​László Zoltán regénye egy izgalmas és megindító, sajátos mesebetétekkel ellátott halottaskönyv, ami alapvetően a halálról, az eutanáziáról, a gyászról, az elfogadásról és az elengedésről szól. A szereplői – akik a végén több-kevesebb ideig, bizonyos szempontból boldogan élnek, amíg meg nem halnak – élők is meg nem is, halottak is meg nem is, gépek is meg nem is; motivációikat és így a cselekmény alakulását a halálhoz, különböző halálesetekhez való viszonyuk, valamint az életük adta lehetőségek, és azok kihasználása vagy kihagyása határozza meg.

A regény egy korábbi írás[1] továbbfejlesztett, illetve átírt változata, ezért (is) tűnhet úgy, hogy a “hivatalnok-szakértő szála akár önálló novellaként is megállná a helyét”[2].

A szöveg alapötletével – a tönkretett Földről való nagy menekülés halott emberek digitálisan eltárolt tudataival – nem csak a klímakatasztrófára reagáló kötetek sorába illeszkedik, hanem párbeszédet folytat olyan regényekkel, mint például az Eldobható testek[3], amiben az “emberiség végső ellensége a halál” szlogen ellenére közel sem olyan központi téma a halál, mint a Mindig egyre több-ben. Míg az Eldobható testek világában az anyagbőség és a nyomtatási technika lehetővé teszi a biológiai testek gyártását, addig a Mindig egyre több univerzumában ez nem lehetséges. Innentől így véget is érnek a párhuzamok; ezeket a regényeket épp azért érdemes egymás mellé tenni, mert látható, hogy ugyanabból az (egyáltalán nem új) alapból kiindulva mennyire különböző elbeszélések hozhatók létre.

A regényben három elbeszélő váltja egymást: az egyik, aki a maga szintjén mindentudóként az eseményeket közvetíti, a másik (talán Alphonse Lumer), aki Ray Bradburybe oltott Szabó Gyulaként mond meséket, a harmadik pedig az adott helyet mutatja be bizonyos fejezetek élén, nagyjából úgy, mintha egy természettudományos ismeretterjesztő film narrátora lenne. A mesék[4] mindig Chloé nézőpontjából megírt fejezetek elején vannak, az ismeretterjesztő bevezetők[5] vegyesen, az első és az utolsó előtti Chloéhoz, a többi Danelihez és Pavelhez kötődik.

Az első elbeszélő szövegrészeiben három nézőpontkarakter (Chloé, Daneli és Pavel) tapasztalatain keresztül követjük az eseményeket, hozzájuk csatlakozik fontos főszereplőként a Clemenceau nevű hadihajó halottak digitálisan tárolt tudataiból összefűzött elméje, ezen kívül még három olyan szereplő van, akik az elejétől kezdve látszólag csak színesítésként vesznek részt az eseményekben, de a végén fontos funkciót kapnak: Fido, a virtuális kutya, Pavel Donald nevű barátja és Helga, az újságíró. Kicsit olyan az egész kompánia, mintha egy naprendszer napja és bolygói lennének: a történetet működtető egyensúlyt az egymáshoz való viszonyuk határozza meg és hozza létre.

A regényben az az alap, hogy a felépített világ fizikai törvényszerűségei megszabják az adott helyzet kereteit, tehát a cselekményt az (is) alakítja, hogy van-e az adott helyszínen oxigén, gravitáció, fényforrás, és ha igen, mennyi, stb – ettől lesz valami “igazi” sci-fi. A szöveg legnagyobb előnye az izgalmas és hiteles világ, meg a fontos és érdekes problémakör mellett a karakterek hiteles fejlődése – vagyis a regényben vannak igazi karakterek, azok valóban tartanak valahonnan valahová személyiségük alakulásában is, és mindez hihetően és jól van megírva. Ettől lesz valami színvonalas sci-fi.

A szereplők előtörténetének egyre részletesebb ismerete kiváltja az olvasó szimpátiáját, így az azonnal megszerethető Fido és Clemenceau mellett a többiek is kivívják maguknak az együttérzést. A karakterek fejlődése, változása szorosan összefügg a cselekmény alakulásával, és a megoldással is. Chloé nekem kicsit sok az elején, de az a folyamat, amelynek során megérti és elfogadja az apja véletlen halálát, ellensúlyozni tudja ezt a kezdeti, eltúlzott szuperhős-jelleget.

Pavelnek – Chloéval ellentétben – nem valakinek a halálát, hanem valakinek: a beteg kisgyerekének a létezését kell elfogadnia és vállalnia azt, ami ezzel jár. Pavel igazi hős lesz, mert a korábban szerencsétlen, az eseményekkel sodródó, megúszásra játszó és befolyásolható figura nem csak önállóan hoz felelős és fontos, mások számára meghatározó és jelentőséggel bíró döntést, hanem ezt saját életének, helyzetének, és halálának teljes tudatában teszi, tudatos áldozathozatalként, hiszen eleve is élni akart (ráadásul épp ez az élni akarása befolyásolja a Clemenceaut 161-162), később pedig rájön, hogy mit veszít azzal, hogy nem tér vissza a családjához (229). Donald igazából már a halála után kapja meg a jellemfejlődést, azzal, hogy Pavel igazi barátként definiálja (353) – arra, hogy Donald igai barát volt, már korábban megkapjuk a bizonyítékokat, például a gyerekkori közös játékkal (224).

