Fritsi Péter regénye abszolút pozitív fogadtatásban részesült, nem csak a Molyon szerették, hanem (szinte meglepően sok) ajánlót is írtak róla, több interjú is készült a szerzővel. A könyv a népszerűségét nem csak a mostanra szinte divattá váló folklór elemek használatának köszönheti, hanem a sokak számára ismeretlen bányász-tematikának és annak, hogy egy-két kivételtől eltekintve képes ellenállni a bevett kliséknek, a jól ismert horror-eszköztárat egyéni módszerrel használja, és hogy az alapvetően nyomasztó és feszült hangulatot sikerült végig tartania. De mégsem ezek miatt érdemel figyelmet.
A másik izgalmas dolog a regényben az, ahogyan a különböző népségek, akik ugyanazt a világlátást képviselik, egymást és saját magukat ezen a közös világban egymástól eltérően, teljesen másmilyennek látják.
Tavaly a frissen megjelent regények közül semmit nem olvastam, de idén nekifogtam a Vétett útnak – a tavalyi megjelenések közül ugyanis erre voltam leginkább kiváncsi. Sokat gondolkodtam rajta, hogy miért, és arra jutottam, hogy a kilencvenes évek, még konkrétabban a telefonfülkék miatt.
Az új nyelvet, amit az újfajta elbeszéléshez kell létrehozni, az idegesítő hasonlatok alapozzák meg, mégpedig azzal, hogy az elemek között nem szokványos kapcsolat van. Ez az, ami próbára teszi az olvasót: már nem maga a poszthumanizmus, hanem annak ez a fajta nyelvi megteremtődése. Mert mit kezdünk az olyan képekkel, mint hogy
Mivel a gombáknak nincsenek érzelmei, a regény szereplőinek is csak minimális van (az, hogy Zedmork szemében izzik a gyűlölet, nem igazán hiteles a regényszöveg egésze szempontjából). Az érzelmek minimalizálása azt eredményezi, hogy a szöveg elkerüli a giccset (egy jelenet kivételével, ami pont attól giccses, hogy nem akar az lenni, amikor Dina és Nesseria egymást vigasztalják), és azt, hogy a szereplők egyszerre harsány és elnagyolt popkultúrális típusok meg hétköznapi, kicsinyes, de ebben a minőségükben aprólékosan jellemzett alakok is.
Itt a blogon legtöbbször olyan regényekről írok, amelyek nagy hatással vannak rám, ezért elég sok a rajongó, lelkendezős bejegyzés. De az azért még velem is ritkán fordul elő, hogy egy könyv második oldalánál levegőért kapkodva hajtogassam, hogy „úristen, úristen, mekkora szöveg, mekkora szöveg!”, de a Termőtesteknél ez történt – ami utána elmúlt, sőt, úgy a százharmincadik oldal környékén el is untam, hogy aztán újra visszaküzdje magát nálam, ha nem is a kezdeti szintre, de elég magasra ahhoz, hogy írni akarjak róla.
Nagyon megszerettem ezt a könyvet, pedig még mindig nem tudom, mi az a Star Trek. Vagyis igen, valami béna amcsi sorozat.
A könyv szerint a flört önmagában ártatlan dolog, és mint ilyen, akár akkor is megengedhető, ha a felek egyike vagy másika (vagy mindkettő) egyébként párkapcsolatban van, hiszen a flört csak arról szól, hogy két ember vonzónak találja egymást és ezt néha jól esik játékos formában közölni.