Uborkaszezon van, ilyen melegben az embernek semmihez sincs kedve, de fel kéne pörgetni a blogot. Hm, megvan, olvassunk valami rövidet és írjuk le, hogy Lovecraft.

Böszörményi Márton gyors és rövid karriert befutó írása[1] tulajdonképpen a szerző saját írói útkereséséről szól, egy kissé sutára sikerült nyilvános önmarcangolás. Viszont nagyon érdekes kérdéseket is felvet, még ha láthatólag nincs is ennek tudatában.

Szerintem a “meddig lehet még csinálni? Mikor jár le a lovecrafti horror szavatossága? Meddig lehet még ezt a ködös, kontúrtalan rémisztgetést újszerűként előadni? (…) meddig lehet még élősködni egy ilyen kihasznált, kiismert, gyakorlatilag klasszicizálódott irodalmi módszeren?” kérdéseket Böszörményi saját magának teszi fel.

Ezek a kérdések és az őket követő megállapítások nem Lovecraftról, nem a hazai vagy nemzetközi horror (weird, akármi) ilyen-olyan trendjeiről, vagy a lovecrafti örökséghez való viszonyáról szólnak, hanem arról, hogy Böszörményi Márton vajon képes lesz-e egyszer a saját írásaiban túllépni ezeken a kliséken, vagy akár az egész lovecrafti hagyományon, és egyáltalán, lehetséges-e ilyesmi. Lehet-e megújítani a horror (weird, akármi) irodalmat, vagy már örökké ebben a viszonyrendszerben ragadt, és fordítva: ha sikerülne is, lesz-e olyan olvasó, aki felismeri, hogy ez (már) nem lovecrafti hagyomány, klisé, hanem valami más.

Röviden: “De mi lehet hosszútávon a horror jövője? Vagyis. (…) Túl lehet lépni a kozmikus horroron? Arcot kell adni a félelmeinknek? Meg lehet közelíteni máshogy az ismeretlent? Lesz olyan, amikor egy horror elemeket felmutató műre nem a lovecraftiánus jelzőt égetik rögtön?”

Az “én is ilyeneket írok” kitétel tehát a személyes válság, illetve az írói önmeghatározás alapja, amelyet aztán Böszörményi kitágít az egész zsáner, sőt, a szépirodalom fogalmával az egész (magyar) irodalom válságává:

“szépirodalom és a zsánerek összemosódása. Az irodalmi hibridizáció. Ez a tendencia, ez a törekvés létezik, még ha a kritika nem is annyira akarja elismerni – vagyis elismeri, de nem fogadja be. Szóval magyar viszonylatban sem érzem irrelevánsnak a kérdést, hogy mi lehet Lovecrafton túl?”

Elhiszem, hogy ez a kérdés létfontosságú egy olyan szerzőnek, aki saját írói identitását azzal határozza meg, hogy ő is “ilyeneket” ír. Az, hogy mi és hogyan határozza meg ma az írói identitást, ki és mi alapján tekinti magát írónak, mások annak tartják-e, és így tovább, izgalmas és szerteágazó kérdéskör, és a fantasztikus irodalom státuszát tekintve fontos is. Nem mindegy, hogy a zsánerszerzők és az írásaik milyen felületeken jelennek meg és az sem, hogy a „szépírók” mennyit és mennyire nyíltan merítenek a mindenféle zsánerekből.

Ezért van az, hogy még egy ilyen rövid és magánjellegű szövegbe is bekúszik fű alatt a “szépirodalom” meg a “zsáner” egymáshoz való (v)iszonya, nálam meg ennek nyomán az a kényszer, hogy megpróbáljak definiálni. Milbacher Róbert (szerintem szuperfantasztikus) cikke[2] után szabadon és leegyszerűsítve (szép)irodalom az, aminek a befogadása a retorikai megformáltságban megjelenő egyedisége miatt kihívást jelent az olvasónak és szembenézésre, (ön)reflexióra kényszeríti. Ami nem jelent kihívást, vagy a kihívást nem a retorikai megformálásban megjelenő egyediség okozza, vagy nem szembesít semmivel, az lektűr, zsáner, ponyva, akármi, akkor is, ha nem annak mondják.

