Kategória: elmélet 1 / 2 oldal
Eleinte azt hittem, az a bajom Horváth György és Massár Mátyás HÉJ című regényével, hogy szexista, pedig láthatóan nem akart az lenni. De később rájöttem, hogy nem ez a baj vele, hanem az, hogy giccses – és arra is rájöttem, hogy pont azért lett a szándékai ellenére szexista, mert giccses, és fordítva: azért lett giccses, mert próbálta ugyan elkerülni a szexizmust, de a (szexista) sztereotípiák miatt nem sikerült. Mindezek miatt pedig nem is urban fantasy, legfeljebb szoftpornó.
A La morte egyszerre reprezentálja a lovecrafti kozmicizmust (anélkül, hogy erre direkt és közhelyes utalásokat tenne), a humanista filozófiai gondolkodás mára töredékké foszló maradványait, a mindennapi élet nevetséges kisszerűségét, az egyéni szubjektivitást, és a hitet abban, hogy ha utóbbiaknak nincs is jelentősége az előbbiekhez képest, ha az ember, a humánum kisebbségbe kerül is a mindenséggel szemben, attól még jogunk van élni és átélni, megélni mindazt, amire lehetőségünk van.
Farkas Balázs Lu purpu és az azzal beszélgető La morte című kisregénye a poszthumanista elbeszélésmód egy szép példája – ennek bizonyításához meg kell néznünk, hogy mi fán terem a poszthumanizmus, ami elég embertpróbáló feladat.
Hogy kiderüljön, miért fontos és mitől érvényes a weirdnek az a törekvése, hogy az egyetlen érvényes jelentést visszaszerezze, ahhoz elég csak arra gondolni, hogy például a közbeszédben kik, mikor és hogyan, milyen formában és felületeken kapnak lehetőséget a megszólalásra, és hogyan élnek ezzel a lehetőséggel.
A kérdés azért kezdett el érdekelni, mert az utóbbi időben látványosan felkapott, elismert és ünnepelt lett itthon a weird, és kíváncsi lettem, mi lehet ennek az oka.
Ami A szivarhajó utolsó útját[1] illeti, ott virít benne a meghatározás, miszerint ez egy „ifjúsági kalandregény”. Majd a szerzőpáros egy évekkel későbbi interjúban (!)[2] „alternatív történelmi kalandregényként” definiálta a művét, és azt mondták, hogy ez nem egy „alternatív történelmi steampunk[3] ifjúsági kém-kalandregény”[4], mert “nem annak terveztük, nem annak írtuk és hát egészen egyszerűen nem az”. Hogy klasszikust idézzek, márpedig de. Sajnos ki kell, hogy ábrándítsam a szerzőket, egy regény leginkább az, aminek olvassák. Senkit nem érdekel, mit gondolt a költő; attól kezdve, hogy kijött a nyomdából a szöveg, nem irányítható az olvasata.[5] Nem véletlen, hogy ez az utólagos korrigálás Szélesi Sándornak sem jött be, az viszont borzasztóan érdekes, hogy miért nem.
Az alternatív-Trianon kötet (Nézzünk bizakodva a múltba) olvasásakor elgondolkodtatott ennek a zsánernek a kérdésköre, de valószínűleg sosem foglalkoztam volna vele. Ez a bejegyzés csak és kizárólag azért született, mert Pintér Bence nem átallott recenziós példányt küldeni nekem a frissen megjelent e-könyvéből.