Ezt a könyvet a Molyon nagyon szerették[1], és a Próza Nostrán is jó kritikát kapott[2]. Ezért azt hittem, hogy ez egy jó könyv. Tévedtem, és azzal a megállapítással, miszerint „az igényes magyar zsánerpróza előremutató példája” lenne, nagyon nem értek egyet. Eredetileg azt terveztem, hogy csak olyan szövegekről írok itt a blogon, amit vagy nagyon jónak, vagy valamilyen szempontból érdekesnek, kiemelkedőnek tartok. Ez esetben kivételt teszek, egyrészt azért, mert nagyon felhúztam magam rajta, másrészt meg azért, mert a könyv végülis a fantasztikum szempontjából értékelhető és tanulságos.

Mivel a szöveg Geralt foglalkozása mellett konkrét jeleneteket idéz meg, anélkül, hogy parodizálná vagy átértelmezné bármelyiket, úgy tűnt, ez a könyv mindössze egy sajátos fan fiction lesz – és az is, de nem csak a Vaják, hanem mellette a zombis képregény zsánerének rajongói továbbgondolása is. Ezzel a szöveggel nem az a baj, hogy ennyire egyértelműen egy Vaják-átirat (bár nekem már ez is problémás volt), és még csak nem is a képregényes utalások (ezek még jók is lehettek volna). Hanem az, hogy a képregényes látványvilágot és történetsorokat leíró szöveg egy olyan klisé- és közhelygyűjtemény, ami el akarja hitetni magáról, hogy egy komolyan vehető fantasy vagy posztapokaliptikus sci-fi regény.

A hangulatosan induló szövegben az egyértelmű Vaják-párhuzamot kiegészíti a westernes road movie-kód, az a fajta, ami a The Walking Deadre annyira jellemző. Már a második fejezet után felötlött bennem, hogy ez tulajdonképpen egy bő lére eresztett képregény, amit az illusztrációk száma és mérete is erősített. (Az alkotójuk pedig képregényes (is), de ez ebből a szempontból mindegy.)

A képregényes hangulat egyrészt előny, mert ez adja meg a szöveg érdekességét, másrészt viszont hátrány: a hangulat meg a történetvezetés a közel hatszáz oldalnak legfeljebb az egyharmadáig húzza az olvasót, engem a közepére már kifejezetten untatott, ami sokkal tovább – talán egész végig – kitartott volna egy igazi képregény esetében.

Nem érthető, miért van olyan fiatalosnak beállítva a főhős, hogy honnan van levélpapír, hogy miért utálják ki Varjút – Geralt esetében ez érthető, hiszen maga is mutáns, majdnem annyira, mint akikre vadászik, és így potenciális veszélyt jelent a megbízóira. Varjú viszont egy szál karddal mászkál a kalasnyikovok között. Ha legalább nagyhatalmú mágus hírében állna, de még az sem.

Nem világos, hogy ebben a részvétlen világban miért érdekelne bárkit is, hogy Alexandria megsemmisült. Nem értettem, miért nem a jövőbeni Kárpát-medencében játszódik a történet, vagy ha igen, akkor mi ez a „mindenki angolul beszél, mert csak”, honnan és miért lesz kevert a népesség, vagy ha már kevert, miért nem „logikusan” az: nagyot dobott volna a szövegen a környező és hazai nemzetiségek nyelvi-kulturális jelenléte. Rick és Szikla homoszexuális kapcsolatának nincs tétje; az, hogy Szemesnek nem tetszik, nem bír jelentőséggel, ezért sokminden más mellett ez is súlytalan. Az antialkoholista Varjú meg folyton részeg, aminél sokkal nagyobb baj, hogy a fogalmatlansága ellenére nonstop filozofál.

A szöveg sarkalatos pontja a névadás: a plakátokon Verébnek titulált Varjú elnevezi a lányát, majd a lánya után a kardot, majd maga is új nevet kap a történet végén. A szereplők (többnyire a gyerekek és a nők kivételével, akik ettől még nem lesznek igazi karakterek) mind utólag kapják a nevüket, ami kiemeli valamilyen attribútumukat. Ettől viszont a név mögötti karakter beszűkül erre a tulajdonságra, onnantól nincs mögötte semmi, nem hiába érezte magát James is üresnek (121) – ez is a képregényes vonalat erősíti. Nem hús-vér alakok, hanem rajzolt figurák; Varjú így lesz Százemberes: kezdetleges fantasyhősből a kötet végére kétdimenziós képregényfigurává kopik. A hasonló szisztéma alapján elnevezett települések is csak felfestett hátterek. Nincs igazi mögöttes tartalom, nincs mélysége a karaktereknek, sem a közegnek, sem a tájnak, csak a látvány meg a hangulat, amiket Patkányváros csatornái tönkre is tesznek.

