Vannak jellegzetes témák a sci-fiben, mint az időutazás, a digitális tudatok vagy az idegen lényekkel való találkozás. Vannak egyértelműen a sci-fihez kötődő jellegzetes karakterek, mint az űrhajó legénységének tagjai a karbantartó gépésztől kezdve a pilótán át a kapitányig, de mondhatnám az androidot, a kutatót, vagy a gonosz vállalatigazgatót, esetleg a lecsúszott, balhés főhőst, a veterán katonát, vagy a főnök titkárnőjét meg a lebujban dolgozó prostituáltat is. És bizonyos szövegekben az újságíró is ilyen jellegzetes karakter, aki többnyire nem irányítója, vagy részese az eseményeknek, mégis fontos szerepe van: ő az, akinek a segítségével a regényvilágok belső, tágabb közege értesül azokról a fejleményekről, amelyekkel az olvasó a sajátos pozíciójának köszönhetően tisztában van. A kérdés tehát az, hogy ezekben a regényekben mi a hír, kik, kiknek és hogyan közvetítik az információkat és milyen céllal, és ami a legfontosabb: van-e ennek bármilyen befolyása az adott regény cselekményére?

A hír általában a cselekményt meghatározó esemény, vagy ahhoz kapcsolódó történés részben vagy egészben való megmutatása. A keringésben Baran „hőstette”, a Xenoban a Ballardok kalandjai, a Mindig egyre több-ben a Clemenceau lebontatása, a Vágyálmok ligájában a tiltás ellenére szerveződő egyház vezetőjének letartóztatása miatt kialakult csata és a vita a regisztrációs törvényről. A hír mindig irányított és mindig manipulált, és mindig csak közvetetten jut el az újságíróhoz is, aki rendszerint pontosan nem behatárolható, nagyon tág közösségnek adja tovább.

A legtipikusabb sorsú újságíró talán a Vágyálmok ligájában szereplő Fablo, aki a lapja tekintélyét kihasználva „magánemberként” kér találkozót a minisztertől, hogy megzsarolja, de aztán egyből elhalálozik szívrohamban. A próbálkozása pedig azért annyira szánalmas, mert a gyakorlatilag nemlétező nyilvánosságra apellál: „Miniszter úr, a közvélemény pontosan tisztában van az ön fegyvergyáros- és kereskedői múltjával, mégsem lenne szerencsés, ha a Dawn hasábjain keresztül a közvélemény tudomására jutna…

– Ha magánemberként jött, hagyja a közvéleményt!” (9) Ugyanez bejön viszont Gruwellnek, aki bulvárlapok főcímeivel zsarolja Lanaghamet (277).

Aztán ott van Baran A keringésből, aki nem igazi újságíró, hanem blogger (51), a jól elkülöníthető sajtós kasztok alkotta tápláléklánc legalján (52) és egyszerűen belesodródik az eseményekbe (55-56), majd a végén teljesen ki is száll. A „tájékoztatás” pedig egy reklám meghekkelésével történik (80-82), egy terroristacsoportnak köszönhetően.

A Mindig egyre több újságírónője pedig egy olyan mellékalak, akinek talán a cselekmény lezárulta után lesz jelentős szerepe – tehát a könyvön kívül. A Xenoban nincsenek szereplőként beazonosítható újságírók, csak első körben közvetítődrónok, második körben pedig arctalan tömeg, a Hackett-regényeknél megszokott mennyiségben: az űrkikötő sajtóközpontjában Mark több száz újságíró előtt szónokol (403), Ballard családként „több száz interjút adtak, de lehet, hogy ezret is” (405). Az olvasó végig Olga szemszögéből látja a helyzetet, és ez a kettő együtt mutatja meg igazán a reménytelenségét: a rengeteg médiamunkás között nincs senki, aki gyanút fogna.

Az a helyzet, hogy nem kell a főszereplőt Siónak hívni[1] ahhoz, hogy jellegzetesen magyar legyen egy sci-fi, felfedezhetjük a saját világunkat egy elvileg teljesen idegen közegben is. Ennek ékes példája a Vágyálmok ligájának kocsmai jelenete. Ott van mindjárt a humán tárca meghatározás (59), és ezt fokozza az egyébként Kecskeólnak becézett bivalyűrbasznádi romkocsmában tomboló, jellegzetesen magyar vidéki életérzéssel átitatott cyberpunk. Nem elég, hogy a hájtek középkori és fantasy elemekkel van összeboronálva, ahol a nők kis kosárkában (!) függő ketrecekbe (!) viszik a vendégeknek az alkoholt, de van A „holotévé”, amiben A hírolvasó (!) bikfanyelven[2] (!) felolvassa (!) A híreket (!), amiket A hallgatóság (!) – miután a helyi hírfüggő „szakértő”(!!!) lefordította neki „emberi nyelvre” (!) – kommentál, majd kikapcsolják a szerkezetet és mindenki visszatér az alkoholizáláshoz, beleértve a teljesen lecsúszott egykori minisztert is. A jelenet megkoronázásaképpen bevonul a lepusztult környezetbe az öltönyös fickóból rögtön kettő is, és még mindig van tovább: bejelentkezik a helyi NAV, és az utolsó öt nap bevételi adatait kéri, annak ellenére, hogy a korrupt adminisztrátorokat a szintén korrupt kocsmáros már jóelőre lefizette. Mégis a magyarok fogják meghódítani a világűrt, most már teljesen biztos. A magyaros virtus másik jele, hogy a vallásos összejövetelen a résztvevők nem a hagyományosan használt kábítószertől, hanem pálinkától lesznek rosszul (287).

