És hogy miért kapott ez a kötet „groteszk regény/novellafüzér” helyett „science fiction, horror, fantasy”[1] besorolást? (Mármint azon kívül, hogy egy fantasztikummal foglalkozó kiadónál jelent meg.)
Szerző: Odaértett Olvasó 13 / 15 oldal
A Veres Attila kötetéről általam olvasott kritikák általában két dolgot emelnek ki a szövegről: az egyik a nagyon ismerős, nagyon saját ütős, pontos megjelenítése, a másik pedig a gyomorforgató és félelmet keltő, nyomasztó és nehezen feldolgozható horror és weird tobzódása. Pedig ez a kötet nem a horror, hanem a groteszk kategóriájába tartozik, amire abból jöttem rá, hogy folyamatos rettegés helyett végigröhögtem.
Nem szeretem a krimit. Ehhez képest két olyan kisregényt is nagy élvezettel olvastam végig, amelyeknek az alapvető strukturúját a krimi sémái határozzák meg. Ezekben a szövegekben ugyanis ezt a vázat sokrétű és sokszor kimondottan zseniális elemek gazdagítják, megteremtve egy igazán különleges és példaértékű alzsánert.
A Szörnyeteg a hajtóműben című kisregényt többen is a szépirodalmi kategóriába sorolták a science fiction helyett. Szerintem ez több szempontból is téves, de érthető reakció arra a zavarra, ami a szöveg olvasása során alakul ki a befogadóban. A zavart okozó tényezők közül az első, hogy hiába játszódik a jövőben a történet, hiába van benne űrhajó meg klónozás, ebben a műben a tudományt leginkább a történelem és a vallások képviselik.
Az önmeghatározás legegyszerűbb és egyúttal legnehezebb eszköze a saját név kimondása, és ha szükséges, annak kiterjesztése a származás és egy jeles cselekedet megmutatásával. A nevét vagy kapja, vagy szerzi a szereplő, és nagyon nem mindegy, kitől kapja, hogyan és mivel szerzi, vagy éppenséggel miért veszíti el.
Az Emese történetét elmesélő trilógiát alapvetően családtörténetként jelölték meg, és a szerző is beszélt arról, hogy szerinte a fantasy világokban gyakran alulértékelt és/vagy indokolatlanul hiányos a főhősök szüleinek, felmenőinek csoportja, mintha ez nem is volna fontos, vagy egyszerűen csak könnyebb lenne úgy felépíteni és előtérben tartani, titokzatossá és eleve beteggé vagy sérültté tenni egy figurát, hogy ezt nem részletezi, nem bontja ki a szöveg. Ha mégis felbukkannak a rokonok, akkor nagyon hamar kikopnak a szövegekből, mert a családtagokkal, főleg a szülőkkel való viszony általában statikus: feloldatlanul, megoldatlanul ellenséges, konfliktusokkal terhelt és az is marad, és/vagy a családtagok nem vesznek részt a küzdelmekben.
Az Isten gépei szerintem nem sci-fi-, hanem esszéregény, és mint ilyen, a szórakoztató irodalom felől olvasva hiányos, elnagyolt és nem felel meg az elvárásoknak. Viszont a tudományos diskurzusok olyan műfajai felől értelmezve, mint az esszé, vagy a tanulmány, a szöveg elég meggyőzően illusztrálja és igazolja saját állításait.
Miután lezárult a mém-pályázat, megszállt az ihlet.
A blogon olyan kötetekről írok, amelyek valamilyen szempontból túlmutatnak önmagukon: vagy különleges megoldásaik miatt, vagy mert érdekes és fontos kérdések feltevését teszik lehetővé, akár valamelyik zsánerrel, akár társadalmi szerepekkel, akár az irodalmi szövegek működésével kapcsolatban.
A holló jele-trilógia főhőse és narrátora, Ryhalt Galharrow régivágású lovagból a kortárs elvárásoknak megfelelő hőssé érik, mégpedig a már szintén kortárs ideáloknak megfelelő, önálló és aktív női szereplők támogatásával. A cselekmény alakulását leginkább a Ryhalt és a női szereplők közötti kapcsolatok fejlődése, dinamikája és jellege határozza meg.