Mindennek illusztrálására az Alexandria nevű település pusztul el, ami már nem a kultúra fellegvárát jelentő Alexandriai Könyvtárat idézi fel, hanem a The Walking Dead Alexandriáját. A gondos munkával elkészített, tudományt és egyetemes értékeket közvetítő könyveket felváltják a rövid, személyes, fecnikre írt üzenetek, meg az olyan összehordott szövegek, mint az Embertelen vidék. Ezért a postások a kultúra őrzői, amely kultúra most már kimerül a populáris zsánerek kliséiben és a mindennapok közhelyeiben. Ha valakinek kétségei támadnának ezzel kapcsolatban: James-től még azt is megtudjuk, hogy a tudás hatalom (140).

A ládában lévő könyvek – amelyek között egyébként szórakoztató irodalom is van, „csak papír”, igazából sem Varjúnak, sem az elbeszélőnek nem jelentenek semmit (130). Ez pontosan kiderül Varjú megjegyzéséből: ha elmondtátok volna, mi van benne, nem lett volna semmilyen harc, meg James válaszából: Szemesnek nem is a láda volt fontos (140). Ugyanez megismétlődik a bombával: kiderül, hogy valójában nem létezik, és Varjú megint kiakad azon, hogy ha ezt mindenki tudja, akkor nem lett volna harc. Abszolút megértem: ha tudtam volna, hogy ebben a könyvben ennyire nincs valódi tartalom, nem olvasom el.

Az egész cselekmény felszínes, és vele a karakterek, a kapcsolatok, a célok; és a hiteltelenséget csak azért ússza meg, mert a maga módján hiteles: mindenestül[3] azokra a sémákra van felhúzva, amelyek észrevétlenül épültek be az indokolatlanul hájpolt sorozatokon, a képregényeknek nem a művészetet jelentő fajtáin és a közösségi média posztjain tengődő agyunkba – így aztán fel se tűnnek a hiányzó folyamatok, a nulla vagy érthetetlen motiváció, a következmények súlytalansága, meg úgy általában az, hogy honnan olyan ismerős ez az egész. A Kormányzó Szemes úgy szónokol a hatalomról a könyv negyedénél, mint a hálivúdi gonoszok a fináléban (129-130), egy másik szereplőtől még azt is megkapjuk, hogy „Kill them all!” (449). A pozitív üzeneteket is rendre felmondja valaki, legyen szó a nőkkel való bánásmódról vagy a bajtársiasságról – a szereplőket egy büdös kocsma… pardon, fogadó asztalánál ábrázoló kép mellé megkapjuk a kép jelentését kibontani hivatott, buborékokba való szövegeket is. Az erődre meg ki van írva nagybetűkkel, hogy Erőd (166).

Nem tudunk meg semmit olyan folyamatokról, hogy Sayako hogyan állította maga mellé a bandáját, vagy hogy Sarah hogyan jut el az apja megölésének gondolatáig. Tök mindegy, hogy valaki kínai, ha el tudja magát adni az önjelölt instantszamurájoknak, akiknek a fanatizmushoz pont elég egy kinyúlt frottírköntös (az egyes szereplők ruházata szintén nagyon erős TWD-utánérzést kelt), meg hogy lássanak néha egy jó kis önbelezést. A történet változó tétekkel játszó epizódokból épül fel: nincs íve, csúcspontja, és emiatt megoldása sem, mert mindig jön valaki más, akiről csak az adott epizódban betöltött szerepéhez épphogy elegendő információt kapjuk meg, aztán a főhős továbbáll, esetleg később összefut újra a korábbi szereplőkkel – pont, mint a The Walking Deadben.

Mindezt nagyjából jól viseltem volna, ha nincs az Alexej-szál. Álszent, giccses, hazug és borzasztó káros. Egy önkéntes alapon működő kuplerájt mádámként fenntartó strici megvédi a volt „alkalmazottját”, mert annak is joga van a boldogsághoz? Szemérmesen elfordul, amikor megvizsgálják egy halott lány testét – és ez a „tisztesség”? Varjú boncteremben előadott vizsgálata ráadásul nem csak gusztustalan, hanem funkciótlan és indokolatlan is, Hentes zavaros, nehezen olvasható jelentése legalább összefoglaló jellemzést ad a szövegről: a szerző „rajzolt egy testet, majd a sérüléseket is beskiccelte. Ábrái néhol furcsán elnagyoltak voltak, máshol túlságosan pontosak”(277).

Varjú meg beismeri a közönyét, aztán elnézést kér Alexejtől, és hihetetlen értelmi képességekről téve tanubizonyságot, nem tudja feloldani a dilemmát, hogy az öreget, aki mások kihasználásából él, csak amíg azoknak nincs hova menniük, és akinek köszönhetően Kira kijutott, hiszen feleségül vették, melyik oldalhoz sorolja. Merthogy már nincsenek lovagok meg hősök. Óh, ne.

