásaként jöhet létre. Onyesonwu egyedül is képes lenne harcolni, de Mwita szükséges ahhoz, hogy a megfelelő módon tegye. Nélküle nem lehetne Onyesonwu újra egész. Ahogy nélküle az apával folytatott harc sem lenne sikeres. Lehet, hogy Onyesonwu meg tudná ölni az apját, itt azonban nem ez a megoldás, hanem az, ami történt: nem a gyilkosság, hanem a győzelem, amely az apjáéval szemben a saját narratívája érvényesítését jelenti.

Ők ketten mindenben kiegészítik egymást, egymás ellenpontjaként és tükörképeként is működnek. Onyesonwu az erőszakból, Mwita a szerelemből fogant. Mindez egyrészt azt jelenti, hogy minden élet értékes, függetlenül a létrejöttének körülményeitől. Másrészt azt, hogy az élet megfoganása két ember felelőssége: Mwita és Onyesonwu többször is beszélnek a teherbeesés lehetőségéről és lehetséges következményeiről. A megmaradása viszont egyedül a nő döntése. Ahogy Onyesonwu felnevelését elhatározta az anyja, úgy Onyesonwu és Mwita gyermekének megfoganása is Onyesonwu önálló döntése. És mindkettő határozott szembeszegülés a háborúval, az erőszakkal és az elnyomással.

Az európai kultúrkörben szocializálódott olvasó számára a megváltástörténet alapja a Biblia, és ha ebből az irányból próbáljuk meg dekódolni a cselekményt, nagyon látványosan kiütközik a szöveg mögött meghúzódó, európaitól eltérő elbeszélésmód, a másfajta kultúrális közeg. Az eltérő formákban azonban egyetemes emberi értékek és tapasztalatok jelennek meg, így fellelhető bennük a saját, az ismerős is.

Számunkra evidens, hogy Jézus beteljesíti az Írást. Ahhoz, hogy Megváltóként ismerjék el, meg kellett felelnie mindannak, amit az Ószövetség állít a Megváltóról. Onyesonwu egészen más narratíva alapján működik: az ő küldetése nem az eredeti szöveg beteljesítése, hanem éppen annak megváltoztatása. Az ő karaktere önmagában nem is feleltethető meg a megváltó toposzának. Onyesonwu és Mwita együtt és egyszerre, a kapcsolatukban létrejövő egységként adják ki a Megváltót. Mwita többször is visszatereli Onyesonwut a helyes útra, de neki önmagában nincs meg az a képessége, amely szükséges a történet átírásához, Onyesonwu viszont Mwita nélkül nem tudná megfelelő mederben tartani a képességeit. A siker csak az ő kettősük által kiadott egésztől remélhető. Mwita épp azért nem tudja maga megvalósítani a szöveg átírását, mert férfi: a meggyalázott női testek épségét csak a nők saját narratívájának érvényesítésével lehet visszaállítani – amihez viszont a férfiak támogatása és belátása is szükséges.

folyt. köv.

——————————————-

 

Okorafor, Nnedi, A halálmegvető, ford. Ballai Mária, Budapest, Agave Kv., 2019.

 

——————————————-

Dirie, Waris, A sivatag virága, ford. Somló Ágnes, Budapest, Gabo, 2009.

Le Guin, Ursula K., A szigetvilág varázslója, ford. Mohácsi Enikő, Budapest, Móra, 1989.

Martin, George R. R., Sárkányok tánca (A tűz és jég dala ciklus ötödik kötete),

ford. Novák Gábor, Pécs, Alexandra, 2012.

 

————————————————-

[1] http://ekultura.hu/2019/07/09/nnedi-okorafor-a-halalmegveto, https://roboraptor.24.hu/2019/10/25/nnedi-okorafor-a-halalmegveto-konyvkritika/, http://sfmag.hu/2019/06/20/nnedi-okorafor-a-halalmegveto/, https://lenduletmagazin.hu/ki-fel-a-halaltol-ajanlo-nnadi-okorafor-a-halalmegveto-cimu-regenyerol/, https://konyvesmagazin.hu/kritika/a_poszt-apokaliptikus_afrikaban_is_nehez_a_kivalasztottak_elete.html, http://www.moskatanita.hu/2019/12/ha-az-emberi-jogok-erdekelnek-olvass.html

http://www.prozanostra.com/iras/ujrairni-sorsot-nnedi-okorafor-halalmegveto

[2] Martin, George R. R., Sárkányok tánca (A tűz és jég dala ciklus ötödik kötete),

ford. Novák Gábor, Pécs, Alexandra, 2012., 692-694.

[3] Le Guin, Ursula K., A szigetvilág varázslója, ford. Mohácsi Enikő, Budapest, Móra, 1989. 150-151.

[4] A csonkítás gyakorlata nem egységes, Waris Dirie a könyvében azt írja, hogy Szomáliában „a csiklót, a kisajkakat és a nagyajkak nagyobb részét kimetszik, majd a sebet összevarrják, és nemi szerveink helyén csak egy seb marad. (…) Mindössze annyit tudsz, hogy valami különleges dolog történik majd veled, amikor eljön az ideje.” Dirie, Waris, A sivatag virága, ford. Somló Ágnes, Budapest, Gabo, 2009., 58. A körülmetélésről lásd még: uo. 58-70, és a következményekről: 194-205. (És ő is megemlíti azt is, hogy a tevetej C-vitamint tartalmaz.)

[5] https://mapopkult.blog.hu/2020/07/27/fajdalomkuszob_es_ostoba_hagyomany