Az utolsó tanú nem pusztán egy régi monda újrafeldolgozása, nem is egyszerűen egy modern monda, hanem valami olyasmi, ami a kettő ötvözetére épül (többek között ez indokolja, hogy tulajdonképpen két történetet olvashatunk, pontosabban ugyanannak a történetnek a végtelen lehetőségek közül kiválasztott két változatát), és azt a bizonyos „hiedelmekról való véleménynyilvánítást” ebben a minőségében hozza létre.
Lőrinczy Judit regényéről két jellegzetességet emeltek ki a kritikák, az egyik, hogy mindenféle zsáner keveredik benne (sci-fi, fantasy, eastern, krimi stb) amelyek a felismerhetőségeik ellenére egyesek szerint szépen összeolvadnak, mások szerint pedig éppen hogy agyonütik egymást a szövegben. Szerintem ez a szöveg gond nélkül olvasható a kortárs fantasztikus irodalom alzsánerei felől, de igazából nincs értelme megpróbálni sem a sci-fi, sem az epikus fantasy, sem az eastern kaptafájára ráhúzni, mert nem ezektől különleges. Az utolsó tanú ugyanis a monda műfaját támasztja fel és aktualizálja, lényegében konkretizálja, átírja, újraírja és folytatja is, és még ennél is érdekesebb az, hogy hogyan, milyen eljárásokkal teszi ezt.
Csupa jót hallottam erről a könyvről és a róla készült sorozatról, a kritikák is többnyire pozitívak voltak. Nem tudnám megmondani, mire számítottam, de erre a tömény giccsparádéra biztosan nem. Szerintem a Tizenegyes állomás egy logikátlanságokkal teli szirupos közhelygyűjtemény, ami néhány helyen megvillant valamit abból, amitől kimondottan jó lehetett volna.
Igyekszem röviden és pontosan megindokolni a választásomat.
Kergettem egy ideje a kis nyavalyást, és most, hogy sikerült lecsapni, megint kaphat valaki egy cuki izét a nippek mellé.
Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén