És hogy miért kapott ez a kötet „groteszk regény/novellafüzér” helyett „science fiction, horror, fantasy”[1] besorolást? (Mármint azon kívül, hogy egy fantasztikummal foglalkozó kiadónál jelent meg.)
Kategória: fantasy 6 / 7 oldal
A Veres Attila kötetéről általam olvasott kritikák általában két dolgot emelnek ki a szövegről: az egyik a nagyon ismerős, nagyon saját ütős, pontos megjelenítése, a másik pedig a gyomorforgató és félelmet keltő, nyomasztó és nehezen feldolgozható horror és weird tobzódása. Pedig ez a kötet nem a horror, hanem a groteszk kategóriájába tartozik, amire abból jöttem rá, hogy folyamatos rettegés helyett végigröhögtem.
Nem szeretem a krimit. Ehhez képest két olyan kisregényt is nagy élvezettel olvastam végig, amelyeknek az alapvető strukturúját a krimi sémái határozzák meg. Ezekben a szövegekben ugyanis ezt a vázat sokrétű és sokszor kimondottan zseniális elemek gazdagítják, megteremtve egy igazán különleges és példaértékű alzsánert.
Az önmeghatározás legegyszerűbb és egyúttal legnehezebb eszköze a saját név kimondása, és ha szükséges, annak kiterjesztése a származás és egy jeles cselekedet megmutatásával. A nevét vagy kapja, vagy szerzi a szereplő, és nagyon nem mindegy, kitől kapja, hogyan és mivel szerzi, vagy éppenséggel miért veszíti el.
Az Emese történetét elmesélő trilógiát alapvetően családtörténetként jelölték meg, és a szerző is beszélt arról, hogy szerinte a fantasy világokban gyakran alulértékelt és/vagy indokolatlanul hiányos a főhősök szüleinek, felmenőinek csoportja, mintha ez nem is volna fontos, vagy egyszerűen csak könnyebb lenne úgy felépíteni és előtérben tartani, titokzatossá és eleve beteggé vagy sérültté tenni egy figurát, hogy ezt nem részletezi, nem bontja ki a szöveg. Ha mégis felbukkannak a rokonok, akkor nagyon hamar kikopnak a szövegekből, mert a családtagokkal, főleg a szülőkkel való viszony általában statikus: feloldatlanul, megoldatlanul ellenséges, konfliktusokkal terhelt és az is marad, és/vagy a családtagok nem vesznek részt a küzdelmekben.
Miután lezárult a mém-pályázat, megszállt az ihlet.
A holló jele-trilógia főhőse és narrátora, Ryhalt Galharrow régivágású lovagból a kortárs elvárásoknak megfelelő hőssé érik, mégpedig a már szintén kortárs ideáloknak megfelelő, önálló és aktív női szereplők támogatásával. A cselekmény alakulását leginkább a Ryhalt és a női szereplők közötti kapcsolatok fejlődése, dinamikája és jellege határozza meg.
Az Irha és bőr már a legelején elég egyértelműen szembesíti az olvasót nem csak a saját, nyílt vagy rejtett előítéleteivel, hanem a pc korlátaival is. Egyszerre ad tűpontos társadalomkritikát és pszichológiai magyarázatot az agresszióra meg a kirekesztésre, és vet fel hozzájuk kapcsolódó filozófiai kérdéseket, hogy aztán a végére az önmegvalósítástól elkezdve a felnőtté váláson át az egyén-közösség viszonyáig sokmindenre reflektáljon. Mindezt részletgazdag, aprólékos és átgondolt eszközökkel teszi hitelessé, de ez a regény nem (csak) ettől jó szöveg, hanem attól, hogy mindezeket képes egy egészen más, művészi-irodalmi kontextusba átemelni, és a művészi személyiség, az alkotás kínja meg a fantasztikus irodalom kanonikussá tételének kérdésévé is alakítani.
Veres Attila regénye ugyanúgy 2017-ben jelent meg, mint a Távolvíz és a Xeno, az alapszituáció is hasonló: bizonyos ideje idegenek jelentek meg a földön. De míg az utóbbi két sci-fi egy-egy lehetséges jövőről mesél, addig az Odakint sötétebb horrorja egy lehetséges múltat tár elénk.
A Vaják-sorozatban a humor minden karakterrel kapcsolatban megjelenik, legtöbbször az adott szereplő rovására alkalmazható fajtája a vicces jelenetektől a finom irónián át a szarkazmusig. A Cirivel kapcsolatos humoros jelenetek vagy a fiatalsága, vagy pedig a rendkívüli képességeinek a kihangsúlyozására szolgálnak, ettől lesz igazán heroikus a saját és mások erőszakosságával szembeni küzdelme: az ő karakterét minden esetben komolyan kell vennünk, ő az egyetlen, akinek az esendősége sosem válik nevetségessé.