Farkas Balázs Lu purpu és az azzal beszélgető La morte című kisregénye a poszthumanista elbeszélésmód egy szép példája – ennek bizonyításához meg kell néznünk, hogy mi fán terem a poszthumanizmus, ami elég embertpróbáló feladat.
„A poszthumán jelzőt sokszor meglehetősen tágan és átfogóan használják, számos perspektívára utalva, ami a szakértők és laikusok között egyaránt komoly módszertani és elméleti zavarhoz is vezetett. Nem túlzás azt állítani, hogy a poszthumán gumifogalommá vált, amely tartalmazza a (filozófiai, kulturális és kritikai) poszthumanizmust, a transzhumanizmust (számos egyéb irányzat mellett olyan variánsok formájában, mint az extropizmus, a liberális és demokratikus transzhumanizmus), az új materializmusok (a poszthumanista fogalmi kereten belüli, sajátosan feminista fejlemény), valamint az antihumanizmus, a poszthumántudományok és a metahumántudományok szerteágazó területeit.”[1]
Hogy a poszthumanizmusnak milyen fajtái vannak, hogyan alakult ki, hogy mit nevez humanizmusnak, amihez képest „poszt”, arról magyarul is több helyen lehet olvasni: például a hivatkozott Helikon-számban, vagy A poszthumanizmus változatai című kötetben (amiben elfért volna még egy rendes irodalom-jegyzék, emellett akkora sokkot okozott a minden második oldalon felbukkanó „szökésvonal” kifejezés, hogy azóta se tértem magamhoz).[2]
Durván leegyszerűsítve a poszthumanizmus nem egy valami, hanem sokféle viszonyulás összessége, amelyekben az a közös, hogy a tisztán emberi részben vagy egészben kiszorul a középpontból, és mellé vagy helyette bekerül valami olyan, amit hagyományosan nem tartunk az emberi minőség hordozójának: gépek, növények, állatok: „Az ember hagyományos fogalmát tagadó, illetve megkérdőjelező poszthumanizmus esetében nem beszélhetünk egy koherens, szisztematikus gondolatrendszerről, sokkal inkább egy formátlan, széttartó, heterogén, önmagát is folyamatosan a megsemmisüléssel és az összeomlással fenyegető gondolkodásformával állunk szemben.”[3] A La morte, mint elbeszélés, és benne minden – a táj, az emberek és legfőképpen maga az elbeszélő ugyanilyen: Márton „sebezhető és szétesett” (99).
Hogy mindehhez hogyan társul Lovecraft újrafelfedezése, arról pedig a tavaly megjelent Lovecraft: poszthumanista olvasatok című kötetben olvashatunk. Volt valami végtelenül bájos abban, ahogy a poszthumanizmus iránt érdeklődő emberek nem fértek be egymástól a könyvbemutatóra, aki meg igen, az egy idő után az életéért küzdött, mert nem kapott levegőt. mégis inkább kocsmázni kellett volna
Farkas Balázs kisregénye pedig valami olyasmi, amiben pontosan ez az utóbbi élmény, illetve annak a kettőssége és rétegzettsége van benne: egyszerre elképesztően banális és kicsinyes történéseket mesél el, amelyeket mégis lehet a kozmosz, a világmindenség, az örökkévalóság, az emberentúli megjelenítéseként értelmezni: „Ibrahim telefonját úgy szorítom magamhoz, mintha az lenne a Szent Grál, vagy nem is tudom. Valójában csak nem akarok még egy telefont leejteni.” (103) „Nincs semmi. Semmi. Kifújom a levegőt. Hívom a számot.” (104)