Ami Böszörményi megállapításait illeti, az első, miszerint Lovecraft mitológiája, kliséi és az erre tett utalások megállíthatatlanul taroltak le mindent és még nincs vége. A második az, hogy ez baj. Mégpedig azért nagy baj, mert így nagyon sok olyan ember lesz, akinek nem Lovecraft saját művei lesznek a lovecrafti, hanem a silány utánzatok: “ezeken a sztorikon felnő egy generáció, amelynek az ilyen sokadrangú, gyenge Lovecraft-imitációk jelentenek majd egyet a providence-i remete nevével.”

Az első megállapításban emlegetett jelenség egész egyszerűen a kultusz kiteljesedése, ami egy rendkívül érdekes folyamat, nem csak önmagában, hanem viszonylataiban is. Miben más Lovecraft kultusza mint mondjuk Jókaié vagy Georg R.R. Martiné? Kik és hogyan hozták ezeket a kultuszokat létre, kik és hogyan működtetik, és így tovább – ebbe nem mennék bele, a kultuszkutatásnak mára elég jelentős irodalma van.

A második állítás valami olyasmit sugall, hogy Lovecraftot és a megtévesztett olvasókat is meg kellene védeni a huszadrangú imitációktól. Nem tudom, így van-e, de még ha így is volna, vajon kinek a tiszte ez, milyen alapon és hogyan lehetne megvalósítani? (Szerintem egyébként nincs így, de ha mégis, akkor az olyanoké, mint például a blekkéderes társaság, mondjuk olyan alapon, hogy az illető szöveg mennyire színvonalas, és úgy, ahogy ők csinálják.) Ez ráadául mintha azzal is járna, hogy ez a fajta epigonizmus csak Lovecraftot és az ő alkotásaira fogékony közönséget fenyegeti, holott a tucatművek szakmányban gyártása majdnem biztosan nem csak erre a szegmensre jellemző.

A következő megállapítás, hogy Lovecraft a popkultúrán belül leginkább az irodalomban van jelen. Ennek jelentősége nem nagyon van, és ellenőrizhetetlen is.

Aztán jön az “én is ezt csinálom” és még mindenki más is, de legalábbis “baromi sokan”. Az “ezt csinálni” a következőt jelenti Böszörményi írásában: Lovecraft “módszereit alkalmazni”, vagyis az ismeretlentől való rettegést megfogalmazni. “Szereplőink valahogy belekeverednek egy rejtélyes szituációba, próbálják megérteni az eseményeket, aztán rájuk zúdul valami borzalom, de végül nem értenek meg semmit, nem derül ki semmi konkrétum, szereplőink – és az olvasók – csak annyit tudnak meg, hogy egész idő alatt egy náluk hatalmasabb erő játékszerei voltak.” Szerintem ez nem “narratív technika”, még csak nem is módszer, és legfőképpen nem ez a lovecrafti rettenet lényege, hanem egy faékegyszerűségű történetvázlat, ami megfelelően megírva jó is lehet.