A Vágyálmok ligájának hímsoviniszta világképe is jellegzetesen magyar: a zaklató főnök által megalázott munkáslány (93-94), a vendégek megjegyzéseit tűrni kénytelen felszolgálónő (78) mellett van még egy nőalak, akinek a megalkotásához 2011-ben már minden más káeurópai országban szegényes lett volna az írók fantáziája, de itt teljes természetességgel olvad bele a környezetbe. Ő Florence, A feleség, aki azért van, hogy az eltartása motivációt jelentsen, mert kikészíti a férje öltönyét és takarítórobotot kap ajándékba (103-104). Ezt az epizódot háromszor olvastam el, mert nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik, de végül rá kellett jönnöm, hogy az utóbbi idők fejleményeit tekintve Kovács Ákos igenis ráérzett a trendekre. Ezt csak megerősítette a többi feleség – a megcsaltak, lekövérezettek, kitiltottak, meg a ritka kivétel a kislányos családanya, Chelsea; a feleségek megcsalásához használt bikinis lányok, valamint a Bizottságnak az a tagja, akinek egyetlen tulajdonsága, hogy nő létére ugyanolyan gátlástalan, mint a többiek, de nem a gátlástalansága, hanem a női mivolta miatt kell (és lehet) utálni. Ezért abszolút releváns meglátás, hogy ez „a korrupt, minden szempontból erkölcstelen világ a 21. század elkorcsosult fogyasztói társadalmának[3] tart torz tükröt, bemutatva, hogy milyen mélyre süllyedhet az emberiség, ha a mai tendenciák folytatódnak”[4]

Miközben a férfiak orvosok, politikusok, újságírók, stb, aközben a nők leginkább csak feleségek – ebben a világban a házasság a nők elnyomásának eszköze. Ugyanis nem csak a felesége mozgását korlátozó Lanagham (134), hanem az amúgy a feleségüket szerető és gondos apukák, mint Vincent és Tran/Kirk is hatalmi helyzetben vannak és ezt ki is használják: Vincent Chelsea kérése ellenére részt vesz a versenyen, Kirk ugyanígy viszi el a lányát. (A kapcsolat egyenlőtlenségén még az sem változtat, hogy Vincent rájön, hogy csak menekült, Kirk felesége pedig Gruwell ügynöke.) Az egyetlen önállónak és hatalommal bírónak tűnő nőt, Gladyt, a Gyémántanyát a legnagyobb híve a saját lányává degradálja (180), majd hamarosan meg is hal, az egyház vezetői pedig mind férfiak lesznek.

Folyt. köv.

 

——————————————–

 

Kovács Ákos, Vágyálmok ligája, Budapest, Scolar, 2010.

 

————————————–

 

Brandon Hackett, Xeno, Budapest, Agave Kv., 2017.

 

László Zoltán, A keringés, Budapest, Metropolis Media, 2007.

 

László Zoltán, Mindig egyre több, Budapest, Gabo, 2021.

 

———————————–

 

[1] Baráth Katalin, Afázia, Budapest, Agave Kv., 2021.

[2] Ínyenceknek: https://m.nyest.hu/hirek/a-fene-se-erti-ezt-a-bikfanyelvet

[3] A fogyasztói társadalom és a nők elnyomásának kapcsolatához lásd: “A háziasszonyság állandósítása, a nőiesség-kultusz fejlődése akkor nyer értelmet, ha észrevesszük, hogy a nők az amerikai piac legfőbb fogyasztói. Valahogy, valahol, valaki biztosan rájött, hogy a nők több dolgot vásárolnak, ha személyükben alulértékelten, névtelen vágyaikkal és a felgyülemlett energiáktól duzzadóan megrekednek a háziasszonyi létben.” Betty Friedan, A nőiesség kultusza, idézet innen: https://tinyurl.com/4dtny6nc

[4] http://ekultura.hu/2011/09/10/kovacs-akos-vagyalmok-ligaja