Már ha valaki tudja, akarja és/vagy meri ebből az irányból olvasni. Ezek viszont nem állnak szemben egymással, hanem folyamatosan egymásba játszódnak, össze- és elmosódnak, felolvadnak: a “poszthumanizmus nem függ semmilyen szimbolizált haláltól: az antihumanizmus a halott/élő dualizmuson alapul, míg a poszthumanizmus eleve érvényen kívül helyez minden dualizmust egy posztdualisztikus folyamatontológia alkalmazásával.”[4]
A poszthumanizmusnak a két kisregényben megjelenő fajtája nem határátlépés, nem is a határok megszűnése, hanem a határok elmosódása, a világok fokozatos és észrevétlen egymásbatüremkedése, folyamatos elmozdulás. A két szöveg ellentétei, a szürke és a kék, az élet és a halál, a fiatalság és az öregség, a szerelem és az elválás, a birtoklás és a hiány stb stb) csak látszólag állnak szemben egymással, valójában mindegyik felfedezhető a másikban, benne, mögötte van már a kezdetektől (ahogy a polipcsápok Márton látómezejének szélén a Lu purpuban): „az ég szürke, és ez a szürkeség elfedi mindazt, amiért beleszerettem ebbe a vidékbe, a mindig jelenlévő végtelen kékséget” (7)[5]. A hiány attól hiány, hogy az egykor meglévő dolgok felismerhetők benne: „Arra gondolok, hogy egykor királynak éreztem magam, és ennek az érzésnek többé semmi nyoma.” (12) Nina palástot terít a vállára (38) „Hol van már az a nyár?” (47) Ez egymásbacsavarodás a két különálló szöveg, a Lu purpu és a La morte szintjétől a történéseken és kisebb struktúrákon át egészen a szavakig áthatja a kisregényeket: „L’amore, la morte. Egy betű a különbség.” (91) „Fej vagy kereszt.” (93) A két szövegnek ezt az egymásbajátszását a különálló kisregényforma teszi lehetővé: a viszony köztük nem kérdés-felelet, vagy „folytatás”, hanem folyamatos párbeszéd.
A La morte egyébként nem csak a Lu purpura, hanem Farkas Balázs más szövegeire is utal, mégpedig úgy, hogy az utalás felismerése egészen más képzeteket hoz létre; ilyen például az „embertestek” (37).
A rétegzettség eredménye az, hogy amikor túllépett a szöveg a mindennapi emberi élet banalitásán, és felfedezi benne a világmindenség hatalmait, akkor a részvétlen fizikai létezők mégis előhívják a metafizikait: az emberi gondolkodást, a filozófiát, amely viszont már nem lét és nemlét kettősségében, hanem ezek összefonódásában találja meg önmagát, és mindemellett rendkívül átfogó és szubjektív egyszerre.
“Ha a visszatérés felfedezése valóban a filozófia vége, az ember vége, akkor az ember vége a filozófia kezdetének visszatérése.”[6] Márpedig a La morte végén nagyon is vége van mindennek: az évnek, a történetnek és az elbeszélésnek is. Ugyanakkor „A katasztrófa itt talán maga az apokalipszis katasztrófája, fordulata és visszahajlása [pli] és vége, vég nélküli berekesztődés, vég nélküli vég.”[7]
Hogy ezt a szubjektivitást és nagyívűséget mégis érzékelni tudja, kénytelen banális történetekben beszélni, ezek felvállalása viszont nem könnyű: „- Ez annyira banális, Ibrahim. – Ez a felnőtt része a dolgoknak.” (34)
Ez pedig a weirdnek az a fajtája, amit Ungváry Rudolf (a Weird Tales-t, Lovecraftot, William Gibsont, Cory Doctorowot, Stephen Kinget meg a fantasztikus irodalmat felemlegetve[8]) „spekulatív realizmusnak” nevez, éppen Farkas Balázs Lu purpu című kisregényét hozva példaként arra, hogy „feltételez egy valóságot, melyet tapasztalat, élmény alapján át lehet élni, azaz valami külsőből bensővé lehet tenni.”[9] Ezért merülnek fel olyan kérdések, mint például: „Ahogy megéljük ezt az egészet, összhangban van ez a tényleges valósággal?” (15)