Az általam olvasott lovecrafti történetek főszereplői nem belekeverednek egy szituációba, hanem jó okuk van rá, hogy ott legyenek: kimondottan keresik ezeket a helyzeteket, vagy esetleg ismerős vagy rokon meghívása, halála okán, vagy újsághírekben találkoznak egy érdekes jelenséggel és onnantól megszállottan ki akarják deríteni, hogy mi a kiváltó ok, mégpedig kettős céllal. Egyrészt a szövegben feltételezett hétköznapi és/vagy tudományos racionalitás talajára akarják hozni az eseményeket, másrészt be akarják bizonyítani, hogy a tudatlan, babonás parasztoknak nincs igaza. A szereplők mindkét törekvésükben elbuknak, aminek eredményeképpen éppenhogy bizonyossá válnak abban, aminek a létezését tagadni akarták, ezért pontosan megértik, hogy mi történt velük. Konkrétum azért nem derül ki, mert ez a megértés és bizonyosság nyelvileg kifejezhetetlen, a tapasztalat átadhatatlan és így feldolgozhatatlan. A szereplők nem játékszerek, a náluk hatalmasabb erők egyáltalán nem játszanak velük, merthogy észre sem veszik őket. A kozmikus rettenet lényege az, hogy a lélektelen és ezért közönyös és hatalmas, Isten nélküli, materiális univerzum maga a természetfeletti. Lovecraftnak ezt úgy sikerült megfogalmazni, ahogy, például kitalált hozzá lényeket, hogy érzékeltesse, és elmeséltette a narrátoraival, hogy ezt nem szabad és nem lehet elmesélni. Ez hol jobban, hol rosszabbul sikerült, maga Lovecraft szerintem elég jól felmérte a saját képességeit és korlátait, az egyes novellái színvonalától független fergeteges utóhatást viszont nem láthatta előre.

Böszörményi szerint “a horror-zsánernek ez a fajta megközelítése kifulladni látszik”. Hát az a fajta, amit ő vázolt, valószínűleg sose volt életerős. Egy szöveg minősége nem elsősorban a választott mintákon, hanem azok felhasználásának módján múlik, ilyen értelemben valóban nem fulladhat ki „ez a fajta megközelítésmód” – ahogy semelyik másik sem.

Az “irodalmi hibridizáció” nem Lovecraft óta és nem egyedül vele kapcsolatban létezik és valószínűleg nem is mostanában lesz vége.

Böszörményi szerint “a mostani, vagy éppen alakuló társadalmunkban bőven benne van a rettegés lehetősége. Akár új irányok lehetősége is.” Ez így ebben a formában túl általános. De ha kiegészítjük azzal, hogy a mi társadalmunk nagyon távol áll a Lovecraft korabelitől, időben, térben, nyelvében és problémáiban is, akkor ezzel már lehetne valamit kezdeni.

Böszörményi Márton kétségbeesett kérdései (“De hogyan? De mi lehet ez?”) szerintem arra vonatkoznak, hogy létezhet-e olyan horrorirodalom, ami hitelesen képes megfogalmazni ezt a nagyon más világot és olyan releváns lenni, mint Lovecraft művei voltak a maga korában (és mint látható, bizonyos aspektusaiban ma is azok), anélkül, hogy erre a lovecrafti, vagy annak mondott hagyományra támaszkodna, és anélkül, hogy az olvasóban azonnal és akár indokolatlanul felderengene Lovecraft.

Az a helyzet, hogy sajnos Lovecrafton túl, előtte, utána és helyette is végtelen sok olyan dolog van, amiről és ahogyan lehet horrort írni. Rengeteg jól ismert és hozzánk közel álló dolog kelthet félelmet (és undort – továbbra is azt gondolom, hogy a horror velejárója a hentelés) az emberi aljasság, kegyetlenség, a kicsinyesség, a butaság és minden ilyesmi határtalan, egyáltalán nem kell sem a világűrhöz, sem a túlvilágihoz fordulni annak érdekében, hogy legyen mitől rettegni, a lovecrafti hagyományra és az ismeretlenre sincs ehhez szükség. A rögvalóság legalább olyan horroralapanyag, mint Cthulhu, ha nem olyanabb.

A jó hír tehát, hogy van ilyen horror, a rossz az, hogy ezt is rég feltalálták már (sőt, művelik is többen). A különbség annyi, hogy ezt nem lehet Lovecraft nevével, vagy nem Lovecraft nevével lehet eladni.

—————————————–

[1] https://entroplaza.hu/teszt-vers-1/ és válasz Farkas Balázstól: https://entroplaza.hu/hrrr-lovecrafton-tul-02/

[2] https://www.es.hu/cikk/2021-07-09/milbacher-robert/a-magas-irodalom-lekturosodeserol.html