Ha az Alexej-epizód lett volna hivatott bemutatni, hogy az emberek nem jók vagy rosszak, hanem mindenfélék, akkor nem sikerült, még úgy sem, hogy az elbeszélő nem rest hosszasan magyarázni, mit is kellett volna meglátni ebben a részben. Ez így hatásvadász és olcsó, ahogy Sarah motoros bandája is. Mire Varjú elhagyja Patkányvárost, már többedszerre merült fel bennem, hogy nem pazarlom erre a kötetre tovább a drága időmet, de úgy nem lett volna fair mindezt megírni róla.

Persze az is lehet, hogy ez az egész egy nagy poén akart lenni, én meg nem érzem az iróniát, mint Kaszás (325), de sajnos ez a szöveg mégcsak nem is vicces. Pedig jó ötletek vannak benne, például a kibók meg a mágia, bármelyikre alapozva lehetett volna egy nagyon jó regényt írni, de ezek egyikéből sem sikerült semmit kihozni.

Az olvasók alapvető igénye, hogy egy történetnek legyen eleje, közepe és vége, ami még az epizodikus képregény-sorozatokra is igaz, ha nem az egészet vesszük alapul, hanem csak a szorosan összefüggő részeket. De ami engem illet, pont azt nem szeretem a képregény-sorozatokban[4], hogy nem lehet őket egészben értelmezni és értékelni. Amikor olvastam, hogy Robert Kirkman úgy kezdett bele a képregénybe, hogy soha nem lesz vége, Rick örökké vándorolni fog, fogtam a fejem, és egy percig nem csodálkoztam, amikor az alkotó látszólag egyik pillanatról a másikra bedobta a törülközőt, akarom mondani „pont úgy fejezte be, ahogy elképzelte”[5]. Az „ember embernek farkasa” tanulságnak oké, de koncepciónak kevés.

Az Embertelen vidék története látszólag annak ellenére is halad valahonnan valahová, hogy a folytatásos képregény narrációja jelöli ki neki az utat. Ez az út viszont a Sapkowski-ál-fanficből indulva az ügyetlen Kirkman-átiratig vezet. Ez a szöveg valójában nem regény, hanem egy olyan hibrid, ami sajátos módon egyesíti magában a fantasztikum különböző területeit, a sci-fit, a horrort a fantasyt, krimit és még a képregényt is – ami igazán szuper és izgalmas lenne, ha a megvalósítása nem volna ennyire kétes értékű.

Nem ez a történet fogja meggyőzni a kétkedőket arról, hogy „a fantasy nem mese”[6], vagy hogy a sci-finek köze lehet az irodalomhoz[7], mert más, elsősorban a képregények által meghatározott regiszterhez tartozik. Ami nem baj, csak ne csináljunk úgy, mintha rendes próza lenne. Nekem ez kiábrándítóan kevés volt, jóval többet vártam ettől a kötettől.

A szerző helyében talán néhány hozzáértő segítségével kalapálnék a történeten, alaposan kigyomlálnám belőle a vállalhatatlan részeket, kidolgoznám a jó ötleteket, aztán összeállnék a kötet rajzolójával és csinálnék egy igazi képregényt; nagyalakút, színeset, kemény borítóval – hátha a regénnyel ellentétben a képregény tényleg színvonalas alkotás lesz.

——————————————

Nagy Sándor Ádám, Embertelen vidék, ill. Németh Gyula, Budapest, Twister, 2019.

——————————————

Kirkman, Robert, The walking dead: élőhalottak, rajz. Tony Moore, a 2. kötettől Charlie Adlard; ford. Juhász Viktor, Székesfehérvár, Books & Stuff Bt., 2016 –
——————————————-

[1] 94%-on volt, amikor megnéztem. https://moly.hu/konyvek/nagy-sandor-adam-embertelen-videk

[2] http://www.prozanostra.com/cimkek/embertelen-videk

[3] Engem zavart a szövegben a sok -stól/-stől, de ebbe nem köthetek bele: https://helyesiras.mta.hu/helyesiras/blog/show/egy-ritkan-hasznalt-hatarozoragrol

[4] Amik ettől persze még lehetnek jók meg igényesek, csak én az ilyen jellegű történeteket nem szeretem. Nem foglalkozom képregényekkel, nem is értek hozzájuk, ezt a Képtelen történetek, másvilági mesék kapcsán már írtam.

[5]https://index.hu/kultur/media/2019/07/03/varatlanul_befejezodott_a_the_walking_dead_kepregeny/, TWD-ről lásd még: https://geekz.444.hu/2019/07/19/a-holtak-nem-setalnak-tovabb-the-walking-dead-2003-2019

[6] http://www.moskatanita.hu/2020/04/a-fantasy-nem-mese-elso-negyed.html

[7] http://sfmag.hu/2020/10/26/ray-bradbury-marsbeli-kronikak/