„Az a kibírhatatlan disszonancia, hogy az „itt” már nem lehet „itt”, ahogy eddig, de nem is lehet „máshol”, mert a szubjektum „valósága” két egységes pozíció közti egyeztetési válságban, a „sehol”-ban van.“[10] Márton ezért nem tudj feldolgozni, hogy ez már nem ugyanaz a hely, ami a Lu purpuban volt, miközben mégis, hogy ő sem ugyanaz az ember, miközben mégis, a mindennapi banális történések csöndje a végtelen világmindenség hallgatása ugyanaz és mégis különböző. Az élő emberek és a holt (kozmikus) anyag között, a mindennapi banalitás és a (meta)fizikai dimenzió közötti összekötő szimbóluma, az a bizonyos “harmadik”, maga a “weird jelenség”[11] így lesz a ház és a torony (41-42), amely az ember által létrehozott élettelen anyag, de nem részesül a kozmikus élettelen anyag örökkévalóságából: „Mindannyian a föld felé tartunk.” (10) Az „első sorból nézhetjük végig, ahogy a Cangrande-ház falai már-már lassított felvételben omlanak össze, és az egész épület egy végső morajlással önmagába roskad.” (113)
Lovecraftot tulajdonképpen a gyermekség-öregség (szintén egybeolvadó) kettőssége idézi meg: Márton idegesítően gyerekesen viselkedik (43-44), és tudatában is van ennek. Ezzel pedig nem csak az egyes ember, Márton viszonyul mondjuk a tapasztalt Ibrahimhoz („Úgy téblábolok Ibrahim mögött, mint egy elveszett gyerek.” (31) „Még fiatal vagy. Én már anyira nem.” 43), vagy a többiekhez (a tizenhétéves-forma fiú „öcsémnek” nevezi 80), hanem az emberiség egészének elhanyagolható életkora viszonyul a Nagy Öregek és az univerzum korához: „a föld gyermeke vagyok” (9). „Nemrég múltam harminc (…) az a valaki is a tükörben bámulja magát és a saját életkorán filozofál, gondolatai nyomot hagynak mindenen” (13) „Nevetségesen kevés év választja el a fiatalságot a teljes elfáradástól.” (49)
„Az épületek is másképp öregek errefelé.” (67) „- Annyira nem régi ez az épület. – Régebbi dolgokra épült. Rétegek.” (69) „Magamba roskadok, mint valami ősöreg csillag.” (87)
És egy vicces megközelítése ennek a témának: „Folynak a könnyeim, el is kezdem törölhetni (…) Ez már a valóság? Ez már a végső jelentősége a dolgoknak? Hivatalosan is felnőttem? – Nem értem, miről beszélsz.” (42) A Lu purpunak és a La morténak egyébként is nagy előnye a humora, ami a drogos viccektől az önirónián át a szarkazmusig elég széles skálán mozog, nagy kedvenceim voltak az olyan mondatok, mint hogy „Rettenetes téli hideg van, tizennégy fok” (41) „Tessék a műveltségem határtalan.” (41)
Folyt.köv.
——————————–
Farkas Balázs,
Lu purpu, Juhász Ernő ill., Budapest, FISZ, 2019.
La morte, Budapest, FISZ, 2022.
——————————————
Farkas Balázs, Embertest – nyolc rémtörténet https://balazsfarkas.files.wordpress.com/2018/10/farkas_balazs_embertest1.pdf
——————————————-
Helikon 2018. 64. évf. 4. sz. Poszthumanizmus
https://epa.oszk.hu/03500/03580/00012/pdf/
Horváth Márk – Lovász Ádám – Nemes Z. Márió, A poszthumanizmus változatai: ember, embertelen és ember utáni, Budakeszi, Prae, 2019.
Horváth Márk – Lovász Ádám – Nemes Z. Márió, H. P. Lovecraft: Poszthumanista olvasatok, Budapest, Kijárat, 2022.
