Van olyan ismertető, amely a regény young adultra, ifjúsági irodalomra hajazó vonásait emeli ki[1].

A magam részéről egyáltalán nem bánom, ha ebbe a kategóriába sorolják, hiszen egy példaértékű párkapcsolatot mutat be, miközben a háborúk és a közösségi elvárásrendszerek kérdéskörei mellett a családon belüli abúzust is tematizálja. Az erőszaknak azt a mértékét, és azokat a formáit, amelyek ebben a regényben megjelennek, a legtöbben nem tudjuk elképzelni sem. De van olyan is, amit viszont igen, és ez éppen a szereplők fiatalságán és az ebből adódó viselkedésükön, és annak megítélésén keresztül válik láthatóvá.

Szerintem a szereplők nem „jellemidegen (sőt, néha érthetetlen) módon viselkednek”[2], hiszen a felépített világ sajátosságai és a “felnövés- és megváltástörténet” miatt nagyon is érthető, ha nem “logikusan”cselekszenek, vagyis nem úgy, ahogy mi innen (reflektálatlanul) elvárjuk. Ez utóbbi a szereplők tetteinek megítélésében mutatkozik meg. Ha valaki “kamaszos hisztinek” minősíti A halálmegvető többszörösen traumatizált karaktereinek viselkedését, annak mélyén ugyanaz a normatív attitűd bújik meg, mint amikor számon kérik az Armada szintén traumatizált Bellisén, hogy nem nőies, nem élvezi a szexet egy számára közömbös figurával, a Távolvíz Janáján meg épp azt, hogy miért fekszik le fűvel-fával, hiszen egy rendes nő ilyeneket nem csinál. (És emiatt aztán “nem szimpatikus” a karakter. Hát nem kell, hogy az legyen, hiszen épp ez szembesítheti az olvasót azzal, hogy az ilyen jellegű “nem megfelelő” viselkedés nem ok az ítélkezésre sem fiktív karakterek, sem valódi emberek esetében.) Ez a “nem szeretem, mert nem az elvárt módon viselkedik” reakció pedig ugyanannak a skálának a legalján helyezkedik el, aminek a tetején a nemiszerv csonkítása meg a nemi erőszak és a savval leöntés van.

A testiség ábrázolása nagyon is helyénvaló ebben a szövegben. Egyrészt a valódi, mély szerelem ábrázolásában fontos: a Mwita által kimondott szó, „ifunanya”(262) „a lélekre és a testre is vonatkozik”(318). Mwita „Onyesonwu életének társa”, „több, mint férj” (260.) Az igazi, odaadó szerelemnek része a testiség, Mwita nem annak ellenére, hanem éppen olyannak szereti Onyesonwut, amilyen. A saját és a másik testének elfogadása és szeretete, a természet, a világ részeként való fel- és elismerése pedig a háborúban erőszakra és erőszakkal használt testek meggyalázásának ellenpontjaként szolgál. Ez a másik ok, amiért a testiség teljes joggal ennyire erős a szövegben.

A regény alapszituációja a nők elleni erőszak, mint a hatalom demonstrálásának eszköze, amely a mindenkori háborúk[3] velejárója. „A női test az egész közösség fogalmát kifejezi, így a rajta elkövetett erőszak annyi, mint az egész nemzeti közösség legyőzése. A háborús nemi erőszak egyik célja, hogy a női „minőséget” tönkretegye, azaz a nőnek ne lehessen többé gyereke, vagy az elkövető gyerekének adjon életet, aki az elkövető etnikai csoportjához fog tartozni és erőforrást jelent.” [4]

És amelyről nem véletlenül nem lehet, nem szabad később beszélni: „Az erőszak történetének újbóli elmondása ebben az esetben csak a győztes diadalát növelné tovább, mivel az fájdalmat okoz mind az áldozatnak, mind az áldozat környezetének.”[5]

Onyesonwu feladata ezt megváltoztatni: a történetet azért kell átírni, hogy végre mindenki számára vállalható és gyógyító módon elbeszélhető legyen.

A nők önrendelkezési jogát tagadó, „hagyománynak” titulált erőszak ellenpontját a történetmesélés tradíciója, a közösséget valóban megtartó és építő, valódi hagyomány alkotja. A halálmegvető ezt a szóbeli elbeszélést örökíti meg[6], amelyet valakinek meg kell hallgatnia és tovább kell adnia – nem véletlen a történet végén a másik elbeszélő felbukkanása, aki addig a hallgatóság volt. A szóbeli történetmondás és az írott szöveg bonyolult kölcsönhatásokra épülő viszonya miatt az írott szöveget is meg kell változtatni: az áldozatok elbeszélésnek nem csak szóban, hanem írásban is érvényesülnie kell, ez pedig csak Onyesonwu (és Mwita) halála árán érhető el. Onyesonwu méltatlan kínhalála pedig utólag átírja és méltóvá teszi az életet.