Chloé alakja egyérteműen a leginkább Ciri[6] és Arya[7] fémjelezte vonulatba tartozik – előbbihez hasonlóan neki is elcsúfítják az arcát (125, 129, 270).

A regény szövegében nagyon hangsúlyosan jelen van az a narratíva, miszerint Chloé szerepet, szerepeket[8] játszik. Chloé valószínűleg valamilyen értelemben sérült, nagy eséllyel rajta van az autizmus-spektrumon, erre nem csak a “fejlesztés” (292) és az “összeomlás” (293) utal, hanem a közmondások[9] megtanulása is, a manipulációra való (Daneli szerint talán öntudatlan 270-271) képessége illetve az állandó szerepjátszás. Ez utóbbi kettő szorosan összefügg: a szerepjátszás nem a színházra, vagy drámákra, vagy a színészi szerepekre, mint kultúrális jelenségre vagy irodalmi referenciapontra utal, (a nyilvánvaló Hamlet-párhuzam ellenére sem[10]) hanem az adott szituációban betölthető és betöltendő szerepre, amelyeket Chloé nem egyszerűen eljátszik, hanem megteremti, létrehozza őket, az adott szituációkat pedig korábban megtanult sémák alapján idézi elő. Vagyis nem ő alkalmazkodik, hanem hozzá, az éppen általa felépített sémához alkalmazkodik a körülötte alakuló világ. Ezért lesz kérdés egy nem teljesen kidolgozott szituációban, hogy “mit játszon most?” (16).

Chloé jellemfejlődése hasonlóan jut el a fordulópontra, mint Pavelé, csak ellentétes irányban: először fokozatos és alig észrevehető abban, ahogy az események megalkotása egyre kevésbé lesz az ő hatásköre, aztán az idegen MI-vel való találkozás, ami szintén egy szerepkörökre lefordíthatatlan helyzetet eredményez, amiben “hiába próbálgatta a szerepeit” (365) és a tettekre váltott döntések lökik át a színlelésre alapított tagadáson az elfogadásba és az elengedésbe, valamint az apja halálának beismerésébe (376), mindez pedig a valódi Chloé létrejöttét eredményezi: a cselekvése, a külseje és az érzései, gondolatai összhangba kerülnek (376). A folyamat pedig befejeződik: Chloé “nem talált vissza a szerepéhez” (434). Pavel pedig bizonytalan, befolyásolható szerencsétlenkedő alakból lesz irányító.

Chloé és Pavel az átalakulásuk, fejlődésük egy adott pontján így szerepet cserélnek (373): Chloé a háttérbe húzódik, rábízza magát Pavelre, Pavel pedig irányít, cselekszik és dönt. Ez a szerepcsere az együttműködésükhöz (és a helyzet megoldásához) vezet, és a “szerep” azt eredményezi, hogy magukra találnak, ahogy ennek eredményeképpen a többiek is. Chloé az lett, aminek korábban is lennie kellett volna: egy gyereklány; Pavel az lett, akivé lenni akart: egy messiásszerű, igazi hős, aki felelősséget vállal és a szeretteiért az életét adja.

Daneli a korábbi eltussolások és titkosítás helyett a nyilvánossághoz fordul, ráadásul van esély rá, hogy Helga visz némi életet is Daneli munkamániás létezésébe. Clemenceau megkapja az aktív eutanáziát, Helga a nagy sztorit, Fido pedig értékes információhordozóvá lép elő.

 

Folyt. köv.

 

————————————–

 

László Zoltán, Mindig egyre több, Budapest, Gabo, 2021.

 

————————————–

 

 

[1] László Zoltán, Emelkedés, https://laszlozoltan.blog.hu/2017/12/18/emelkedes_es_mas_tortenetek

[2]  https://roboraptor.24.hu/2021/10/17/laszlo-zoltan-mindig-egyre-tobb-konyv-kritika/

[3] Hackett, Brandon, Eldobható testek: [a halál az emberiség végső ellensége], Budapest, Agave Kv., 2020. Lásd az erről szóló bejegyzéseket.

[4] 19., 79-81., 107-109, 179-182, 207-208., 251-254., 289-290. A mesék közül nekem az abszolút kedvencem a pásztorfiú története (179-182) volt.

[5] 9., 31., 41., 53., 89., 97., 131., 165., 195., 295., 301., 335.

[6] Sapkowski, Andrzej, Vaják 1-8, Budapest, Gabo, 2019-2020.

[7] George R. R. Martin, A tűz és jég dala ciklus, 2008-

[8] Bátor forradalmár (12), zárkózott (24), kemény elintézőember (68), kényelmesre koptatott cipő (113), óvatos (118), csinos kislány (125), aki “nagyon jól megtanult játszani” (271), a bosszú angyala (323)

[9] Nem az úti cél, hanem az utazás a lényeg (11), a szerencse forgandó (13), jobb később, mint soha (118), nyugtával dícsérd a napot (129), kéretlen jóakarónak ajtón kívül a helye (273), aki szelet vet, vihart arat (340).

[10] Chloé „Azt szerette volna, ha minden visszabillen a helyére” (255).