A korábbiakhoz hasonlóan az idei Döglött Ufó díj nyertesét a
A regény erőssége abban van, hogy Kornél jellemétől elválaszthatatlan a munkája és a helyszín is: a nyomasztó hangulat annak köszönhető, hogy a főhős egyre fokozódó válságát, a közösségek szétesését a közvetlen környezet, a maga területét visszahódító (és ezért fenyegető) természetes táj és az emberalkotta terek jellege (a bánya, a lakótelepek, az omladozó kastély), az ember által létrehozott dolgok lepusztultsága is megmutatja.
Kornél tehát egyrészt örökli a korábbi félelmeket a munkája elvesztésétől, attól, hogy nem tud megfelelni a családfenntartó szerepének, és mindehhez nem csak az újfajta férj- és apaszerepek kihívásai társulnak, hanem az a tapasztalat is, hogy ezek közül egyik sem rajta múlik, holott mindezek alapja az a meggyőződés, hogy egy családos férfi attól férfi, hogy egymaga oldja meg ezeket a problémákat, sőt, ha valamiért nyilvánosságra kerülnek a gondok, akkor még az együttérzés is sértő.
Fritsi Péter regénye abszolút pozitív fogadtatásban részesült, nem csak a Molyon szerették, hanem (szinte meglepően sok) ajánlót is írtak róla, több interjú is készült a szerzővel. A könyv a népszerűségét nem csak a mostanra szinte divattá váló folklór elemek használatának köszönheti, hanem a sokak számára ismeretlen bányász-tematikának és annak, hogy egy-két kivételtől eltekintve képes ellenállni a bevett kliséknek, a jól ismert horror-eszköztárat egyéni módszerrel használja, és hogy az alapvetően nyomasztó és feszült hangulatot sikerült végig tartania. De mégsem ezek miatt érdemel figyelmet.
A másik izgalmas dolog a regényben az, ahogyan a különböző népségek, akik ugyanazt a világlátást képviselik, egymást és saját magukat ezen a közös világban egymástól eltérően, teljesen másmilyennek látják.
Tavaly a frissen megjelent regények közül semmit nem olvastam, de idén nekifogtam a Vétett útnak – a tavalyi megjelenések közül ugyanis erre voltam leginkább kiváncsi. Sokat gondolkodtam rajta, hogy miért, és arra jutottam, hogy a kilencvenes évek, még konkrétabban a telefonfülkék miatt.
Az új nyelvet, amit az újfajta elbeszéléshez kell létrehozni, az idegesítő hasonlatok alapozzák meg, mégpedig azzal, hogy az elemek között nem szokványos kapcsolat van. Ez az, ami próbára teszi az olvasót: már nem maga a poszthumanizmus, hanem annak ez a fajta nyelvi megteremtődése. Mert mit kezdünk az olyan képekkel, mint hogy
Mivel a gombáknak nincsenek érzelmei, a regény szereplőinek is csak minimális van (az, hogy Zedmork szemében izzik a gyűlölet, nem igazán hiteles a regényszöveg egésze szempontjából). Az érzelmek minimalizálása azt eredményezi, hogy a szöveg elkerüli a giccset (egy jelenet kivételével, ami pont attól giccses, hogy nem akar az lenni, amikor Dina és Nesseria egymást vigasztalják), és azt, hogy a szereplők egyszerre harsány és elnagyolt popkultúrális típusok meg hétköznapi, kicsinyes, de ebben a minőségükben aprólékosan jellemzett alakok is.