——————————————–
[1] Francesca Ferrando Poszthumanizmus, transzhumanizmus, antihumanizmus, metahumanizmus és az új materializmusok. Különbségek és viszonylatok, in: Helikon, 2018., 64. éfv., 4. sz., 394-404., 394. https://epa.oszk.hu/03500/03580/00012/pdf/EPA03580_helikon_2018_4_394-404.pdf
[2] Horváth Márk, Lovász Ádám, Nemes Z. Márió: A poszthumanizmus változatai: ember, embertelen és ember utáni, Budakeszi, Prae, 2019.
[3] Horváth Márk, Lovász Ádám, Nemes Z. Márió: A poszthumanizmus változatai: ember, embertelen és ember utáni, Budakeszi, Prae, 2019. 9.
[4] Francesca Ferrando Poszthumanizmus, transzhumanizmus, antihumanizmus, metahumanizmus és az új materializmusok. Különbségek és viszonylatok, in: Helikon, 2018., 64. éfv., 4. sz., 394-404., 402. https://epa.oszk.hu/03500/03580/00012/pdf/EPA03580_helikon_2018_4_394-404.pdf
[5] Idézetek csak a La mortéból vannak.
[6] Michel Foucault, A szavak és dolgok, ford. Romhányi Török Gábor, Budapest: Osiris Kiadó, 2000, 383. idézi Nemes Z. Márió: Ember, embertelen és ember utáni: a poszthumanizmus változatai, in: Helikon, 2018., 64. éfv., 4. sz., 375-393., 379. https://epa.oszk.hu/03500/03580/00012/pdf/EPA03580_helikon_2018_4_375-393.pdf
[7] Derrida, Jaques, A filozófiában újabban meghonosodott apokaliptikus hangnemről, 91., idézi: Nemes Z. Márió: Ember, embertelen és ember utáni: a poszthumanizmus változatai, in: Helikon, 2018., 64. éfv., 4. sz., 375-393., 386. https://epa.oszk.hu/03500/03580/00012/pdf/EPA03580_helikon_2018_4_375-393.pdf
[8] “Első látásra a fikciós irodalom ellentétének látszik az az irányzat, melyet filozófiai képviselői az utóbbi években újrealizmusnak és spekulatív realizmusnak neveznek. Az utóbbi hirdetője, a Heideggertől induló Graham Harman (1968) az említett sci-fi szerző Lovecraft-ot tekinti a spekulatív realizmus egyik legfontosabb megteremtőjének, aki körül máig tartó olvasói kultusz alakult ki. Az 1923 óta kisebb megszakításokkal létező Sweird Tales magazinéról a spekulatív realizmus követőit „weird irodalomnak” is nevezik. (…)Az irányzat lényegében összemosódik a poszthumanista filozófiával. (…) Mivel jövőbeli, valójában metafizikus spekulációról van szó, szépirodalmi megjelenése elválaszthatatlan a fantasztikus irodalomtól.“ Ungváry Rudolf: A realizmus, mint visszatérés, in: Kalligram, 2020., 29. évf. 7-8. sz., 113-126., 118-119.
[9] Ungváry Rudolf: A realizmus, mint visszatérés, in: Kalligram, 2020., 29. évf. 7-8. sz., 113-126., 119.
[10] Nemes Z. Márió – Virágh András: A halottak globálisan lovagolnak. Bevezetés a kortárs gótikus diskurzusokba, in: Helikon, 2020., 66. évf. 2. sz., 146-167., 165.
[11] “A weird jelenség kívül állva a bináris oppozíción, harmadikként belép, és montázsokból felépülve teremt megismerhetetlenséget, túlnaniságot és ezáltal félelmet a harmadikból való visszaszivárogtatással.” Fekete I. Alfonz: New Weird, in: Helikon, 2020., 66. évf. 2. sz., 211-222., 222.