minden könyv nekem szól

Kategória: elmélet 1 / 2 oldal

A kortárs szépirodalomnak közügynek kellene lennie – válasz Zdenyák József hírlevelére

Azt hittem, kapok egy vérben tocsogó horrornovellát, de annál sokkal erősebbel indított Zdenyák József. Hogy őszinte legyek, a felét nem értem annak, amit ír, a másik felével pedig nem értek egyet. De annak mindenképpen örülök, hogy irodalommal kapcsolatos kérdéseket feszeget, és hogy a sarkos véleménye is erről szól, nem pedig arról, hogy ki kinek mikor mit írt magánüzenetben poénból egy viccoldal discord csatornáján, mégha érzek is némi személyes sértettséget az írásban. József konkrétan azt mondja, hogy szerinte a teljes irodalmi közegben meg kellene szüntetni az állami támogatásokat és kizárólag piaci alapon működtetni a megjelenéseket. Kedves József! (Csináljunk úgy, mintha bárkit is érdekelne ez az egész és ne foglalkozzunk azzal se, hogy a mieinknél komolyabb fórumok is csak borsót hánynak a falra bármely szabadon választott témában.) Szerintem ez nem jó ötlet.

A szexista sztereotípiák, az irodalmi giccs és az (ál)urban fantasy összefüggései (HÉJ)

Eleinte azt hittem, az a bajom Horváth György és Massár Mátyás HÉJ című regényével, hogy szexista, pedig láthatóan nem akart az lenni. De később rájöttem, hogy nem ez a baj vele, hanem az, hogy giccses – és arra is rájöttem, hogy pont azért lett a szándékai ellenére szexista, mert giccses, és fordítva: azért lett giccses, mert próbálta ugyan elkerülni a szexizmust, de a (szexista) sztereotípiák miatt nem sikerült. Mindezek miatt pedig nem is urban fantasy, legfeljebb szoftpornó.

… és azt ismered, hogy két poszthumanista kisregény elkezd beszélgetni? II. (Lu purpu, La morte)

A La morte egyszerre reprezentálja a lovecrafti kozmicizmust (anélkül, hogy erre direkt és közhelyes utalásokat tenne), a humanista filozófiai gondolkodás mára töredékké foszló maradványait, a mindennapi élet nevetséges kisszerűségét, az egyéni szubjektivitást, és a hitet abban, hogy ha utóbbiaknak nincs is jelentősége az előbbiekhez képest, ha az ember, a humánum kisebbségbe kerül is a mindenséggel szemben, attól még jogunk van élni és átélni, megélni mindazt, amire lehetőségünk van.

… és azt ismered, hogy két poszthumanista kisregény elkezd beszélgetni? I. (Lu purpu, La morte)

Farkas Balázs Lu purpu és az azzal beszélgető La morte című kisregénye a poszthumanista elbeszélésmód egy szép példája – ennek bizonyításához meg kell néznünk, hogy mi fán terem a poszthumanizmus, ami elég embertpróbáló feladat.

Egy szerző útkeresése: kérdések és megállapítások Böszörményi Márton írásában

Uborkaszezon van, ilyen melegben az embernek semmihez sincs kedve, de fel kéne pörgetni a blogot. Hm, megvan, olvassunk valami rövidet és írjuk le, hogy Lovecraft.

Böszörményi Márton gyors és rövid karriert befutó írása[1] tulajdonképpen a szerző saját írói útkereséséről szól, egy kissé sutára sikerült nyilvános önmarcangolás. Viszont nagyon érdekes kérdéseket is felvet, még ha láthatólag nincs is ennek tudatában.

Arról, hogy mi a weird II. (Molly Southbourne ezer halála)

Hogy kiderüljön, miért fontos és mitől érvényes a weirdnek az a törekvése, hogy az egyetlen érvényes jelentést visszaszerezze, ahhoz elég csak arra gondolni, hogy például a közbeszédben kik, mikor és hogyan, milyen formában és felületeken kapnak lehetőséget a megszólalásra, és hogyan élnek ezzel a lehetőséggel.

Arról, hogy mi a weird I. (Molly Southbourne ezer halála)

A kérdés azért kezdett el érdekelni, mert az utóbbi időben látványosan felkapott, elismert és ünnepelt lett itthon a weird, és kíváncsi lettem, mi lehet ennek az oka.

Ilyen állat nincs: az alternatív történelmi regényről II. (A szivarhajó utolsó útja)

Ami A szivarhajó utolsó útját[1] illeti, ott virít benne a meghatározás, miszerint ez egy „ifjúsági kalandregény”. Majd a szerzőpáros egy évekkel későbbi interjúban (!)[2] „alternatív történelmi kalandregényként” definiálta a művét, és azt mondták, hogy ez nem egy „alternatív történelmi steampunk[3] ifjúsági kém-kalandregény”[4], mert “nem annak terveztük, nem annak írtuk és hát egészen egyszerűen nem az”. Hogy klasszikust idézzek, márpedig de. Sajnos ki kell, hogy ábrándítsam a szerzőket, egy regény leginkább az, aminek olvassák. Senkit nem érdekel, mit gondolt a költő; attól kezdve, hogy kijött a nyomdából a szöveg, nem irányítható az olvasata.[5] Nem véletlen, hogy ez az utólagos korrigálás Szélesi Sándornak sem jött be, az viszont borzasztóan érdekes, hogy miért nem.

Ilyen állat nincs: az alternatív történelmi regényről I. – csak most: ajándék vaják-mémmel! (A szivarhajó utolsó útja)

Az alternatív-Trianon kötet (Nézzünk bizakodva a múltba) olvasásakor elgondolkodtatott ennek a zsánernek a kérdésköre, de valószínűleg sosem foglalkoztam volna vele. Ez a bejegyzés csak és kizárólag azért született, mert Pintér Bence nem átallott recenziós példányt küldeni nekem a frissen megjelent e-könyvéből.

Sci-fi-e vagy? II. (Marsbéli krónikák)

Az előző bejegyzésben taglalt, a sci-fiként olvasás kereteit meghatározó elemeket az olvasó megtanulja felismerni és alkalmazni, így előbb-utóbb, ha nem is esik ki a Marsbéli krónikák a sci-fi kategóriából, minimum kérdésessé válik a besorolása.

1 / 2 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén