Tudjuk, hogy kutyával, kisgyerekkel és terminátorral mindent el lehet adni. A Médákat is leginkább Rozsdás, az öntudatra ébredő kislányok meg Baid viszi el a hátán, ami első látásra elégnek tűnhet, de ha jobban megnézzük, akkor R.J. Hendon regénye inkább csak reményt kelt arra, hogy a záró kötet majd nem elégszik meg a látszattal, és az előzőekkel[1] ellentétben igazán jó lesz.
Kategória: sci-fi 2 / 5 oldal
Avana világa Enit tisztelete és szeretete ellenére is egy „vidám patriarkátus”. A nők semmilyen szinten nem játszanak szerepet sem a politikában, sem a társadalomban, sem a gyógyításban, sem a termelésben.
A Gregor Man-trilógia emberképét nem csak maga Gregor, hanem az őt körülvevő, segítő, vagy akadályozó szereplők is reprezentálják.
A Mindig egyre több egy dekonstruált krimi. Az információk, a megoldott rejtélyek, a kiderült titkok nem úgy épülnek be a szövegbe, ahogy egy klasszikus detektívregényben szokás. Nem arról van szó, hogy a főhős egyre több információt szerez és a végén ezeket egymásra építve összeállítja a történetet, hanem arról, hogy az információk, a megoldás, ha úgy tetszik az igazság végig ott van mindenki szeme előtt – beleértve az olvasót is: szinte a regény legelején elárulja az egyik szereplő (Cole, 76). A szereplők egymástól függetlenül jutnak ugyanarra a következtetésre, amit aztán más-más módon értelmeznek és másképp reagálnak rá, a megoldás eltérő következményekkel jár az egyes szereplőkre nézve.
A Mindig egyre több egyfajta zombimentes zombitörténet, amelyben a hajóelme és az auditorok arra példák, hogy van olyan, ami létezik, de nem él, Fido arra, hogy valami él, de nem létezik, az emberek meg ezeknek az állapotoknak a különböző skáláján mozognak az életminőségüktől és szemléletmódjuktól függően.
László Zoltán regénye egy izgalmas és megindító, sajátos mesebetétekkel ellátott halottaskönyv, ami alapvetően a halálról, az eutanáziáról, a gyászról, az elfogadásról és az elengedésről szól. A szereplői – akik a végén több-kevesebb ideig, bizonyos szempontból boldogan élnek, amíg meg nem halnak – élők is meg nem is, halottak is meg nem is, gépek is meg nem is; motivációikat és így a cselekmény alakulását a halálhoz, különböző halálesetekhez való viszonyuk, valamint az életük adta lehetőségek, és azok kihasználása vagy kihagyása határozza meg.
Piia Leino díjnyertes könyve „elszigetelt lelkek története”[1], amit elsősorban disztópiaként lehet olvasni, de van benne a sci-fi lényegi elemeiből az összetett társadalmi folyamatok lehetséges következményeinek felvázolása mellett a fantasyból ismerős varázsgömb is, ennek köszönhetően a szöveg folyamatosan a szépirodalom és a fantasztikum határán mozog.