A háborút, az erőszakot innentől már nem az elkövetők, hanem az áldozatok mesélik el, és így egy egészen más történet lesz belőle. A halálmegvető „eredeti” cselekménye egy nőről szól, akit megerőszakolnak azért, hogy az ellenséget sokszorosan leigázva és meggyalázva a háborúban felhasználható fiúgyereket szüljön. A változás Onyesonwu anyjának lázadásával és elszántságával kezdődik. A regény végére pedig a történet egy olyan nőről szól, aki anélkül, hogy felszámolná a hagyományokat, átértelmezi azokat és saját maga dönt arról, hogy megfogan a szerelmétől, saját akaratából vállalja a halált, mindezzel beteljesítve az egész közösség számára fontos próféciát.

Waris Dirie narratívája is erre a sémára épül fel egy olyan nőről, aki nem csak megszökik a rá váró házasság elől, hanem szétroncsolt nemiszervekkel rendelkező testéből épít fel modell karriert, amivel lehetővé teszi a nemiszerv-csonkítás elleni nyílt fellépést is.[7]

A saját test uralásának eredménye tehát a saját narratíva kialakítása és érvényre juttatása, amellyel az erőszak áldozatainak élete és halála is értelmezhetővé, láthatóvá, elmondhatóvá válik, vagyis nem lesz hiábavaló.

Ahogy A halálmegvető szövege a befejezéssel újraírja önmagát, úgy kapják meg az elesettek, a gyengék, az áldozatok és a halottak is a lehetőséget a történetük saját hangon való elbeszélésére, és ezzel a korábbi elnyomó narratíva felülírására. Mi pedig tartozunk nekik annyival, hogy meghallgatjuk őket.

——————————————–

 

Okorafor, Nnedi, A halálmegvető, ford. Ballai Mária, Budapest, Agave Kv., 2019.

 

——————————————–

Dirie, Waris, A sivatag virága, ford. Somló Ágnes, Budapest, Gabo, 2009.

——————————————–

Polcz Alaine, Asszony a fronton: egy fejezet életemből, Budapest, Szépirod. Kvk., 1991.

———————————————

Pető Andrea, Elmondani az elmondhatatlant: a nemi erőszak története Magyarországon a II. világháború alatt, Budapest, Jaffa, 2018.

———————————————-

[1] https://konyves.blog.hu/2019/07/08/a_poszt-apokaliptikus_afrikaban_is_nehez_a_kivalasztottak_elete

[2] https://konyves.blog.hu/2019/07/08/a_poszt-apokaliptikus_afrikaban_is_nehez_a_kivalasztottak_elete

[3] Itthon is bőven van miről beszélni, nem kell se Afrikáig se a jövőig menni, például a II. világháború még mindig nagyrészt feldolgozatlan történései térben és időben is közelebb vannak hozzánk. Ehhez lásd pl Polcz Alaine, Asszony a fronton: egy fejezet életemből, Budapest, Szépirod. Kvk., 1991. és Pető Andrea, Elmondani az elmondhatatlant: a nemi erőszak története Magyarországon a II. világháború alatt, Budapest, Jaffa, 2018. és 8.  cop. – [ondhatatlant —————

bbi években tematizálódott, pedig már jóval korábban meg volt rá a lehetőség, lásd

[4] https://hvg.hu/360/20201021_Peto_Andrea_nok_eroszak_haboru_emlekmu

[5] https://hvg.hu/360/20201021_Peto_Andrea_nok_eroszak_haboru_emlekmuivá, létezővé,olgozásában nagyon fontos az elbeszélsé, és lők fiatalságán és az ebből adódó viselkedésükad elvitatni tőlük, hane

[6] „I didn’t just write a first person narrative. This is Onyesonwu telling her story two days before her execution. It’s an Oral Narrative, which is a traditional African method of storytelling.” https://www.amazonbookreview.com/post/dbf44314-da72-413d-ac36-ada93e11c3cd/who-fears-death-an-interview-with-nnedi-okorafor-by-matthew-cheney

[7] Dirie, Waris, A sivatag virága, ford. Somló Ágnes, Budapest, Gabo, 2009. (Azt most hagyjuk, hogy a hazug és kizsákmányoló divatipar mennyire tekinthető az önrendelkezés szempontjából sikeres közegnek.)